Az elmúlt esztendő kimondottan erősre sikeredett a megjelent albumok mennyisége és minősége szempontjából, és máris itt az új év, benne új reményekkel és új, egész estés hallgatnivalókkal. Így ideje elébe menni az eseményeknek: írásunkban összegereblyéztünk 10 olyan lemezt, amelyek begyűjtését remegő csontozattal várja szerkesztőségünk.

Enter Shikari - The Mindsweep

A legaktuálisabb darab a gyűjteményünkben, hiszen január 19-én jelenik meg a brit srácok negyedik albuma. Hogy mire számíthatunk tőlük? Semmi biztosra. Az Enter Shikari ugyanis büszkén hirdeti, hogy semmiféle zenei korlátot nem ismernek, és abban se reménykedjen senki, hogy valaha is két egymáshoz hasonló albumot szállítanak le. Az infókat azért csöpögtetik, így a poszt-hardcore durvulatok mellé várhatók mézédes dallamok, a Scooter legszebb napjait idéző elektronikus pötyögtetések, komolyzenébe illő hangszerelési megoldások, düh, szépség - meg ami közte van. Három nótát már nyilvánosságra hozott az ES (The Last Garrison, Never Let Go of the Microscope, Anaesthetist), ami újfent csak azt bizonyítja, hogy mind muzikálisan, mind szövegileg ezerfelé kalandoznak Shikariék. Az őszi budapesti koncertjük előtt adott interjúban az énekes Rou a lemez témáiról is beszámolt nekünk, vagyis egyértelmű, hogy a negyedik lemezen sem fogytak ki a mondanivalóból. No és külön várjuk a beígért Kodály és Bartók hatásokat!

Faith No More - ???

A rajongótábor öregszik, de lelkesedéséből mit sem veszít, és a jelek szerint ugyanez elmondható rajongásuk tárgyáról is: tizenhét év után új lemezt ad ki idén a Faith No More. A kilencvenes évek egyik első számú alternatív rockot játszó csapatának elmebaja sem csökkent fikarcnyit sem, amit már jelzett az első, novemberben kiadott kislemez címe (Motherfucker) is. Ha a többi szám is ennek az őrült lendületét követi, akkor igazi csemegében lehet részünk – amúgy a zenekar magánkiadásában. Ahol a zenekar a zene összes műfaji határát feszegeti, míg Mike Patton énekes, felvértezve karrierje összes kanyarában (a punktól az operáig) szerzett tapasztalataival, remélhetően most is a józan ész határain billeg. És ha az albumot megtámogató turné netán felénk tesz kanyart, akkor megbizonyosodhatunk afelől, megérte-e csaknem húsz év szünet után újra stúdióba vonulnia a Faith No More-nak.

Imagine Dragons - Smoke + Mirrors

Az Imagine Dragons alig két éve, egyszercsak berobbant a köztudatba, köszönhetően Radioactive című kislemezüknek, majd fülbemászó és éppen divatosan alternatív zenéjük be is betonozta őket a sláger- és sikerlisták elejébe. Egyáltalán nem érdemtelenül, azért azt gyorsan tegyük hozzá. Aki nem volt olyan szerencsés, hogy élőben is láthassa őket a tavalyi Szigeten az is pontosan tudja, mennyire széles spektrumon képesek érzelmeket kiváltani a zenéjükkel, pedig semmi különös truvájról nincs szó. Mégis, a felemelő, hősies dallamok mellett szépen megférnek táncra perdítő, vagy éppen szívszorító dalok, miközben maga a stílus ugyanaz marad. Éppen ezért várjuk tűkön ülve a Smoke + Mirrors februári megjelenését, kíváncsian arra, meg tudják-e tartani ezt a kezdeti lelkesedést illetve hogy mi újat tudnak még hozni ezek a las vegasi fiúk. Az első, I bet my life névre hallgató kislemez mindenképpen bizakodásra ad okot.

Moonspell - Extinct

A Moonspell a portugál Tankcsapda. Vagyis ők a dél-európai ország legnépszerűbb rock/metal csapata, de világszerte ismerik a nevüket – főként azok, akik a teliholdnál esedékes farkasemberré váláshoz gótikus zenét tartanak ideálisnak. A luzitán sötét költőiség ötösfogata jó 20 éve meresztgeti metszőfogait a feketébe öltözött színtérre, és mára valóban kultikus státuszt értek el. Köszönhető ez elsősorban frontemberüknek, a szenvedélyes és érzékeny vámpír szerepében tökéleteset nyújtó Fernando Ribeirónak. A verseskötetek és novellák írásában is jeleskedő frontember 2015-re azt ígéri a Moonspell tábornak, hogy új lemezükön – farkasemberkedés ide vagy oda - visszavesznek az acsarkodásból, és egy szelídebb hangvételű anyaggal mutatják meg a fiatalabb generációknak, hogy milyen is egy igazi gótikus/dark rockalbum. A március 15-ére várható Extinct mindenesetre azt már most elmondhatja magáról, hogy borítója jó eséllyel pályázik az év legbizarrabb grafikája babérra.

U2 - Songs of Experience (?)

Nagyon várjuk, de nagyon bizonytalan kategória. Ahogy az előző lemezt, a Songs of Innocence címűt is éveken keresztül csak ígérték és csak vártuk, úgy bizony a "testvérke" érkezése is erősen bizonytalan - főként, hogy Bono mostanság egyre rendszeresebben töri össze különböző csontjait és egyéb alkatrészeit. A Songs of Innocence nem csak megjelenése, de zenei tartalma miatt is kapott hideget-meleget, ezért aztán különösen kíváncsiak vagyunk arra, mi az, amit ezeken a dalokon felül még produkált a U2 a csend éveiben. Persze a meghirdetett, városonként két estés koncertturné annyit azért enged sejtetni, hogy kicsit líraibb, "csendesülősebb" dalokra számíthatunk, mégis, nem lenne meglepetés, ha nagyon meglepődnénk. Egy dolog biztos csak, a U2 szerintünk még mindig a világ egyik legjobb bandája, és ritkán tévednek (nagyot)...

Coldplay: A Head Full of Dreams

Ritkán hallhatunk olyan keserédes hírt, mint amivel Chris Martin szolgált a rajongóiknak: már nagyban dolgoznak a hetedik stúdiólemezükön, aminek már címet is adtak. Hogy mi ebben a rossz? Hát a mondat második fele, amelyben Martin az új anyagot a Harry Potter - könyvekhez hasonlította, vagyis - ha talán nem is örökre - egy jó időre búcsúznunk kell majd a Coldplay-től. Persze a frontember nem zárta ki, hogy a jövőben még zenélni fognak ők így együtt, de most mindenki szeretné egy kicsit a saját útját járni. Azért óriási elkeseredésre nincs ok, hiszen minden bizonnyal kiváló lemezzel búcsúznak majd, a Head Full of Dreams megjelenése után pedig turnéra indul a banda. Jó eséllyel nem marad egy szál jegy sem a nyakukon...

Brains - ???

Egy ilyen összeállításból nem maradhat ki, hogy egy kicsit a hazai pályán is körülnézzünk, és ha már így teszünk, akkor helyet kell szorítanunk az egyik legizgalmasabb és legígéretesebb formáció új albumának. A Brains áprilisra ígéri friss lemezét, és már azt is lehet tudni, hogy ennek bemutatója alkalmából tárjai ki kapuit a látogatók előtt idén először (április 24.) a Budapest Park. A Full Range című előd tele van jobbnál jobb dalokkal, így az MC Columbo vezette brigád alaposan feladta magának a leckét, ha túl akarják szárnyalni a legutóbbi korongot. A már bemutatott két újabb nóta (Superheroes, Take You High) alapján aggodalomra semmi ok, a Brains továbbra is verhetetlen a bemozdulásra ingerlő drum’n’bass himnuszok „gyártásában”. Az már többször bebizonyosodott, hogy igazán a színpadon vannak elemükben, de szinte biztosra vehető, hogy a jelenleg még cím nélküli új lemez házi körülmények között is felpattintja majd a hallgatót a karosszékből.

