Mi lehet látványosabb néhány erős, bátor, köpenyben vagy páncélban repkedő, a világ megmentését 24 órás ügyeletben végző szuperhősnél? Hát ha hősködés közben varázsolnak is! Harry Potter szelleme végre elérte a Marvel-univerzum filmes ágát és a pálca nélküli, ám annál látványosabb varázsigék szórásában jeleskedő Doctor Strange (12) is megkapta a neki járó eredetfilmet. Ami, még egy olyan univerzumban is rizikós vállalás volt kissé, aminek a szempillája sem rebben random skandináv/alien istenek láttán.

Hiszen az átlagemberből szuperhős lesz-narratívát szinte kizárólag valami külső hatással (kósza pók, vegyszer az arcba, rosszul elsült atomkísérlet, miegymás) szokás magyarázni, így már belerázódtunk a legidiótább hősmutációk elfogadásába is. Olyannyira, hogy szinte már csalódott az ember, ha nem élesednek ki az érzékei egy-egy szúnyogcsípés után. Aki meg eleve földönkívüli vagy az X-menhez hasonlóan a génjeiben hordozza szupersége zálogát arra már csak legyintünk. Az így felépült kánon szerint a különleges képességeket nem eltökélt munkával, kitartó tanulással és embertelen elhivatottsággal sajátítják el, hanem valamilyen módon kapják az egyes hősök. Hát még a majd' egy évtizedet iskolapadban senyvedő Harry Potter is kiválasztott volt, mielőtt könyvet kapott volna a kezébe! Doctor Strange esetében viszont a sors sem egy villám alakú sebhellyel, sem egy kénsavval átitatott poloska csípésével nem járult hozzá ahhoz, hogy a jó doktor bekényszerüljön Thor-ék mellé a sorba gonoszt irtani. Ellenben leült és addig magolt, amíg rá nem robbantották a boltozatot. Ez pedig kábé minden létező szempontból zseniális húzás.

Na persze nem iskolai oktatófilm a Doctor Strange, de úgy lett az eddigi legfelnőttebb gondolkozású képregényfilm, hogy a karakterei közben szikrákat lövöldöznek ki a kezükből és köpenyekkel társalognak. Mert míg a fentebb említett társai az amerikai álom "bármi lehetsz, csak akarnod kell"-féle hitvallása mellé azt a nem elhanyagolható kitételt biggyesztik oda, hogy azért nem árt az egyes szerepre születned vagy kiválasztódnod, addig a Doctor Strange csak annyit mond: tanulj. Akarsz valamit? Tegyél érte! Képezd magad. Küszködj. Az, hogy a végén tűzoltó, katona vagy varázslómester leszel-e az nem számít. Csak ne várd ölbe tett kézzel a sült galambot, mert az nem jön házhoz. És íme, megszületett az első szuperhős, akire bátran lehet hivatkozni, ha a gyerek nem akarja megcsinálni a házit. Mert Pókember nem veszti el az erejét, ha nem oldja meg az matekpéldákat, de Doctor Strange bizony nem lenne az, aki, ha nem rágta volna át magát a fizikafeladatokon!

Természetesen mielőtt a kézmozdulatokkal indítható csillagszórók mesterévé vált volna, Dr. Stephen Strange-nek (Benedict Cumberbatch) is volt élete, nem is akármilyen. Ünnepelt idegsebészként a zseniális orvosok körében szinte kötelező egoizmus, nagyképűség és arrogancia édeshármasának tökéletes megtestesítője, aki a munkáján, a hírnevén és a vele járó javakon kívül tesz az egész világra. Mindaddig, míg autóbalesetet szenved (önhibájából, csakhogy még jobban fájjon) ami leginkább a kezeit teszi tönkre. Mivel a remegő ujjú sebészekért nem igazán kapkodnak a kórházak Strange pénzt, energiát és időt nem kímélve gyógymódok után kezd el kutatni. Mindhiába. Végső elkeseredésében egy vadidegen szavában bízva egészen Nepálig megy, ott is egy Kamar-Taj nevű, titokzatos helybe veti minden maradék reményét. De ami ott várja annak sokkal kevesebb köze van az akupunktúrához vagy a csakrákhoz, mint azt sejthette volna. Az Ősmágus (Tilda Swinton) segítségével rátalál egy, nem csak a gyógyuláshoz, de eddig nem látott képességekhez vezető útra és szenvedélyes tanulásba kezd. Ám míg Strange a könyveket bújja Kaecilius, az Ősmágus volt tanítványa (Mads Mikkelsen) éppen egykori oktatója és vele az egész világ elpusztításában mesterkedik. Az egymásnak feszülő, hatalmas erők pedig nem sokáig hagyják, hogy Strange békében gyakoroljon...

Felépítését tekintve teljesen átlagos eredettörténettel van dolgunk katalizáló tragédiával, bölcs mesterrel és edzés-montázsokkal együtt, míg végül a hős ráébred saját erejére és nekimegy a sokkal tapasztaltabb ellennek, persze sikerrel. De nincs is ezzel semmi baj. Hiába láttuk már ezerszer a sztorit, ÍGY még sosem láttuk.

A varázslatok adta végtelen lehetőségeket olyan gyönyörűen használja ki a film, hogy azt tanítani kellene. Ez az a film, amiért igenis megéri 3D-s, ne adj isten IMAX-jegyet váltani, bár szédülékenyebb nézőknek lehet, hogy a gyomortájékon érezhető zuhanás-érzést kiváltó térhajlítások és dimenzióváltások annyira nem fognak jót tenni. Aki viszont bírja a hullámvasutakat és rizikó nélkül kíváncsi arra, milyen lehet egy LSD-trip, annak hajrá! Az elképesztő látvány mellett az alakításokra sem lehet panasz, bár az, hogy ezzel minden rendben lesz már akkor eldőlt, amikor kiderült a szereposztás. Benedict Cumberbatch az utóbbi években egyszerűen tökélyre fejlesztette ezt a sherlockiánus, intelligens, pökhendi mégis szerethető karaktert ami Strange megformálásához is szükséges, de közben sosem veszti el az emberségét és a sebezhetőségét sem. Tilda Swinton és Mads Mikkelsen mint a főhőst támogató, pusztító vagy éppen megkísértő erők két pólusa kellően hangsúlyosak és szépen kikerülik a komikussá válást is. Az a felfedezés pedig kifejezetten üdítő volt, hogy Cumberbatch és Rachel McAdams milyen remekül passzolnak a vásznon. Ha minden képregényfilmben ilyen valósághűre és természetesre sikerülne a kihagyhatatlan romantikus szál akkor egy fél szavam sem lenne.    

A Doctor Strange, minden látványossága és szórakoztató-faktora mellett végre felnőtté érlelte a képregényfilmeket. Vele elérték azt a kort, amikor már nem az önmagunk megvalósítása, a felnőtté válás nehézségei vagy az apafigurának való megfelelés jelentik a fő problémát, hanem az azzal való szembesülés, hogy talán nem is azok vagyunk, akiknek hittük magunkat. Ebből felállni pedig néha tényleg csak varázslatos önerő segítségével lehet.