Kultography

  • Az otthon hívó szava
    Az otthon hívó szava Pataki Anita 2017. február 24. 18:01Az Oroszlán (12) az idei Oscar-jelöltek között a mezőnyben már-már kötelezően szereplő "keserédes sírós film". Nem azért, mert sírnak benne, hanem mert a filmet nézve majd' mindenkinek legördül az...
  • Háború csillagok nélkül
    Háború csillagok nélkül Pataki Anita 2016. december 16. 18:44A Zsivány Egyes - Egy Star Wars történet (12) nem az a könnyed Star Wars-film, amire a karácsonyi forgatagban be lehet ülni a gyerekkel hogy legalább két órára kimenjen a fülünkből a Jingle Bells....
  • La Parrilla: karácsonyi kényeztetés - marhahússal
    La Parrilla: karácsonyi kényeztetés - marhahússal Kultography 2016. december 04. 19:00Eleged van a karácsonyi őrületből és az ünnepi ételek hallatán is a frász tör ki? Mi steakeket próbáltunk ki a La Parrillában, és elmondhatjuk: valódi ünnepi hangulatba kerültünk tőle. A karácsonyi...
  • A szó veszélyes fegyver
    A szó veszélyes fegyver Pataki Anita 2016. november 15. 21:01Mi, kritikusok szeretjük azt gondolni magunkról, hogy minket már semmivel nem lehet meglepni. És ez, legyen akármilyen jó vagy rossz, a legtöbb esetben így is van. Ezért amikor egy filmnek mégis...
Búcsú Középföldétől

Búcsú Középföldétől

Pataki Anita írása itt: - 2014-12-17 16:55

A hobbit - Az öt sereg csatája (12) egy tizenhárom éve megkezdett, epikus kaland végső (?) lezárása minden fantasztikumra nyitott filmimádónak, így nehéz róla objektívan beszélni. Persze attól még muszáj lesz, főleg, hogy egyáltalán nem hibátlan alkotás. De az is biztos, hogy aki annak idején beleszeretett Középföldébe, az most nehéz szívvel, elszoruló torokkal és talán a jótékony homályban kicsorduló könnyeket törölgetve áll fel a moziszékből. És ez jól is van így.

hobslid.jpg

watch-the-eerie-new-teaser-trailer-for-the-hobbit-the-battle-of-the-five-armies.jpgÉlénken él bennem is az emlék, ahogy anno A gyűrű szövetsége alatt úgy kellett kézzel visszaemelni a helyére leesett államat (és most nem viccelek), mert nyitott szájjal bámultam a vászonra az első sorok valamelyikéből. És, még ha ez az első, tiszta és varázslatos élmény nem is tudott többé megismétlődni, minden egyes alkalommal ugyanolyan gyermeki lelkesedéssel oldódtam fel a vászonra vitt Tolkien-világban. Amivel gondolom minden rajongó ugyanígy van. Ez nem jelenti azt, hogy ne látnám A hobbit-trilógia hibáit, (mert van neki bőven) sőt, éppen ezért dühösebb is vagyok miattuk, mert nagyrészük elkerülhető lett volna, de ez mégiscsak egy korszak és egy nem mindennapi filmélmény lezárása. Amibe akarva, akaratlanul beleborzong az ember.

Az öt sereg csatája pedig bőven ad lehetőséget a jóleső borzongásra - sajnos a kevésbé jólesőre is, de arról majd később. A hobbit utolsó harmadában a törpök által elfoglalt Magányos Hegy előtt folyó, csak a felszínen a pénzről szóló csatározásokat követhetjük végig. A törpök mellett a Thranduil (Lee Pace) vezette erdőtündék és a felperzselt Tóvárosból kimenekült emberek is ugyanúgy igényt tartanak a hegy gyomrában megbúvó hatalmas kincseknek legalább egy részére, de hamar kiderül, hogy nem ez a legnagyobb bajuk. Szauron éledező erejének nyomán ugyanis az orkok is megindulnak az aranyon marakodó, így botormód egy helyre csoportosuló seregek ellen. A kérdés már csak az, hogy a törpök királyává előlépett Thorin (Richard Armitage), az ugyancsak vezetővé avatott Bard (Luke Evans) és Thranduil, a kevély tündekirály képesek lesznek-e félretenni a kicsinyes ellenségeskedésiket és összefogni a támadó gonosz ellen.