Adele: 25 

A rajongók és a kritikusok körme már valószínűleg elég régen elfogyott az angol díva új lemezére várván. Adele még tavaly májusban a születésnapján egy sokat sejtető mondatot twittelt ki ("Viszlát 25, még találkozunk idén!"), és ott és akkor biztosra vettük, hogy nem kell már sokat várni az új anyagra. Adele legutóbbi albuma fél évig (24 héten át) csücsült a Billboard listájának tetején, és több mint tízmilliós eladásnál jár, nem beszélve a különböző díjakról, amiket az énekesnő megnyert (gyakorlatilag egyszerűbb lenne azokat a zenei díjakat felsorolni, amiket még nem nyert meg). A hagyományokat követve ezt az albumot is Adele életkora után nevezték el 25-nek, és reméljük, hogy május 5-ig meg is érkezik - ne kelljen a nyomdai javítás miatt újabb hónapokat várni rá.

Emeli Sandé - ???

Egészen 2012-ig kellett várnunk arra, hogy megtudjuk: Emeli Sandé nem csak csodálatos dalokat ír (többek között olyan énekeseknek, mint Rihanna vagy Alicia Keys), de egészen elképesztően jó hangja is van ahhoz, hogy elénekelje őket. A skót énekesnő Our Version of Events című debütáló lemezénél semmi nem fogyott jobban Angliában abban az évben, ami nem is csoda, hiszen az olyan slágerek, mint a My Kind of Love, a Heaven, vagy a Next to Me jó időre kibérelték a helyet a szívünkben. Sandé az év végén adta hírül, hogy hamarosan elkészül az új album is, amit ő maga is nagyon nagy izgalommal vár, mert őrületes lesz. Mi hiszünk neki és már öltöztetjük a lelkünket, hogy érkezzen bele az a sok jó, amit úgy ahogy ő, senki nem tud megtölteni (vagy csak az ő dalaival).

Pendulum - ???

Na ez az a lemez, amit nagyon sokan várnak nagyon régóta, és bár voltak évek, amikor semmi esély nem kínálkozott arra, hogy valaha is elkészül, most kicsivel több a sansz arra, hogy a drum’n’bass ausztrál/brit királyai új hanganyagot tegyenek le a táncparkettre. Utoljára 2010-ben jelentkeztek lemezzel (Immersion), majd a Swire-McGrillen duó belekezdett a Knife Party-ba, míg MC Verse és El Hornet DJ haknikkal tartották életben a (takarék)lángot. Aztán szinte a semmiből érkezett a bejelentés, hogy 2014 nyarán jön az új Pendulum album – amiből persze nem lett semmi. Most megint elindult a sutyorgás, és ezúttal a zenekarvezető Swire sem vetette el ennek a lehetőségét. Igaz, meglehetősen óvatosan fogalmazott, hiszen leginkább leporolt, régi dalötletekről tett említést; majd azt is megjegyezte, hogy semmi kedve újra a d’n’b műfajban bohóckodni, és élő koncerteket se várjon tőlük senki. Mi azért ezt az új lemezt nagyon várjuk, és ha 2015-ben tényleg megjelenik, az idei év egyik legnagyobb durranása lehet.

Nem mai az a neten terjedő humoros „szótár”, amelyben a rock és metal műfajait a lovag, a sárkány és a királylány szerepének és viselkedésének változataival próbálták meg felvázolni a laikusoknak. Az Engel új lemezének hallgatása közben ez a vicces leírás ugrott be. Pedig a svédek egyáltalán nem viccelnek.

Ez a lovag ugyanis nagyon komolyan veszi a dolgát, és maradva az említett stílus meghatározásnál, az Engel zenéjét valahogy így lehet lefesteni: az öt lovag bőrkabátban és napszemüvegben vágtat be a várba, feszes gitárjátékukkal térdre kényszerítik a sárkányt, kinek fejét az énekes hősi dallamokkal üvölti le, majd pedig elragadják magukkal a fogva tartott királylányt, mielőtt felgyújtanák a várat.

Kevésbé meseszerű megfogalmazásban: a svédek negyedik albumukon ízig-vérig északi metalt játszanak, velősen, tömören összerakva, 11 nótán keresztül; amelyek perc és másodperc viszonylatban akár igazi slágerek is lehetnének, hiszen a klipes Salvation a maga 4 percével a leghosszabb dal az albumon. De szó nincs itt toplistákra kacsingató darabokról, hiszen a csapat kreatív agya az a Niclas Engelin, aki néhány éve már a göteborgi dallamos death metal legsikeresebb csapatában, az In Flames-ben is penget. És bár lehet, hogy Niclas ott nem szerepel dalszerzőként, de attól még a Raven Kings több dalát is körülnyaldossák az anyacsapat lángjai.

A hangzás brutális, a szaggatott gitárriffekben ott az erő és a súly, Mikael Sehlin hangja és melódiái helyenként a germán eposzok hősi lelkületét támasztják fel (talán innen jött a lovagos-sárkányos párhuzam), az indusztriális hatást meg a színesítésként használt effektek, zörejek és szintetizátoros aláfestések adják. Van fojtogató légkörű akusztikus nóta (I Am the Answer), az End of Days mintha csak a Rammstein Los c. hamis-country tételének a remix verziója lenne, és akár hosszabban is lehetne sorolni az album erényeit, de…

…de a Raven Kings mégsem működik igazán. Nehéz megfejteni, hogy mi hiányzik, ám úgy érzem, az a legpontosabb diagnózis, hogy az emlékezetes, önálló fizimiskával rendelkező dalokból van kevés a lemezen. Szörnyen egyforma séma szerint íródtak ugyanis a szerzemények, és ettől valósággal elszalad az anyag a hallgató mellett. Nem hagy mély nyomot, nem sarkall arra, hogy újra megnyomd a play gombot. Egyedül a záró Hollow Soul az, amelyre felkapjuk a fejünket, mert ez tényleg egy olyan nóta, ami azonnal beverekszi magát a fejbe, és aztán képtelenség is onnan száműzni. Ha kiadós/menedzsmentes szakember lennék, tuti, hogy erre is csináltatnék egy klipet velük.

A Holló Királyoknak – és a sárkánynak – nincs különösebb félnivalója, mert bár az öt svéd lovag zord kinézetű pasas, zord és rideg muzsikával, de nem nézem ki belőlük, hogy bevegyék a várat. Persze a királylány helyében azért drukkolnék nekik.

Jamie Winchester mindig is nagy népszerűségnek örvendett, nem csak az egykori mobilreklámos It's Your Life című dalának köszönhetően, amit még Hrutka Robival követtek el, hanem azért a tisztaságért és minőségért, amely teljes zenei pályafutását jellemzi. Jamie pár éve hazaköltözött Írországba, de a magyar rajongóit - akik nélkül saját elmondása szerint semmi értelme nem lenne annak, amit csinál - időről időre megörvendezteti egy-egy fellépéssel. Mindezek után az sem csoda, ha a Művészetek Palotájából Csodák Palotáját varázsolt az év egyik utolsó napján. 

A fent említett okokból valószínűsíthető volt, hogy december 30-án szál jegy sem marad gazda nélkül, és teltház várja Jamie-t, zenekarát és vendégeit. Az első dallamok felcsendülésével pedig nyugodtan sóhajtottunk fel, hogy tényleg Közép-Európa egyik legjobb akusztikájú termében vagyunk, és hogy ezt a helyet pontosan az ilyen zenéért volt érdemes felépíteni.

