Miközben a masszív fűszag keveredett a forralt bor illatával, elhatalmasodott rajtam az a megállapítás, hogy egy hazai zenekar is simán felveheti a versenyt külföldi pályatársával. Egy év szünet után folytatódott a „téli Sziget” – nyárhoz szokott fellépőkkel.

Nem értettem a fanyalgást a Fridge felhozatala kapcsán: a legtöbben azt rótták fel a szervezőknek, hogy ugyanazokat a neveket hozták el, akik egyébként is sűrűn megfordulnak hazánkban. Tény, hogy se a Pendulumot, se Dub FX-et, se Paul Kalkbrennert nem kell bemutatni itthon, így tényleg már csak a Prodigy és a Guano Apes hiányzott ahhoz, hogy a Hajógyárin érezzük magunkat. Azonban aki szereti a rántott sajtot vagy a pizzát, az nem panaszkodik azon, ha gyakran tálalják fel neki.

A Hungexpo birodalmát három napra elfoglaló rendezvény egyébként valóban olyan volt, mint egy szerényebb méretű Sziget: a borsos benti árak miatt a tömegközlekedésen „üdítőző”, víg fiatalok, promóciós túrórudit a zsebeinkbe tömő hostess lányok, a metapay kártyára már a ruhatárnál rácsodálkozó „elsőbálozó” tiniszépség, sok külföldi, lángos a grillezőpultból, és épp csak elégséges hangzás.

Ez utóbbihoz már a Punnany Massif pénteki koncertjén volt szerencsém (a csütörtök, és vele együtt Example egyéb elfoglaltságok miatt sajnos kimaradt). A lassan már a nyugdíjas tanárnők körében is kedvencnek számító „száztagú” banda fő erősségét a szövegeik adják, amiből itt nem sokat lehetett érteni. Ez azonban nem tántorította el a rajongótábort, akik alaposan megszállták a színpad előtti területet.

A népsűrűség a Brains alatt sem csökkent, és az MC Columbo irányította „agyasék” rá is szolgáltak a kitüntető figyelemre. A zenekarhoz fűződő viszonyomat leginkább úgy lehet jellemezni, mint mikor randira hívod a szomszéd csajt: eszméletlen sokáig bénázol, óvatosan kerülgeted, mire végre megszólítod, és utána örömmel nyugtázod, hogy beváltotta a hozzá fűzött szép reményeket. Jó volt látni és hallani, hogy van ennek a pöttöm országnak egy olyan csapata, amely befogadhatóan és felettébb szórakoztatóan játssza azt a dubsteppel megbolondított drum ’n’ bass-t, amely sokszor monoton tud lenni.

A hangmérnök nagyon komolyan vette náluk a stílusmeghatározást, mert szinte csak a dobra és a basszusra adott hangerőt. Azért MC Columbo hangját nem sikerült belegyömöszölni a masszába, bár lehetett volna hangosabb az ének. Vannak olyan frontemberek, akik már a kiállásukkal unszimpatikusak, és az ember legszívesebben lekeverne nekik egyet. Columbo viszont a másik csoportba tartozik: végtelenül szimpatikus, mindenféle sztárallűr és felesleges póz nélkül teszi a dolgát, és ha ének tanszéket nem is fognak róla elnevezni a Zeneművészetin, ami benne van, azt odateszi.

Egyetlen perc üresjárat sem volt bő egyórás műsorukban, ahol olyan nótákkal pörgették fel a hangulatot, mint a Your Desire, a Positive People vagy a Ladies Obsession. A zárásként előadott Budapest Tours pedig így élőben akkorát ütött, hogy az egyébként nem gyenge lemezes verzió szűkölve kért elnézést a létezésért. A bevezetőben írt megállapítás rájuk igaz: lemosták az utánuk következő Pendulumot.

Furcsa mód El Hornet és MC Verse ausztrál/brit dj setje áldozatul esett az újkori koncertek egyik gyakori betegségének: a leginkább semmi iránt nem érdeklődő tinédzser fiúk és lyánykák előrevágtatnak a harmadik sorig, majd fél perc után elunják az egészet, és kifele is átverekszik magukat a tömegen. Az volt a nagy büdös helyzet, hogy a Pendulum nem volt képes teljesen lekötni az óriási pavilon közönségét. Dicséretes volt, hogy nem elégedtek meg annyival, hogy egyszerűen lenyomják a legnagyobb slágereiket, hanem valóban mixelték a szerzeményeket, de ezzel félig megásták a saját sírjukat.

