Olyannyira, hogy két nap alatt kétszer lehetett elcsípni Likó Marcellt és népi együttesét az Akváriumban, és ha figyelembe vesszük, hogy a két ünnep között minden órára és sarokra jutott egy buli valahol a fővárosban, úgy különösen nagy eredmény, hogy a Fruttik mindkét este teltházat produkáltak a víz alatti klubban. GALÉRIÁVAL!

Mi a második este csíptük el a Bakony vonzáskörzetéből portyázó betyárokat, így előzetesen az volt a legnagyobb kérdés, hogy mennyire lesznek a srácok kifacsartak a december 28-ai bál és a karácsonyi hízókúra után. Jelentjük: semennyire, hiszen jó formában voltak, bár Marci azért megjegyezte, hogy az elfogyasztott bejglik és az alkohol nyomot hagytak modellfiúkat megszégyenítő alakjukon.

A frontember kimondottan elemében volt, sokat és szellemesen konferált: a billentyűs Gyuszkót többször is húzta azzal, hogy mutassa meg hasának kockáit, vagy legalább cseréljenek pólót; a gitárt a fallosz meghosszabbításaként aposztrofálta, elmesélte, hogy hajdanán nem aratott sikert a pultoslányoknál, viccelődött egy sort a tinédzserek kötött sapka viseletén („ti ilyen előrelátók vagytok, pedig még nem is kopaszodtok, nem úgy, mint én”), és szintén a szintik mögött helyet foglaló úriember kárára anekdotázott egy sort annak esküvőjéről - még Demjén Rózsit is megidézve és megénekelve. Plusz kinézett magának az első sorokban egy karba tett kézzel álló, zöld pólós fiút, akit újra és újra megszólított a buli során.

És hogy milyen volt a koncert? Röviden és tömören: állat. Nem is hiszem, hogy a Vad Fruttik képes lenne hibázni, egy olyan kezdéssel meg pláne nem, ami a Másodpercek és decibelek – Nem hiszek – Válaszok nélkül hármasból áll. Egyik cimborám csak „bölcsész rock”-ként jellemzi az ötös zenéjét, de a költői szabadsággal megfogalmazott szövegek és a valóban meglévő rockos hatások mellett tetten érhetők az alternatív impulzusok is, miként az is, hogy a Nine Inch Nails is közös kedvenc lehet a VF turnébuszában.

Mi volt a csúcspont? Nehéz egyet megemlíteni, de talán az Embergép, ahol az egész terem egy ember(gép)ként dörögte Marcival a címben is megidézett sorokat. A közös dalolásra az énekes is épített, hiszen a Boroskóla, az Úgy fáj, a Goa és a Lehetek én is a közönség aktív vokális tevékenységével aratott. Marcell szövegei rozsdás késként marcangolják a lelket a szívvel összekötő, ingatag kötélhidat, ezért aztán nem csoda, hogy a körülöttem táncoló hölgykoszorú képviselői fátyolos tekintettel nosztalgiáztak azon, hogy melyik Fruttik dalra melyik pasijukkal ismerkedtek meg, vagy éppen melyiket hallgatták rongyosra szakítás után.

A buli gerincoszlopát persze most is a Fénystopposok és a Darabok lemez legnagyobb nótái képezték, de a Vadorzóknál mindig jut szerep néhány kevésbé egyértelmű tételnek is, és ebben ezúttal sem volt hiba (az Akváriumban az Üzenet és a Tánc tartozott leginkább ebbe a halmazba). A rádiós slágerekből táplálkozók bepattanhattak a Sárga zsiguliba is, a ráadás elején meg gyönyörködhettünk az új szerzeményben, a Holdban is; hogy aztán a Szemben a nappal és a Nekem senkim sincsen vállalja magára a záróakkord szerepét – utóbbiban Marci azért még alaposan kiüvöltötte a lelkét.

Lehet-e valamibe belekötni? Csak egy hangyányit. Egy intrót igazán összeforraszthatnának a srácok, mert a sima színpadra besétálás a gimnáziumi zenekarok amatőr báját idézi; illetve amíg Marci ugrál, pörög, lemászik a közönséghez, és láthatóan egy kicsit „kivérzik” a színpadon, addig a többiek derekasan, de különösebb átszellemültség vagy beleélés nélkül teszik a dolgukat. Hock Attila dobost itt kell kiemelni, hiszen nagyon színes és ötletes ütemeket hoz minimál cuccán.

A 2014-es esztendő feltehetően aranyozott szegélyű betűkkel vésődik be a zenekar kalendáriumába, hiszen bármerre jártak és járnak, az elkötelezett rajongók mindenhol biztosítják a teltházat. Ebben aligha lesz változás jövőre, így aztán okkal bízhatunk benne, hogy sűrűn egymásra torlódnak majd a szellemet és húst is átjáró Vad Fruttik koncertek.

Fotók: Demjén Zoltán