A közönség az első egy-két dalt visszafogott ovációval köszönte meg, a színpad mindkét oldala meg volt szeppenve a hely szellemétől, de Jamie hamar észbe kapott és gyorsan felszólított mindenkit, hogy felejtsük el a szokásokat és rosszalkodjunk egy jót. Persze jó magyar embernek ennél se kell több, az este végére már talpon volt a nagyérdemű, egyesek pedig táncolni se voltak restek.

Persze mindez elképzelhetetlen lenne Jamie Winchester magával ragadó zenei világa nélkül. A banda Jamie valamennyi ismert és kevésbé ismert dala közül szemezgetett, és újra mindannyiunkat beszippantott az a közvetlenség, ami ezeket a szerzeményeket és szerzőjüket jellemzi. Még újságíróként is furcsa, hogy vannak olyan könnyűzenei koncertek, amikről néhány apró technikai malőrtől eltekintve csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. A jól megszokott szerzeményeknek ráadásul különleges színt adott Szirtes Edina Mókus hegedűjátéka, amely időnként igazi kelta életérést kölcsönzött a dallamvilágnak. De nem csak ő vendégeskedett Jamie mellett a színpadon: Pásztor Anna és Jónás Vera is beszállt egy kicsit a buliba. Pásztor Anna színpadra lépésével úgy is fogalmazhatunk, hogy az Anna and the Barbies szerepléséről beszélhetünk, hiszen testvére az egész estén át támogatta a bandát gitárjával. Számomra mégis Jónás Vera volt az igazán ütős beszálló játékos - Jamie szerint még sokat fogunk hallani róla a jövőben - a Radiohead High and Dry című dalát énekelte el úgy, hogy még lélegezni is alig mertünk, miközben hallgattuk. 

Ez a zenében való gyönyörködés persze nem csak ezt a néhány percet jellemezte, gyakorlatilag az egész estét behálózta. Az olyan dalokat, mint a Hold Me, Thrill Me, Kiss Me, a Finally, vagy a Lost and Found sok-sok órán át tudnánk hallgatni. Jamie pedig megvalósította nem annyira titkos vágyát: a koncert végére nem csak a színpad hozzá közelebb eső oldala táncolt, de a nézőtéren is kellőképpen ellazultunk és nem késlekedtünk táncolva-tapsikolni örömünkben. 

Túlzás nélkül az év egyik legjobb koncertje volt ez a Müpában, az időzítése pedig még annál is jobb, hiszen az élmény lassú lecsengésű, így két ó és újévre is megmelengette a lelkünket a magyar popzene ír hangja.

Olyannyira, hogy két nap alatt kétszer lehetett elcsípni Likó Marcellt és népi együttesét az Akváriumban, és ha figyelembe vesszük, hogy a két ünnep között minden órára és sarokra jutott egy buli valahol a fővárosban, úgy különösen nagy eredmény, hogy a Fruttik mindkét este teltházat produkáltak a víz alatti klubban. GALÉRIÁVAL!

Mi a második este csíptük el a Bakony vonzáskörzetéből portyázó betyárokat, így előzetesen az volt a legnagyobb kérdés, hogy mennyire lesznek a srácok kifacsartak a december 28-ai bál és a karácsonyi hízókúra után. Jelentjük: semennyire, hiszen jó formában voltak, bár Marci azért megjegyezte, hogy az elfogyasztott bejglik és az alkohol nyomot hagytak modellfiúkat megszégyenítő alakjukon.

A frontember kimondottan elemében volt, sokat és szellemesen konferált: a billentyűs Gyuszkót többször is húzta azzal, hogy mutassa meg hasának kockáit, vagy legalább cseréljenek pólót; a gitárt a fallosz meghosszabbításaként aposztrofálta, elmesélte, hogy hajdanán nem aratott sikert a pultoslányoknál, viccelődött egy sort a tinédzserek kötött sapka viseletén („ti ilyen előrelátók vagytok, pedig még nem is kopaszodtok, nem úgy, mint én”), és szintén a szintik mögött helyet foglaló úriember kárára anekdotázott egy sort annak esküvőjéről - még Demjén Rózsit is megidézve és megénekelve. Plusz kinézett magának az első sorokban egy karba tett kézzel álló, zöld pólós fiút, akit újra és újra megszólított a buli során.

És hogy milyen volt a koncert? Röviden és tömören: állat. Nem is hiszem, hogy a Vad Fruttik képes lenne hibázni, egy olyan kezdéssel meg pláne nem, ami a Másodpercek és decibelek – Nem hiszek – Válaszok nélkül hármasból áll. Egyik cimborám csak „bölcsész rock”-ként jellemzi az ötös zenéjét, de a költői szabadsággal megfogalmazott szövegek és a valóban meglévő rockos hatások mellett tetten érhetők az alternatív impulzusok is, miként az is, hogy a Nine Inch Nails is közös kedvenc lehet a VF turnébuszában.

Mi volt a csúcspont? Nehéz egyet megemlíteni, de talán az Embergép, ahol az egész terem egy ember(gép)ként dörögte Marcival a címben is megidézett sorokat. A közös dalolásra az énekes is épített, hiszen a Boroskóla, az Úgy fáj, a Goa és a Lehetek én is a közönség aktív vokális tevékenységével aratott. Marcell szövegei rozsdás késként marcangolják a lelket a szívvel összekötő, ingatag kötélhidat, ezért aztán nem csoda, hogy a körülöttem táncoló hölgykoszorú képviselői fátyolos tekintettel nosztalgiáztak azon, hogy melyik Fruttik dalra melyik pasijukkal ismerkedtek meg, vagy éppen melyiket hallgatták rongyosra szakítás után.

A buli gerincoszlopát persze most is a Fénystopposok és a Darabok lemez legnagyobb nótái képezték, de a Vadorzóknál mindig jut szerep néhány kevésbé egyértelmű tételnek is, és ebben ezúttal sem volt hiba (az Akváriumban az Üzenet és a Tánc tartozott leginkább ebbe a halmazba). A rádiós slágerekből táplálkozók bepattanhattak a Sárga zsiguliba is, a ráadás elején meg gyönyörködhettünk az új szerzeményben, a Holdban is; hogy aztán a Szemben a nappal és a Nekem senkim sincsen vállalja magára a záróakkord szerepét – utóbbiban Marci azért még alaposan kiüvöltötte a lelkét.

Lehet-e valamibe belekötni? Csak egy hangyányit. Egy intrót igazán összeforraszthatnának a srácok, mert a sima színpadra besétálás a gimnáziumi zenekarok amatőr báját idézi; illetve amíg Marci ugrál, pörög, lemászik a közönséghez, és láthatóan egy kicsit „kivérzik” a színpadon, addig a többiek derekasan, de különösebb átszellemültség vagy beleélés nélkül teszik a dolgukat. Hock Attila dobost itt kell kiemelni, hiszen nagyon színes és ötletes ütemeket hoz minimál cuccán.

A 2014-es esztendő feltehetően aranyozott szegélyű betűkkel vésődik be a zenekar kalendáriumába, hiszen bármerre jártak és járnak, az elkötelezett rajongók mindenhol biztosítják a teltházat. Ebben aligha lesz változás jövőre, így aztán okkal bízhatunk benne, hogy sűrűn egymásra torlódnak majd a szellemet és húst is átjáró Vad Fruttik koncertek.

Fotók: Demjén Zoltán

 Az év végén nemcsak a múltba réved tekintetünk, hanem egy kicsit előre is pillantgatunk. Sőt, már most némi izgalommal vésünk be dátumokat a képzeletbeli naptárunkba. Dátumokat, és a hozzájuk kapcsolódó koncerteket, amik miatt már nagyon várjuk, hogy átlépjünk 2015-be. 

