Nem az olajat, hanem az izzadságot törölgettük a szemünkből, pedig az Enter Shikari szemét inkább az előbbi csípi, a környezet kizsákmányolása és a társadalmi egyenlőtlenségek mellett. Mindennek ismét hangot adtak Budapesten is, és ha épp nem gorillaként másztak minden lehetséges pilléren, még arra is választ kaphattunk, hogy „can you feel the Gandhi (sic!) tonight?”. GALÉRIÁVAL!

Enter Shikari, Shell Beach, Roam – Budapest, A38 Hajó – 2014. október 12.

Egy hetekkel korábban teltházas státuszúvá váló bulin minden feltörekvő csapat odaadná a fél húrkészletét, hogy vendégként felkapaszkodjon az esemény plakátjára. Ezúttal a brit Roam és a magyar Shell Beach csaphatott a húrokba a Shikari előtt. A szigetországi csapatra nem érdemes sok szót vesztegetni, kaliforniai punk rock jellegű dalaik olyannyira jellegtelenek voltak, hogy szinte észrevétlenül kocogott el mellettünk a programjuk. A Shell Beach már jóval nyerőbb választás volt, jobban is passzoltak a főműsorszámhoz, és a kiállásuk is szimpatikus volt. Feszesen játszottak, de beleestek a magyar zenekarok gyakori hibájába: túl sok mindent akartak elmondani egy nótán belül, így kevés kapaszkodót kínáltak.

Márpedig kapaszkodóra szükség lett volna később is, hiszen az Enter Shikari olyan atlétikus és akrobatikus showt mutatott be, hogy már a látványtól is levegőért kapkodtunk. A basszeros Chris és az énekes/elektronikáért felelős Rou kapásból dobott egy hátast az első sorok közé, ami megadta a kezdőlökést a Shikari-zúzdára kiéhezett rajongóknak.

Szavakkal nehezen visszaadható volt az őrjöngés, ami egyaránt hatalmába kerített mezei koncertlátogatót és angolhonból ide kavarodott muzsikust, az eszméletvesztést pedig csak fokozta, hogy a Radiate végén Rou fogta a gitárját és a mikrofonállványát, átvágott a tömegen, és ideiglenesen színpadnak nevezte ki az A38 bárpultját.

Némi lámpabúra kongatás után innen vezényelte le a Gandhi Mate, Gandhit, és az utolsó taktusok dubstepbe bújtatott csépelése már a mennyezeten lógva találta a gitáros Rory-t is, akinek a mutatványától talán egy jól képzett orangután is eltátotta volna a száját.

Az előzetes hírek egyébként több új számot is ígértek a januárban megjelenő negyedik ES albumról, de miután az erre vonatkozó kérdésemet Rou gondosan kihagyta a pár hete vele készített netes interjúból, így várható volt, hogy az eddigi lemezekre – meg a különböző EP-kre és maxikra – fog épülni a műsor. Egyetlen új nóta azért így is jött, és az Anaesthetis-t alatt nem csupán a nézők több tagja, de a zenészek is orvosi maszkot húztak fel. A következő konferálásnál Rory meg is jegyezte, hogy ez sapkaként is használható lenne, de aztán az intenzív vágtázás közben megszabadult a „fejdíszétől”.

Ezúttal kevesebb volt a konferálás és a poénkodás, az persze dörgő tapsot kapott, amikor Rou a barátnője kapcsán arról beszélt, hogy Magyarország különösen kedves a szívének, de tarolt a „mi vágyunk az Enter Shikari, a fold bolygorol” bemutatkozás is. A duma helyett tehát a tettek kapták a hangsúlyt, és jöttek egymás után a legnagyobb dalaik, úgy mint a drum’n’bass bevezetővel kiegészített Sssnakepit, a hármat tapsolós, kihagyhatatlan Sorry, You’re Not a Winner, a sarkividéki olajfúrások ellen funkys Michael Jackson gitártémával (ők mondták!) felszólaló Arguing With Thermometers, vagy a ráadás előtti kórusmű, a Mothership.

Pihenni csak ez után lehetett, és nagyon is kellett egy kis fújás a xilofonos, a végére monumentálissá terebélyesedő, és egyébként zseniális szövegű Constellations alatt. Majd kaptunk még egy kőkorszaki leletnek számító The Feastet, amiből minden teketória nélkül mentek át a bolond vezérdallammal ellátott The Jesterbe, ami alatt olyan mértékű színpadmászás vette kezdetét, hogy Rory a színpad szélére, Chris és Rou pedig az elektronikus kütyüket rejtő állványra menekült. A végérvényes búcsút a teljesen kattant Zzzonked jelentette, ahol Rory is megcélozta a bárpultot, és ott pengette el a nóta felét; miközben Rou következetes munkával lebontotta a színpad egy részét, és hajófenéki maugliként liánhintázott a mikrofonja kábelén.

A tető borításának egy darabja is repült az este folyamán, vagyis tényleg nem mindennapi élményben részesített minket ez a négy brit srác. Nem sok zenész mer ennyi akciót bevállalni, és a legkisebb biztonsági intézkedés nélkül elvegyülni a közönség fortyogó katlanjában, de Shikariék direkt keresik az alkalmat erre. A dobos Rob ugyanakkor feltűnően csendes és visszafogott volt, a sokszor mókamesterré előlépő ütős néhány grimaszon kívül kivonta magát a történések sűrűjéből.

Aki ott volt, az jó eséllyel vési majd be az év koncertjei közé ezt a bulit, és alighanem sokaknál ez a másfél óra lesz az, amely mindent visz 2014-ben. Nem túlzás az Enter Shikarit közvetlen és szimpatikus hozzáállásuk, illetve sűrűn előforduló koncertjeik miatt tiszteletbeli magyar bandává avatni. És ha már megszavazzuk nekik ezt a kitüntetést, viszonzásul nyugodtan jöhetnek jövőre is.

Fotók: Horváth Kata