A dalaik közé beépítettek egy-egy kósza melódiát a Knife Party-tól, a Chase and Status-tól, Icona Poptól és a Prodigy-től is, de ezeket nem hagyták kibontakozni. Egy Smack My Bitch Up vagy egy Voodoo People óriási őrjöngést válthatott volna ki eredeti formájában, de átkeverve sokszor az ütemet és a fődallamot is csak kerestük. Voltak olyan kevésbé egyértelmű szerzemények, mint az Encoder vagy a Hold Your Colour, ugyanakkor kimaradtak olyan eszelős partydarabok, mint a Slam, a Granite vagy a Showdown. A záró Watercolour úgy ment le az elejétől a végéig, ahogy a lemezen is szerepel, és itt bizonyosodott be, hogy ennél több nem kell egy Pendulum bulin. Ekkor El Hornet is előjött a dj pult mögül, tapsolt, megmászta a hangfalakat, majd némi hálálkodás után Verse-zel együtt leléptek. Tavaly a Hegyalján nagyobbat szóltak, igaz ott a közönség is jobban vette a lapot. Ja, és még mindig várom az élőzenekaros újjáalakulást.

Szombaton csak a külföldi fellépőket sikerült elcsípni, akik közül Dub FX annyit jár mifelénk, hogy ha megkérdezik, bizonyára azt mondja, már az oviban is gulyásleves volt a jele. Legyen bármekkora sztár a srác, tizensokmilliós Youtube nézettséggel, ő most is egy teljesen hétköznapi arc, aki kiáll egyedül a színpadra a hangjával meg a pedáljaival, amiken annyit szteppel, akár Michael Flatley fénykorában. Kétségtelen, hogy teljesen egyedi dolgot művel, amit teljesen értelmetlen lenne leutánozni. Már ezért minden elismerést megérdemel, ahogy azért is, hogy profin mulattatta az előtte táncolókat.

Nem győzte hangsúlyozni, hogy mennyire szívesen jön Magyarországra, és neki el is hittük ezt. Az elmúlt napokban bejárta fél Kanadát és Bécset is, ami miatt kért egy kis energia hangorkánt; majd eljátszotta a szokásosnak nevezhető „mindenki guggoljon le, majd négyre együtt ugrunk” mókát, vagyis bedobott minden showelemet. A ráadás a Ghostbusters főcímdalának sajátos értelmezése volt, közönségénekeltetéssel, ami szintén működött. Legalább tízszer esküdözött arra, hogy jövő nyáron újra visszatér hozzánk, és ismerve a magyar fesztiválszervezőket, erre mérget lehet venni.

A Freestylers élő műsorral kedveskedett nekünk, ami azt eredményezte, hogy alaposan elhúzódott a beállásuk: a basszuserősítő körül például akkor kupaktanács alakult ki, mintha ott is ingyen túrórudit osztottak volna. Ennek köszönhetően mindössze egy órát töltöttek a színpadon, és a hangmérnök ennek tetejébe az elmúlt napok minden keserűségét a nyakukba zúdította: az egészséges határát súroló mélyek, nulla gitár, és erőtlenül pislákoló billentyűk.

A britek énekesnője volt az este legkellemesebb jelensége: egy hópárducra emlékeztető kezeslábasban kezdett, aztán ettől és a blúzától is fokozatosan megszabadult, de sajnos megállt ennél a pontnál. De nemcsak a szemnek, hanem a fülnek is volt min „legelnie”: bár a Freestylers jó 10 éve volt igazán a topon, sikerült megújulniuk. Jól hallható volt, hogy régebbi dalaik lazább, könnyedebb, a breakbeat és a rap határán egyensúlyozó számok; míg az újabb nóták súlyos drum ’n’ bass és dubstep hangoktól hemzsegnek. Koncertjük végére két, a Pendulummal közösen írt tételt választottak: előbb a Painkiller, majd a ráadásban a Fasten Your Seatbelt érkezett.

Túlzás lenne azt állítani, hogy lebontották a csarnokot, de nem hiszem, hogy ezt bárki is elvárta tőlük. Ahogy a beözönlő zselé és smink mennyiségét elnéztük, ez a feladat sokkal inkább várt Paul Kalkbrennerre – akit viszont én nem vártam meg. Valami azt súgja, hogy összefutok még vele valahol. Talán már jövő nyáron. Egy fesztiválon.

Fotók: www.sziget.hu/fridge