the-hobbit-the-battle-of-the-five-armies-luke-evans.jpg

A szükségszerűen kevés helyszínre szoruló történetet (egyetlen völgyről van szó csupán) a film a mellékszálak (Legolas és Tauriel felderítő-akciója, Gandalf kiszabadítása, az orkok készülődése) behozásával próbálja oldani, amivel ügyesen megtöri a végeredményben stratégiajátékká egyszerűsödő cselekményt. Persze végül mindenki egy helyre kerül, és megkezdődik a többfrontos küzdelem, de addig is legalább többet láthatunk, mint hogy Thranduil ül a sátrában és lenézően parancsokat osztogat, legyen Lee Pace bármilyen zseniális is. Lényegében egy lassan építkező, egyetlen csatára kiéleződő háborús filmben érezhetjük magunkat, ami tele van unalmasnak tetsző pillanatokkal, céltalanul lézengő alakokkal, hogy aztán odacsapjon, amikor elkezdődik az akció. Csupán annyiban különbözik egy XX. századi háború epizódjától, hogy itt tankok helyett ogrék, lovak helyett harci vaddisznók, hataloméhes tábornok helyett aranyszőke tündekirály indul hadba egy mondvacsinált ellenség ellen, a pénzért. Hogy aztán egy harmadik oldalról támadó, valódi gonosz helyrerázza az eltájolódott morális iránytűket. Mintha ez a film kissé aktuálisabb lenne, mint azt egy fantasytól várná az ember...

thorin.jpgA morális felelősség, a tisztesség, az őszinteség, szeretet, önfeláldozás témái egyébként is végig előtérbe vannak helyezve, ami igazán jót tesz a filmnek, hiszen pont ettől több a Tolkien-univerzum, mint egy kardozós-varázslós tucattermék. A film egyik legjobb, legizgalmasabban megoldott jelenete például Thorin belső viaskodása, pedig vajmi kevés akció található benne. A belső harcok vagy az egymással viaskodó büszkeségek csatái ugyanolyan lebilincselőre sikerültek, mint a tényleges összecsapás, és ugyanúgy keserű és fájó a lezárásuk, mint bármilyen háborúnak. Ez a győztes csata utáni, felszabadultnak és boldognak mégsem mondható vég az egész filmre igaz: Bilbóval együtt nézőként is egy hosszú, talán túl hosszú út után a végére értünk valaminek, ami már a részünkké vált, és most furcsa lesz nélküle.

És éppen emiatt a kijózanítóan reális, nem túlcukrozott fővonal miatt olyan dühítőek azok a szájbarágós, túlfuttatott "beszéljük meg mi történik, mi lesz ezután és azt is mondjuk ki, mit érzünk, hátha valakinek nem esne le" - jelenetek, amelyeket nyugodtan a vágószoba padlóján lehetett volna hagyni. Ha már ilyen remek színészeket válogattak össze a filmhez jobban is lehetett volna bízni abban, hogy ki tudják fejezni az érzelmeiket szappanoperás elmesélés nélkül is.

the-hobbit-the-battle-of-the-five-armies3-600x325.jpgUgyanígy Howard Shore csodálatos zenéje is jóval többre érdemes, minthogy végig mickeyegerezve  kövesse le a szereplők minden egyes mozdulatát, jelezve a nézőnek, hogy éppen mit kellene érezni. (Értem ez alatt, hogy az éppen látott karakter mozdulatait és érzelmeit egyfolytában szorsan követi a zene ahelyett, hogy szabadon folyna a háttérben.) Bilbó és Gandalf szerepét kvázi az események narrálásárá lecsökkenteni nem volt rossz döntés, igazából nem hiányoznak, csak ha már ennyiben kimerül a jelenlétük, akkor azok az odavetett félmondatok igazán sikerülhettek volna valóságosabbra is. Az egyetlen jelentős időt vásznon töltő női karakter, Tauriel használata felett érzett csalódottságomat pedig csak azért nem fejtem ki, mert azzal lelőnék egy fontos "poént". Legyen annyi elég, hogy ha már, teljesen szükségtelenül, behoztak egy eredetileg nem létező női karaktert és eddig sikerült is normálisan vezetni, akkor igazán adhattak volna neki értelmesebb célt, mint hogy tipikus, megmentésre váró királylánnyá "alacsonyodjon". 