Lamb - 2015.03.04., Akvárium Klub

A Lamb elnevezésű brit duó a 2000-res évek elektronikus zenei vonalának volt meghatározó alakja, a Gabriel és a Gorecki című slágereik hallatán a legtöbbünk szeme a mai napig felcsillan. Lou Rhodes és Andy Barlow 1996-ban alakult formációja 2015-ben pedig visszatér Budapestre, hogy bemutassa legújabb, Backspace Unwind című lemezét az Akvárium Klubban. A három év után elkészült hatodik nagylemezük sajátosan ötvözi a downbeat, a jazz és a drum ’n’ bass elemeit. A bulit pedig még izgalmasabbá teszi, hogy vendégként a hazai színeket képviselő mїus is látható és hallható lesz, akikkel a remek Tessellation album kapcsán még interjút is készítettünk.

Archive - 2015.03.16., A38 Hajó

Az 1993-ban alapított Archive mindig beletalált a trendbe, sőt, mindig előtte járt pár lépéssel, ám a megérdemelt népszerűséget sosem szerezte meg; ugyanakkor szűkebb rajongótábora fanatikusan rajong a Darius Keeler és Danny Griffiths duójából kialakult művészkollektíváért. Sokan a Massive Attackhez hasonlítják a korai Archive-ot - pedig a Sneaker Pimps kézenfekvőbb viszonyítási pont lenne - és a Londinium című albumot Peter Gabriel is az egekbe dicsérte, hogy aztán másodikként már egy polírozott hangzású poplemezt adjanak ki. Harmadik albumukon pedig egészen Pink Floydosra vették a figurát: a triphopot, popot elhagyva inkább a nagyszabású, szimfonikus-elektronikus progrock felé kalandoztak. Az évek során az Archive Franciaországban elképesztően népszerű lett, az öt évvel ezelőtti Controlling Crowds lemez listavezető lett itt, illetve egyre-másra adták ki a lemezeket és DVD-ket fantasztikus hangulatú párizsi és brüsszeli koncertjeikről. Tavaly a csapat megvalósította az Axiom című lemez-film konceptet, ami tulajdonképpen egymáshoz lazán kapcsolódó klipek füzére. És most, alig kilenc hónappal az Axiom után itt az új lemez, a Restriction, melynek jövő évi európai turnéján Budapestet is útba ejti a kollektíva.

Sleepmakeswaves - 2015.03.30., A38 Hajó

A Sleepmakeswaves az ausztrál rockzene egyik legizgalmasabb zenekara. Tavaly még a 65daysofstatic társaságában lépett fel Budapesten, ám 2015-ben már főattrakcióként indul európai turnéra a harmadik lemezével komoly kritikai és közönségsikert arató sydney-i kvartett. A Sleepmakeswaves a legszebb posztrock-tradíciókba ágyazódik bele: jellegzetes, visszhangos gitárok, a Mogwai, az And So I Watch You From Afar vagy az Explosions In The Sky, vagy éppen az említett 65daysofstatic hangzása; gyönyörű, nagyívű, instrumentális kompozíciók - a budapesti közönség ismerheti már jól a kenguruföldieket, akiknek ugyanakkor minden koncertje alapvető élmény.

OneRepublic - 2015.06.07., Papp László Budapest Sportaréna

Szinte már most borítékolható, hogy június 7-én egy tűt nem lehet majd leejteni az Arénában, hiszen az elmúlt évek egyik legnagyobb sikercsapata érkezik Budapestre. Néhány szektor már most megtelt, de van még hely azoknak, akik szeretik az igényességnek elég magas fokát képviselő Ryan Teddert és csapatát. A zenekar tavaly megkezdett és a mai  napig is tartó turnéja eddig 169 teltházas koncertet foglalt magában öt kontinensen, de most újabb fellépésekkel egészítették ki a legutóbbi lemezük alapján elnevezett (Native) koncertsorozatukat. A banda eddig olyan slágereket tudhat magáénak, mint az Apologize, a Love Runs Out, a Good Life, vagy a Counting Stars. Az elmúlt évek alapján bármilyen zenébe is fogtak, az arannyá változott, mi sem jobb bizonyíték erre, mint hogy első kislemezük Grammy-jelölésig jutott. A fiúk pedig azóta sem engedtek a saját maguk felé támasztott elvárásokból. Az év egyik legjobb buliját ígéri a budapesti fellépés.

Parov Stelar Band - 2015.07.01.-07.04., VOLT Fesztivál

Jó, tudjuk, vicces azt írni a Parov Stelar Band esetében, hogy remegve várjuk a koncertjüket, hiszen gyakrabban lehet velük itthon találkozni, mintha négyzetre emelnénk és hárommal beszoroznánk a Pendulum és Dub FX bulijainak a számát, de akkor is... A sógorok gyülekezete igazi fesztiválra álmodott produkció, hiszen kissé egykaptafára íródott szerzeményeik bő egy órában kellemes alapot jelentenek a táncoláshoz. Az elektronikus alapokra pakolt modern szving sanzonok, a fúvósok, a kacér női ének, no meg az utóbbit szolgáltató hölgy nem éppen szűzies kóristalány külseje garantálja, hogy a VOLT-on megint az egyik leglátogatottabb koncert az övék lesz. De aki miattuk nem zarándokolna el Sopronba, az megteheti ugyanezt Ákos, a Motörhead, a Rise Against, a Parkway Drive, John Newman vagy éppen Lilly Wood kedvéért.

Florence and the Machine - 2015.08.11., Sziget Fesztivál

Az augusztus 10-17. között megrendezésre kerülő Sziget nulladik napjára érkezik fő fellépőként az évek óta a fesztivál kívánsággépének egyik legtöbb szavazatát begyűjtő Florence and the Machine. Eddigi diadalmas pályafutása ismeretében minden kockázat nélkül leleplezhető: Florence Welch nemcsak énekesnő, nemcsak isteni díva, hanem különleges személyek inkarnációja. A még csak huszonnyolc éves művész máris olyan karriert tudhat magáénak, ami csak a legnagyobbakkal történhet meg. A rendkívüli tehetség mögött egy fantasztikus zenekar is található, mely nélkülözhetetlen részvevője az extra show-nak, repertoárjuk elképesztő kombinációja az intelligens indie popnak, a túlburjánzó barokknak és a perzselő soulnak. Első lemezük rögtön az élre tört Angliában, és a második is megismételte a debüt bravúrját. A két albumával és látványos élő előadásaival komoly kritikai respektet kiváltó, MTV-, Q- és Brit Awards nyertes és Grammy-díjra is jelölt Florence2015-ben újabb nagy dobásra készül - és ennek minden bizonnyal az egyik legfontosabb helyszíne lesz a Sziget.

Fotók: Demjén Zoltán (Sleepmakeswaves) és Horváth Kata (Parov Stelar Band)

Melyik az a zenekar ma Magyarországon, amelyik az erőlködés leghalványabb jele nélkül képes a saját dalai közé beépíteni a RATM, a Pendulum és a Kosheen slágereit, miközben másfél órán keresztül tolja egymás után a jobbnál jobb drum’n’bass nótáit? Erre a kérdésre ma Magyarországon csak egyetlen válasz adható. GALÉRIÁVAL!

Brains – Budapest, Akvárium Klub – 2014. december 26.

