Fiatalság, bolondság? Nem éppen! A poszt-rock színtér üdvöskéje, a leicesteri Maybeshewill ifjúsági címkével látta el legújabb albumát, de azt állítják, hogy az évek során sokat komolyodtak. A zenekar október 28-án Budapesten lépett fel, és a koncertjük előtt lehetőségünk nyílt arra, hogy elbeszélgessünk a furcsa dalcímekről, a finn jégkorongról meg az orosz folyókról Jamie Ward basszusgitárossal és Robin Southby gitárossal. GALÉRIÁVAL!

Nyár végén adtátok ki a negyedik lemezeteket, és mintha a Fair Youth koronggal pont a közelítő ősz hangulatait ragadtátok volna meg: nyugodtabb, csendesebb, színesebb, és egyúttal derűsebb, mint az elődei.

Jamie: Hát, ezt elég korrektül összefoglaltad… (mosolyog)

Szuper, akkor már mehetünk is tovább a következő kérdésre…

Robin: Valóban egyetértünk a véleményeddel. Három albumot készítettünk hangos és súlyos gitárokkal, most pedig valóban az volt az előzetes elképzelés, hogy valami finomabbat alkossunk. Szerettük volna változatosabbá tenni a zenénket, bevonni olyan hangszereket, amiket sosem használtunk korábban – így kerültek például élő fúvósok egyes nótákba, de rögzítettünk harmonikát, vonósokat, kórusokat, és még egy igazi versenyzongorát is. Arra törekedtünk, hogy a dalok tele legyenek élettel, pozitív energiával, vibrálással.

Jamie: Kicsit olyan az egész, mintha egy színes álomvilágba lépnél.

És fontos volt ezt az álomvilágot ezekkel a valódi hangszerekkel megteremteni? Hiszen manapság a telefonunkon keresztül játszunk le mp3 fájlokat, és az átlag zenehallgatónak teljesen mindegy, hogy élő felvételeket hall, vagy hangmintákat.

Jamie: Képzelj el egy festőt, aki alkothatna hatalmas vásznakra, de inkább megvonja a vállát, és azt mondja: „áh, az emberek úgysem értékelnék ezt, inkább festek képeslapokra vagy bélyegekre”. Szerintem érthető, mit akarok ezzel kifejezni. Nekünk nem kell azzal törődnünk, hogy a tömegek milyen zenehallgatási szokásokkal rendelkeznek.

Robin: Ráadásul a mai napig vannak olyan fanatikusok, akik igenis adnak a minőségre, és tudják értékelni azt, ha egy igényes, természetes hangzású lemezzel hozakodsz elő.

Minden dolog mulandó – Állandóság. Ez két dalcím az új albumról. Megfér két ilyen ellentét egymás mellett?

Robin: Meg, hiszen az egész Fair Youth leginkább egy utazáshoz hasonlít. Márpedig ilyenkor hajlamos vagy ellentmondásokba keveredni, keresztutakhoz érkezel, jársz magasan és jársz mélyen. Sok dalunk született a legutóbbi turnék során, így azok az élmények ténylegesen hatottak rájuk, amiket a buszon zötykölődve szereztünk. A turnézásnak is két arca van: egyfelől óriási élmény, hogy megismersz új helyeket, új városokat, és remek minden este fellépni, de közben fárasztó a sok utazás, hogy sokszor órákon keresztül ülsz az öltözőben, és próbálod elütni az időt valamivel…

…vagy például ehhez hasonló unalmas interjúkat kell adni…

Robin: (nevet) Pontosan! Szóval ezek az ellentmondások nem a véletlen művei: az új lemezünk egyszerűen csak visszatükrözi a turnénk tapasztalatait.

Tehát akkor az olyan nótákat, mint az Asiatic vagy a Volga valós úti élmények inspirálták.