Nem tekinthetünk el Az öt sereg csatájának hibáitól, de azt mindenki maga döntse el, hogy ezek mennyire befolyásolják a film élvezetében. A hobbit-trilógia és az egész filmes Tolkien-univerzum lezárása egy lenyűgöző, sokszor szívszorító, remek jelenetekkel tűzdelt, ám messze nem tökéletes fantasy lett, ami amellett, hogy egy filmtörténeti sorozatot zár le, garantáltan megérinti a rajongók szívét. Ez azért nem is olyan rossz karácsonyi ajándék...

A tökéletlenség páratlan szépsége

A tökéletlenség páratlan szépsége

huseges_mariann.jpgHarmadszor lépett fel Budapesten Marianne Faithfull. A Művészetek Palotájában tartott koncertje után csak annyit tudunk mondani: bárcsak sűrűbben járna erre.

 

huseges_mariann2.jpgHa az anyám rocksztárnak születik, pont olyan lett volna, mint Marianne Faithfull. Az anyám persze nem rocksztárnak született, amiért valószínűleg örökre hálás lehetek – épp elég csak végiggondolni Marianne Faithfull hullámvölgyekkel, droghegyekkel teli életét. De ahogy ott ül a Művészetek Palotája színpadán, mellette kis asztal teával, elektromos cigivel és zsebkendővel, valahogy mégis olyan, mintha az anyámmal üldögélnék a konyhában és együtt röhögnénk a saját nyomorunkon.

 

Mert Marianne Faithfull egyet nagyon tud, ahogy meg is jegyzi a koncert végén: élni a színpadon. Otthonosságban van rutinja, hiszen ötven éve ezt csinálja, Budapestre is a jubileumi turnéjával látogatott el. Ez az ötven év és ez a jubileumi turné mégis jóval több egyszerű hakninál. Először is egy szerencsétlen csípőtörés miatt szó szerint ülnie kell – nagy tapsot érdemel, amikor három, vakmerően bot nélkül állva végigénekelt dal után nevetve jegyzi meg, hogy ezzel rekordot döntött. Hatvanhét évesen tízből tízen nem vállalták volna ilyen állapotban a fellépést, de ő mégis, és a színpadra bicegését követő pár másodpercnyi döbbenet után a nézőkből sem a sajnálat tör elő, inkább a tökéletlenség páratlan szépsége iránt érzett vonzalom. A tökéletlen díva, drogtól és több évtizednyi cigarettázástól különleges hangjával, nyers öniróniájával és most történetesen egy bottal – ami az intimitáshoz pont annyit ad hozzá, amennyit egy átlagos koncerttől elvárt mozgásból elvesz.

 

Szokatlan, mégis otthonos érzéseket csal elő hallgatóságából az énekesnő, ám ez aligha lenne elég, hogy másfél órára lekössön bárkit a Müpa steril közegében. Az élete ezer fájdalmát tükröző dalaival azonban gond nélkül éri ezt el.

 

Ötven évet tucatnyi dalban összefoglalni nyilván képtelenség, ám pár kötelező darabot – a karrierjét elindító As Tears Go By, a Broken English vagy a Vagabond Ways albumok dalait – leszámítva nem is erről szól a koncert. De nem is a „Rolling Stones múzsája”, az „évtizedes bolyongás után új esélyt kapott” százszor elcsépelt közhelyeiről. Valakiről, aki hatvanhét éves korára sem mondta el az összes sztoriját, és talán nem is fogja soha, mert igazából eszében sincs. Titokzatos félmosollyal elintézi kíváncsiságunkat, és apró jeleneteket idéz fel, mert úgy tartja kedve. Everly Brothers dalt énekel, egy soha meg nem jelent, Damon Albarnnal („hullarészegen, higgyétek el, tényleg hullarészegen”) felvett dalt ad elő, arról mesél, milyen volt Tom McRae-vel, Anna Calvival dalt írni, kedvesen mutatja be remek, de mindvégig diszkréten a háttérben maradó zenekarát, akár a fess unokaöccseit próbálná a szomszédasszony lányára rátukmálni – mintha csak egy este lenne a sok közül, amit együtt tölt velünk.