Igen, ez a csapat a Brains, akik elég masszívvá tették saját maguknak az év végét: először jött a Rossz vér feldolgozás, aztán egy új dal (Take You High), majd mindezt megkoronázták a december 26-i koncerttel. Nem lehet tehát azt mondani, hogy az öt srác a halászlé passzírozásával és az ajándékötletek összeírásával töltötte volna a karácsonyi előkészületeket…

A buli bemelegítéseként DJ Reza szórakoztatta és mozdította be a fokozatosan teltházassá váló NagyHallt, majd néhány percnyi színpadrendezést követően jött a Brains, és a Hurts-szel kezdetét vette a party. Tavaly a Full Range című lemezük az év egyik legjobb albuma lett, ám a koncert első felében inkább a korábbi himnuszokra (Blood Pressure, Jungle Style) koncentráltak. A hangzás kezdetben valóban dob’n’basszus volt, de idővel javultak az arányok.

Vendégként hamarosan érkezett Saiid (Akkezdet Phiai) és Ganxsta „hokiőrült” Zolee, hogy közösen adják elő a Rossz vért. Ezzel aztán még nem ért véget a Ganxsta Zolee és a Kartel 20. évfordulójának megünneplése, hiszen a formáció névadója maradt még a Boom a fejbe elektronizált verziója alatt is. Ez korántsem okozott akkora őrületet, mint az megtippelhető lett volna, ám mindez betudható annak is, hogy az Akvárium közönségének nagy része még rugdalódzóban rugózott a kiságyban, mikor a gettó gengszterizmus már vadul pörgött a Z+ tévében.

Rugózásban a Brains alatt sem volt hiány, és ahogy haladtunk előre a programban, úgy lett egyre eszeveszettebb a lábmunka a tört ütemekre. A bandát vezető MC Columbo nem sokat konferált, így tényleg megállás nélkül gördültek elő a dalok, amelyek egytől-egyig koncertre íródtak. Különösen nagy üdvrivalgás fogadta a Ladies Obsessiont, a Positive People-t és az új klipnótát, a Take You High-t is. Felbukkant a színen KRSA (PASO) is, akivel a True That csendült fel, ami lemezen nagy királyság, itt azonban kicsit lapos volt, és mintha a két énekes is helyenként hamiskás régiókba tévedt volna.

Nem maradhatott el MC Zeek sem, és vele a Refresh the Style meg a Lyrical Slaughter, a finisbe kanyarodva pedig jött a Your Desire és a nagy ugrálást eredményező Real Talk – mindez megbolondítva itt-ott Kosheen, Tarantula (Pendulum) és „dú vatt déj tócsa” (RATM) részletekkel. A ráadás aztán a maradék energiát – meg remélhetőleg az elmúlt napokban felfalt bejgli utolsó lerakódott morzsáit is - kifacsarta mindenkiből: Superheroes (kééész!), Blazing (ahh…) és az elmaradhatatlan koccintással kísért BP Tours (az a típusú dal, amiből tíz egymást követő meghallgatás sem elég).

„Az van, hogy szeretünk benneteket!” – kiáltotta a vége felé Columbo, és amit az ősz elején nyilatkozott nekünk, az december egyik utolsó estéjén is ott volt az orrunk előtt: a Brains nem a nagy megfejtések zenekara, hanem megkapod fullosan a látványt, a zenét, és aztán táncolj, őrülj meg, felejtsd el a gondjaid, és bulizz, amíg az erőd engedi. Valami azt súgja, hogy az áprilisra ígért új lemez sem lesz gyenge eresztés, és ahogy az élő teljesítményük, úgy az is bátran odaállítható lesz bármilyen nyugati produkció mellé.

Fotók: Demjén Zoltán

Ki hallgat már lemezeket 2014-ben? Hát például mi. Így aztán vettük is a bátorságot ahhoz, hogy a képzeletbeli karácsonyfánk alá gyűjtsük azokat az albumokat, amelyek a legkedvesebb pillanatokat szerezték nekünk a néhány napon belül búcsúzó évben.

Ingrid Michaelson: Lights Out

Valószinűleg nem sokak számára cseng ismerősen ez a név, mert hát nincs hazánkban komolyabb kultúrája a külföldi indie pop műfajának, nálunk ezt a vonalat pedig kevesen képviselik. Habár első szemre úgy tűnik, hogy a világ leggyszerűbb műfaja (lopd el a tábortűz mellől a gitárost és ültesd bárszékre egy színpadon), azért igazán igényeset nehéz ebben a műfajban alkotni. A svéd-amerikai énekesnőnek ezzel évek óta nincs problémája, és ezt legújabb korongján is bizonyítja. A Billboard listáján előkelő helyezésekkel szerepel a Lights Out, és ezt köszönheti a zene és a szöveg tökéletes harmóniájának, amelyek párosulnak egy máséval össze nem téveszthető hanggal. Nehéz is kedvencet választani az album dalai közül, hiszen nem csak a hangszerekkel, de az érzelmekkel is kiválóan játszik az énekesnő, akit hallgatva néha majd kiugranánk a bőrünkből, aztán jön egy kis melankólia, de mindez olyan kompakt módon összerakva, hogy nem is kérdés a "repeat all" lejátszási mód. Ha mégis említeni kell néhány példát a kötelezően ajánlottakra: a Girls Chase Boys, a Wonderful Unknown, vagy az Open Hands mind addiktív szerzemény.

Ella Henderson: Chapter One

Ha manapság meghalljuk a "tehetségkutató" kifejezést, kétféle reakciót tapasztalhatunk magunkon: az egyik, hogy kezünk remegve keresi a legközelebbi telefont, hogy az aktuális kedvencünkre nyomjuk a világmegváltó szavazatokat (ez a reakció ritkább), a másik egy gyomorszorító érzés, hogy valamit megint le akarnak nyomni a torkunkon, miközben a legkevésbé sincs étvágyunk hozzá. Nem lenne túl nagyvonalú lehúzni még egy bőrt a "miért nem jók a magyar tehetségkutatók" témáról, így csak annyit szeretnénk egészen bátran kijelenteni, hogy van ahol ez a műfaj igenis működik. Az angol X Factor a legjobb példa erre, amely a popzene kedvelőinek (igen, csak nekik) évek óta szállítja a jobbnál jobb előadókat. Persze ehhez kell egy vérprofi háttér, amely tele van tűzdelve olyan szakemberekkel, akik TÉNYLEG tudják, hogy mi fán terem a könnyűzene, nem csak egy korábbi tehetségkutató győztesei (khöm-khöm). Ráadásul nem is kell megnyerni a versenyt, hiszen a One Direction, Cher Lloyd, vagy éppen Rebecca Ferguson sem ennek köszönheti a világhírt. Valószínűleg ugyanez lesz igaz Ella Hendersonra, aki a tavalyi évad háromnegyedénél esett ki, viszont az X Faxtor istene, Simon Cowell egyből egy szerződéssel törölgette le Henderson bánatkönnyeit (ha voltak neki). Ella pedig rendkívül intelligens módon várt egy évet, hogy debütáló albumán már saját dalai szólaljanak meg, ne a versenyen elénekelt feldolgozások (itt említeném meg, hogy Cher Believe-jét egyszerűen zseniálisan interpretálta). A Chapter One nevet viselő korongról a Ghost és a Glow már most óriási sláger, a Yours című dal pedig most kúszik felfele a listákon. De ha valaki ad egy esélyt az albumnak, hamar rájön, hogy mind a tizenhárom dalban rengeteg profi munka van, és minden előítéletünk ellenére egy tehetségkutató felfedezettjének első lemeze is lehet tényleg jó.