Jamie: Igen, az Asiatic atmoszférájához tényleg az ázsiai tartózkodásunkból merítettünk, míg a Volgát valóban egy orosz folyó monumentalitása ihlette. Hozzáteszem: nem mernék megesküdni rá, hogy a Volga volt az, de a folyó nagysága valóban megérintett minket. (mosolyog)

Ezzel párhuzamosan elhagytátok az olyan elrugaszkodott számcímeket, mint amilyen a The Paris Hilton Sex Tape (A Paris Hilton Szexvideó) vagy a We Called for an Ambulance But a Fire Engine Came (A mentőket hívtuk, de helyette a tűzoltók jöttek) volt.

Robin: (mosolyog) És ne feledd el, hogy ezeket dalszövegek nélkül találtuk ki! Az esetek nagy részében inkább csak poénkodni akartunk, nem volt mögöttük semmi különösebb jelentés. Bár a We Called for… esetében azért valamiféle iróniára törekedtünk, de a legtöbb esetben még a nóta hangulata sem volt mérvadó. Ám az utolsó két lemeznél már figyeltünk arra, hogy a dalcímek rímeljenek a zene közvetítette érzésekre. Úgy látszik, felnőttünk menet közben, és tudatosabbak lettünk (mosolyog).

A finn jégkorong válogatott az egyik világbajnokságon a Words for Arabella című dalotokat választotta bevonuló zenének, mialatt a játékosok kikorcsolyáztak a jégre. Mit tudtok erről?

Jamie: Vannak olyan videók fent a neten, ahol egy hokimeccs összefoglalója alá valaki a mi zenénket vágta be.

Robin: Ezek közül az egyik, amelyik rengeteg kattintást hozott, éppen a Words for Arabella. Úgy tudjuk, innen jött az ötlet, hogy a finn válogatott felhasználja ezt a nótát.

Jamie: Mint kiderült, később egy finn focicsapat is ugyanerre a számunkra vonult be a gyepre.

Amúgy érdekes választás, mert ez egyáltalán nem egy csatába hívó dal.

Jamie: Igen, viszont nagyon szépen építkezik, hiszen egészen halkan indul, a végére meg egy nagy crescendo lesz belőle.

Robin: Talán úgy voltak vele, hogy visszaadja azokat a szélsőséges érzelmeket, a csendes várakozást és a hangos örömöt, amiket a szurkolók átélhetnek a mérkőzések alatt. Márpedig ez a két véglet ott van a Words for Arabella-ban.

Az a vélemény terjedt el a Maybeshewillről, hogy egy igazi „csináld magad” banda vagytok. Mit kell érteni ez alatt?

Robin: A zenekart érintő legtöbb dologgal valóban mi foglalkozunk. A lemezek megjelentetésével vagy a koncertek leszervezésével mondjuk nem, de erre is olyan embereink vannak, akiket már hosszú évek óta a barátainknak tartunk. Ezen felül viszont szinte minden John kezében összpontosul (mutat rá a szobában üldögélő másik gitárosra), de valamennyien kivesszük a részünket a melóból. Persze mindent mi sem tudunk elintézni…

Jamie: …például nem szervezhetsz meg egyedül egy világkörüli turnét. (nevet). De a módszerünknek az a legnagyobb előnye, hogy mindenről tudunk, semmilyen döntés nem születik meg a fejünk felett átnyúlva. Azok a bandák, akik nagy kiadóknál és nagy menedzser cégeknél vannak, sokszor nem látnak be a kulisszák mögé, nem is igazán tudják, hogy mi történik velük a háttérben, és gyakran parkolópályára kerülnek a nevesebb zenekarok árnyékában. Velünk ez nem fordulhat elő, mivel nekünk csak saját magunkra kell koncentrálnunk.

Van esetleg valamilyen statisztikai kimutatásotok arról, hogy ti rendelkeztek-e a világ legmagasabb billentyűsével?

Robin: (nevet) Tuti, hogy Matthew a világ legmagasabb szintise, de szerintem a világ legmagasabb zenésze címet a Kasabian gitárosa elhappolja előle. Egyszer találkoztunk is velük, de Matt akkor sajnos pont nem volt ott, pedig vicces lett volna őket egymás mellé állítani. De egy nap ki kell derülnie, hogy melyikük nyerne (mosolyog).

Fotók: Demjén Zoltán