Enrique Iglesias: Sex and Love

Be kell valljam, hosszú éveken át nyálasnak, tipikus "latinműanyagnak" tartottam Enrique Iglesias dalait, de idén gyökeres változás állt be a spanyol énekes produktumával való viszonyomban. Sex and Love című albumán ugyanis olyan dalok vannak, amelyekre akaratlanul megmozdul a lábam, majd a csípőm és végül már azon veszem észre magam, hogy őrülten ropom a szoba közepén, és a hatalmas mosoly képtelen lefagyni az arcomról. Igazi őrületes party lemezről van szó, ami bármelyik házibulin képes pillanatok alatt feldobni a hangulatot és táncra perdíteni a csajokat. A Bailando, természetesen csakis a spanyol változata, lehet már sokak könyökén jön ki, de tagadhatatlanul a nyár egyik legnagyobb slágere volt, de az I'm a Freak, a There Goes My Baby, vagy a Heart Attack is jó eséllyel pályázhatott volna erre a címre. Persze Iglesias nem hazudtolta meg önmagát és a pörgős slágerek mellett pár lassú, romantikus dal is rákerült a korongra, de most még ezek sem annyira érzelemdúsak, hogy zavaróak lennének. A Sex and Love sikerének igazi titka azonban a közreműködőkben rejlik, Jennifer Lopez, Kylie Minogue, Pitbull, Flo Rida, Romeo Santos, Marco Antonio Solís, Yandel, Gente de Zona és India Martínez különös színt visz a dalokba és olyan egyveleget alkot Iglesias-szal, aminek nehéz ellenállni. Összességében egy kiváló lemezről van szó, amire nem csak twerkelni, de összebújni is lehet, így például a szilveszteri bulihoz tökéletes aláfestőzene.

Palya Bea: Nő

2014 január elején jelent meg Palya Bea szám szerint tizenkettedik lemeze, melynek témája a Nő. Jobban mondva, minden, ami nő: a szerető, a feleség, a kismama, az édesanya, a házsártos, a bánatos, a vidám, a kacér, a gondoskodó, a szerelmes nő. Nem is album ez, hanem egyfajta varázslatos füves könyv. A nők számára olyan, mintha valaki róluk mesélne, a férfiaknak pedig útmutató, hogy miképp is működik a másik nem, mik azok az érzelmi mozgatórugók, amik irányítják, befolyásolják mindennapi életüket. Palya Bea most sem hazudtolja meg önmagát és az album zenei világában keveredik a hagyományos népzene, a modern pop zenével, megtalálhatóak a magyar, bolgár, cigány, zsidó zenei hagyományok, az indiai és afrikai hallásélmények, de ott van benne az európai középkori muzsika, a jazz és más improvizált zenék is. Ebből a hatalmas zenei tudásból születnek meg azok a csodák, amelyek mélyen beleülnek a fülünkbe, és hónapok múlva is bármikor el tudjuk dúdolni őket. Ilyen például a Szabadon, az Egész nap, az Oly szép vagy nekem, vagy a Mátyás király és Beatrix királyné. A populáris, könnyen emészthető dalok mellett megtalálhatóak olyan számok is az albumon, amik befogadásához már szükséges egyfajta háttértudás is. Épp ezért a vájt fülűeknek, akik igazi népzenei csemegékre vágynak, a Kulumatulát, az Emberállatot vagy a Suttognak a véneket ajánlom. A Nő egy igazi léleksimogató utazás Palya Bea zenei világában, amit ki lehet hagyni, csak épp nem érdemes.

Jack White: Lazaretto

Jack White nem tud tévedni, mi legalábbis nem nagyon találtunk még kivetnivalót karrierje állomásaiban, legyen szó a hírnevet elhozó zenekaráról, a The White Stripesról, vagy a duó feloszlása óta készült produkciókról. Így vagyunk idei lemezével, a Lazarettóval is, amelynek legnagyobb hibájaként azt róhatjuk fel, hogy az azt bemutató turné a régióban csak hozzánk nem jutott el.

Így marad maga az album, ami White két évvel ezelőtti bemutatkozó lemezéhez hasonlóan rengeteg meglepetést tartogat – van itt minden, mint egy furcsa amerikai álomban: a White Stripes groovyjától a zenész nyers gitárjátékán át az ír gyökerű vadnyugati „népzenéig” hegedűvel, zongorával, ahogy a nagy könyvben meg van írva.

A fő meglepetés azonban az, hogy ezekből milyen harmóniát tud kreálni a kölyökképű gitáros-énekes, ráadásul – köszönhetően elsősorban Fats Kaplin hegedűsnek és az októberben elhunyt zongoristának, Ikey Owens-nek – jóval gazdagabb hangzásvilággal, mint legendás garázsrock zenekarában. A címadó dal pedig mindennek az esszenciája, olyan magával ragadó ritmussal és videoklippel, amely jobban élénkít, mint egy fekete kávé.

Reménykedjünk: ha már idén (is) kénytelenek voltunk nélkülözni Jack White élő produkcióját, jövőre talán az is összejön.

Maybeshewill: Fair Youth

Talán ritkaságszámba megy, hogy egy rétegműfajt képviselő, instrumentális album bekerüljön az év legjobb lemezei közé. A leicesteri illetőségű Maybeshewill - melynek öt zenésze félig hipszter, félig intellektüel külsőt talált ki magának – a poszt-rock stílusban alkot, és sorban a negyedik lemezük minden eddiginél világosabban mutatja meg tehetségüket. A Fair Youth augusztus végén jelent meg, és pontosan olyan, mint a vénasszonyok nyara: egy kicsit szomorkodunk a legforróbb napok elmúlása miatt, de mégis örülünk az utolsó hívogató napsugaraknak. A srácok vállaltan szeretnének ezzel a lemezzel enyhülést és menedéket adni a világ gondjai elől szaladni vágyó hallgatónak, és egy tizenegy dalon keresztül tartó, színes utazásra hívnak: az Asiatic japánkertek virágzó cseresznyefái alá visz el minket, a Volga lassú dallamaira méltóságteljesen halad előre hajónk a nagy folyón, a Waking Life pedig fénylik, ragyog, felemel. Megfoghatatlanul gyönyörű atmoszférával burkol körbe minket a Fair Youth, mi pedig voltunk olyan szerencsések, hogy élőben is andaloghattunk a dalokra, és még interjút is készíthettünk a tagokkal.

In Flames: Siren Charms

A göteborgi dallamos death metal stílusteremtő és vezető szerepet betöltő csapata már azért is tiszteletet érdemel, mert bátran kiléptek a biztonsági játékosok közül, és a 2011-es albumuk kísérletezősebb megoldásai után ebben az évben még messzebbre merészkedtek az ingoványos talajon. A végeredmény pedig őket igazolta, hiszen például Budapesten is teltházas bulit prezentáltak.

A Siren Charms gyakorlatilag egyetlen tölteléknótát sem tartalmaz, a rendkívül barátságos és jó humorú Anders Fridén énekes pedig olyan dallamokra ragadtatja magát, amik tartósan letáboroznak a fülben. A konzervatív metal közönség persze elég sűrű sárlavinát zúdított a zenekarra, akik azonban köszönik, nem hátrálnak meg, és hát miért is tennék: a Siren Charms egyértelmű mestermunka 2014 fémzenei lemezáradatában.

Coldplay: Ghost Stories

Chris Martin szomorú és (nem) élvezi. Szerelmi bánatát dalban mondja el, és ezt olyan jól teszi, hogy vele sírunk. Kilenc dal, amelyekben Chris barátunk tálcán rakja ki elénk a szívét, mi pedig hitetlenkedve pislogunk, hogy létezik ilyen hangjegyekbe csomagolt gyönyörűség. A Ghost Stories ezen felül egy bátor ugrás is az ismeretlenbe, hiszen – ahogy részletes kritikánkban is írtuk – az elektronikus hangszínek és a puhán pittyenő szintik terítik az alapot az énekes bús szövegei alá, miközben az egész művészi mixtúra lepkeszárny finomságúan rezeg. Normális esetben elképzelhetetlen lenne, hogy Avicii közreműködésének örüljünk, pláne nem egy Coldplay albumon, de A Sky Full of Stars, mint egyetlen tempósabb szerzemény, kivédhetetlenül terít le minket. Amennyire szomorú az alaptéma – Martin és Gwyneth Paltrow felbomlott házassága -, annyira csodaszép a megvalósítás; a sorok között ott kuksoló remény pedig még a hallgatás közbeni mosolyokról is gondoskodik.

Kowalsky meg a Vega: Még nem éden

Ezerszer is megállapítjuk, hogy mikor úgy hisszük, a Kowalsky meg a Vega már nem juthat feljebb, az öt zsivány mindig képes még magasabbra feltornázni magát. A Még nem éden visszatér azokhoz a formulákhoz, amelyek közönségkedvenccé avatták az olyan dalokat, mint a Ki van ez találva!, a Hotel Eufória és a Nem igaz!, és itt aztán mindezen erények manifesztálódnak egy olyan visszautasíthatatlan slágerben, amelyet úgy hívnak, hogy Amilyen hülye vagy, én úgy szeretlek, és amit ma már az ország apraja és nagyja kívülről fúj. Kowa szövegírói vénája is frissen és ötletesen pumpálja a tollába a jobbnál jobb gondolatokat, amelyek még mindig a szív forradalmát hirdetik, és amelyek még mindig képesek arra, hogy eloszlassák a felhőket a dolgos hétköznapok szürke egéről. A csapat egyre magasabbra rakosgatja magának a lécet, de egyelőre nem fenyegeti őket annak a veszélye, hogy levernék. A Még nem éden popos-rockos szerzeményeinek gyűjteménye bátran foglalhat helyet 2014 legjobb hazai albumainak társaságában.

Szabó Balázs Bandája: Élet elvitelre

A cím és a borító is telitalálat, és miközben a dalokat hallgatjuk szépen-sorban, rájövünk, hogy az egész lemez az. Tipikusan olyan élmény, amikor számról számra lep meg az a hitetlenkedés, hogy egyik szerzemény zseniálisabb a másiknál. Az Apám a vadludakkal például olyan erővel kocogtat lélektájékon, hogy bármikor sírásközeli állapotba csalogathat minket. De említhetnénk akár a különleges klippel felpolcolt Hétköznapit is, vagy a Dézsmát, amely bármely céllövöldében hárompálcikás főnyeremény lenne. Balázs ezen felül rengeteg ember életébe emelte be a költészetet, méghozzá abban az egérrágta felöltős, Párizsba menekülős romantikával, amely a mezítláb a szénakazalba ugrós, fűszálat rágcsálós népi hevülettel csókolódzik. Szövegei tele vannak képekkel, melyek hallatán csak ámulunk és bámulunk, és titokban nagyon szorítunk azért, hogy hatására egyre többen forduljanak orcával a szépirodalmi könyvespolcok felé. Ez a Faragatlan herceg olyan albumot kopácsolt össze hegedű- és csellószóval, amelybe senkinek a bicskája nem törik bele.

Fehér Balázs a fiatalabb generációk Kiss Tibije. Kellemesen fátyolos hangja, dallamai és megjelenése minden fullcapes, lábszárra cuppanós, színes edzőcipős lánykát arra sarkall, hogy nagyot sóhajtva várja a következő The Carbonfools koncertet. Aminek mostanság van és lesz is apropója, hiszen új albummal jelentkezett a csapat.

És rendben is van a lihegés Balázs körül, hiszen karizmatikus és megnyerő frontemberek nélkül eltűnne a rock- és popsztár mítosz. Önmagában mindez azért kevés lenne, de a The Carbonfools a nótaírás terén is tud megnyerő lenni, amire a menetrend szerint (Carbonheart 2008, Carbonsoul 2010, Carbonsweet 2012) érkező Carbonbliss a legfrissebb bizonyíték.

Az ötfős zenekar muzsikája ezúttal is számtalan gyökérből táplálkozik, főként az elektronika és a billentyűs hangszerek, no meg Balázs sejtelmesen búgó hangja uralja a terepet. Kellően változatos is az anyag, hiszen a kezdés erős és lendületes a drum’n’bass ízű Call You-val, de hamar érkezik a Petőfi által is sűrű rotációban tolt Closer, ami igazi sláger, és ami megadja az első komolyabb kapcsolódási pontot az albumhoz. Eme dal nyomában szorosan ott liheg a könnyed, játékos hangvételű Give It to Me, amely manapság szintén igen gyakran jut el hozzánk az éterből, és amelynek vezérmotívumára amúgy simán rá lehet énekelni Cyndi Lauper Girls Just Want to Have Fun című, mindenki által ismert sorait. Némileg sötétebb hangulatokat, de ezzel együtt is kellemes perceket hoz a Killing Time és a Freckles akusztikus gitáros, basszusszólós balladája is, ahogy a Lonesome Town meg tökéletes lehet egy nyárbúcsúztató bringázáshoz.

A srácok egy kis marhulásért sem mennek a szomszédba, hiszen a Cats-ben már a pussy és cougar szavak elhangzása is érdekes képzettársításokra ad lehetőséget, majd a nóta végén Balázs nyávogása, és a zárásként becsempészett dorombolás is működik. A Chocolate Factory a több nótában is felbukkanó umcca-umcca ütemeivel rángat a táncparkett felé; de a legnagyobb poén egyértelműen a Czechoslovakian Disco, ami tökéletesen visszaadja a cím által sugallt életérzést: olyan retro party feeling van benne, hogy az minden valószínűség szerint Blazej doktort és a nőket a pult mögött is megpörgetné. És ha mindez még nem lenne elég, ott a Krapulax, amely a 30 pluszos korosztályban idézhet fel kellemes képregény emlékeket.

Erényei ellenére a Carbonbliss is beleesik abba a hibába, amibe a magyar lemezek 95%-a: túl hosszú. A 15 dal egyszerűen sok, és a lemez vége felé bizony egyre több a kevésbé karakteres és kiugró tétel. Valahol a 12. szám környékén nyugodtan lezárhatták volna a tracklistet, arról nem is beszélve, hogy közönségük jelentős része dalokat hallgat és nem albumokat - bár ezzel mondjuk pont nem kell törődnie a bandának. Ám az megjósolható, hogy akinek szombat éjjel az jelenti a megváltást, hogy rázhat egyet ezredszer is a Bogozd kire vagy a Szalai Évára, az nem fogja magát átrágni 15 nótán. Nekik elég lesz a Closer, a Give It to Me, meg Jiří Menzel a Tátra csúcsán. No meg Fehér Balázs, és az ő édes dallamai a csokigyárból.

Méltó ellenfelet talált magának Tóth Evelin, amikor Maria João-val lépett fel a Művészetek Palotájában. A versenyben alulmaradt, a közönség azonban jól járt így is.

Egy koncert nem versengés, ám ha két erős egyéniség követi egymást a színpadon, óhatatlan az összehasonlítás. Nem volt ez másképpen csütörtök este sem, amikor a Müpa Fesztivál Színpadán Tóth Evelin és Maria João lépett fel. A magyar énekesnő széles repertoárjában most a portugál néplélek szívfájdító műfaja, a fado kapta a főszerepet. Így persze adta magát, hogy a Magyarországra vissza-visszatérő Maria João-t válassza partnerének – annál is inkább, mivel igazából mindketten csupán alapnak tekintik a fado énektechnikáját, stílusát, azt szabadon elegyítik bármivel, ami éppen az eszükbe jut.

Akármennyire szeretjük a fadót, meg kell hagyni: annak csak örültünk, hogy kísérleteztek vele. Tóth Evelinnél leginkább a gitáros, Kardos Dániel képviselte a hagyományt, ütőse, Szalai Péter már egzotikusabb, keleti hangzást hozott, az énekesnő pedig, hogyan is fogalmazzunk, magát. Dívaként uralta a színpadot, és éteri világába csak picit hatolt be bármi más – sokáig nem tudtuk igazán eldönteni, ezért jó vagy rossz pontot szánunk neki.

Amikor azonban Maria João tűnt fel a színpadon, sajnos megválaszoltatott ez a kérdés is: az örökmozgó énekesnő olyan könnyedséggel játszott a hangjával, olyan barátságosan fordult közönsége felé, hogy mellette Evelin modorosnak tűnt, fantasztikus hangja is eltörpült a portugál énekesnő orgánuma mellett.

Pedig Maria João sem a könnyebb utat választja: szokásos partnere, Joao Lagingha zongorista helyett az elektronikus Ogre csapat (João Farinha és André Nascimento) élén mindenféle szempontból kilépett a fado vagy a dzsessz komfortzónájából. Ennek ellenére egy pillanatra sem látszott rajta az erőlködés, nekünk meg nem hiányzott a gitár. (Persze amikor Kardos Dániel a végén beszáll, azért tagadhatatlanul teltebbé válik a hangzás, még az is eszünkbe jut, milyen jó lett volna, ha az Ogre másik két zenészét, a dobost és a zongoristát is elhozza Maria João.)

Az igazán elhibázott lépés azonban nem ez volt, hanem a finálé, ahol dzsessz-sztenderdeket és egy amúgy gyönyörű Madredeus-dalt adott elő a két énekesnő. Amíg az előbbieknél csak az tűnt fel, milyen óriási különbség van még két ilyen előadó között is, az utolsó emellett még fölösleges is volt: ha majdnem három óráig tudtuk úgy megidézni a portugál szellemet, hogy nem mentünk el a szuvenírboltokig, kár volt az utolsó három percben mégis megtenni ezt.

Fotók: Tóth Evelin és Maria João honlapjai.

Megérkeztek a Sziget Fesztiválköztársaság első – 2015-ös zenei hírei. Bár a most bejelentett nevekből még csak az augusztus 11-én, a Nulladik napon fellépő Florence and the Machine a főműsoridős, az már ebből a listából is jól látszik, hogy jövőre is az izgalmas aktualitások és a változatosság jellemzi majd a Sziget programját augusztus 10-17 között.

A Nulladik nap - a tavalyihoz hasonlóan – ismét egy teljes értékű koncertsorozattal várja látogatóit. Ide érkezik fő fellépőként az évek óta a Sziget kívánsággépének egyik legtöbb szavazatát begyűjtő Florence and the Machine. Eddigi diadalmas pályafutása ismeretében minden kockázat nélkül leleplezhető: Florence Welch nemcsak énekesnő, nemcsak isteni díva, hanem különleges személyek inkarnációja. A még csak huszonnyolc éves művész máris olyan karriert tudhat magáénak, ami csak a legnagyobbakkal történhet meg. A rendkívüli tehetség mögött egy fantasztikus zenekar is található, mely nélkülözhetetlen részvevője az extra show-nak, repertoárjuk elképesztő kombinációja az intelligens indie popnak, a túlburjánzó barokknak és a perzselő soulnak.

Megkérdőjelezhetetlenül eredeti, könnyed hangvételű, mégis mélyenszántó munkáikkal a fejükről a talpukra, majd a talpukról a fejükre állították a vájt fülű kritikusokat, magukhoz édesgették a közönséget és Magyarországon is egyre komolyabb népszerűségnek örvendenek, nemcsak a kifinomult ízlésű hallgatóság körében. Az alt-J bemutatkozó albumával, az An Awesome Wave-vel kiérdemelte a két szakmailag legnagyobb presztízsű brit zenei elismerést, a Mercury- és az Ivor Novello-díjat, második lemezük, a This Is All Yours pedig első helyen végzett a szigetország lemezeladási listáján.

Két mindenre elszánt, ambiciózus, fiatal és tehetséges holland DJ-producer, Thom Jongkind és Idir Makhlaf áll a Blasterjaxx mögött. Lendületes, korszerű és nagyszabású, az electro, a big room és a progressive house leghatásosabb elemeiből szintetizált elektronikában utaznak, az elmúlt két évben épültek be a nemzetközi EDM-hálózatba, ahol egyre komolyabb hírnévre tettek szert, melynek köszönhetően ma már a szakma legjobbjaival állnak kapcsolatban és a legnagyobb bulikra kapnak rendszeresen meghívást.

Az AWOLNATION dögös, masszív elektronikus zenei apparátussal megbikázott, feszes-pörgős rockban utazik. Nevéhez eddig egy sikerlemez, a Megalithic Symphony kötődik, melyről az emblematikus Sail című számot – mely bekerült a legjobb tízbe a Billboard rock listáján - a magyar közönség is betéve ismeri.

Kifinomult és karakteres hangú dalszerző-énekes, aki stílusosan és megnyerően ötvözi egymással a hűvös elektronikus dallamokat a fülledt soul zenével. Ő Jamie Woon (képünkön), aki 2011-ben futott be a Mirrorwriting albummal, a szakma kikiáltotta generációja legtehetségesebb brit előadójának. Jamie Woon visszatérő vendég Budapesten: pár éve teltházas koncertet adott a fővárosban és itt forgatta legismertebb száma, a Lady Luck klipjét is.

A Fauve egy francia alkotócsoport, a kollektíva öt zenészből, producerekből, grafikusokból és videósokból tevődik össze. Munkáik igényesek és hangulatosak, egyedi látásmódról árulkodnak, legyen szó zenéről, klipekről vagy a megjelenéseiket, illetve a fellépéseiket kísérő kivitelezésről-artworkről.

José Gonzalez kiváló előadói kvalitásokkal rendelkező, argentin származású svéd zenész, dalszerző és énekes, aki egy szál gitárral a kezében képes elbűvölni és végig varázslatos játékának hatása alatt tartani a közönséget.

Ismét élőben szólal meg a Szigeten a kétezres évek egyik legnagyobb indie rock himnusza, a Rock & Roll Queen, hiszen a mindig kirobbanó formában lévő brit The Subways visszatér hozzánk, hogy bebizonyítsa, miért tartja lázban félelmetes energiákat felszabadító produkciójuk a legnagyobb brit és európai fesztiválok közönségét.

A Babylon Circus világhírű francia ska-punk-reggae-swing-dzsessz bulizenekar, szintén a Sziget Nulladik napjának lesz a vendége. Lassan két évtizede vannak a pályán, több mint ezer koncertet adtak, nevüket mind a Sziget közönsége, mind az összes többi nagy nemzetközi fesztiválok nézőserege jól ismeri, hiszen visszajáró vendégeknek számítanak bolygónk legnagyobb és leghangosabb rendezvényein.

Kadebostany köztársaságában tökéletes az összhang a művészetet képviselő kiválóságok és a nép vezetője között: a vezér, a nagy zenekedvelő hírében álló, büszke Kadebostany a csodálatos hangú énekesnő, Amina segítségével összefogta népének legnagyszerűbb zenészeit, hogy világhódító hadjáratra induljanak a pop színes zászlaja alatt. Tarkabarka zenéjük regionális, mégis globális, helyi értékén kezelendő, de univerzális érvényű, mindenki otthonra talál benne, aki vonzódik az extravagáns, szokatlan, pompázatos és nagy formátumú könnyűzenei megfejtésekhez. Mindenki vigyázzba! A pop új nagyhatalma a Szigeten.

Fotó: Horváth Kata