 

Mit lehet mondani: bárcsak így lenne.

 

Fotó: Marianne Faithfull Facebook

Ezen sírsz be karácsonykor: új lemez az Igazából szerelem zeneszerzőjétől

Ezen sírsz be karácsonykor: új lemez az Igazából szerelem zeneszerzőjétől

igazabol_karacsonykor_az_utcan.jpgSzakad a hó, a boltok kirakata ünnepi színorgiában ragyog, a férfi pedig fut, rohan, és mi nagyon drukkolunk neki, hogy elérje a nőt, mielőtt az felszállna a vonatra. Mindezt képzeljük el igazán giccsmentesen, mégis szívbemarkolóan – majd adjuk hozzá kísérőzenének Craig Armstrong dalait.

ca_borito.jpgAz ötvenes évei közepén járó skót zeneszerzőnek egyetlen filmgyári portán sem kell bemutatkoznia, hiszen ahogy mondani szokás, nem ma kezdte. Rómeó és Júlia, Moulin Rouge, Igazából szerelem, Ray, A nagy Gatsby: csak néhány film, amelyeknél az üres kottalapokat ő töltötte meg hangjegyekkel. A felsoroltak közül egyértelműen az Igazából szerelem hangulatát idézi meg új szólólemeze. Az It’s Nearly Tomorrow anyagára nem kevesebb, mint 12 évet kellett várni, hiszen a Grammy, BAFTA és Golden Globe díjas komponista eddig mindössze két soralbumot jelentetett meg (The Space Between Us, As If to Nothing), ám A nagy Gatsby munkálatai alatt maradt kreatív energiája arra, hogy újra a saját neve alatt alkosson.

Armstrong mindazonáltal „egyéni vállalkozóként” sem távolodott el a mozik világától, hiszen a 17 dal rendkívül képszerű, és leginkább olyan érzetet keltenek, mintha az Igazából szerelem el nem készült második részéhez íródtak volna. Monumentális hangszerelés, vonósok, zongora, egy kevés elektronika, és mindez olyan megkapó módon felénk úsztatva, ami elegánsan kerüli ki a túlzott érzelgősség és a pátoszos hatásvadászat csapdáit. A szerzemények némelyike rendelkezik egy kevés trip-hop ízzel is, mintha a Massive Attack különösen romantikus pillanatban ült volna le a billentyűs hangszerek elé. Persze ez sem véletlen, hiszen a csapat 1994-es, Protection című lemezén Armstrong zongorajátékával és szerzői képességeivel is rajta hagyta az ujjlenyomatát.

ca_piros_lepcson.jpgDe nem kizárólag instrumentális kompozíciókból áll az It’s Nearly Tomorrow, hiszen ott a klippel is megtámogatott Crash, amelyben a Suede énekese, Brett Anderson állt oda a mikrofon mögé, de több dalban közreműködött a skót zenei színtér elismert alakja, Paul Buchanan is; valamint ugyanez elmondható az olyan további művészekről is, mint Jerry Burns, Katie O’Halloran és Vladislav Delay. A Crash egyébként tökéletes rapid-randi a teljes albumhoz: valósággal lehetetlen ellenállni a dallamainak, ráadásul a videóval együtt tényleg képes annyi szentimentalizmust becsempészni az életünkbe, amitől nem leszünk rosszul. Nem az egyes tételektől erős a lemez, hanem az összhatástól: Craig Armstrong bámulatos módon képes játszani a szív (és a vonósok) húrjain – pláne, hogy az ünnepek közeledtével felerősödik a vágy a szépség és a meghittség iránt.

Szomorkás hangulatával, melankóliájával, mégis pozitív fordulatot és boldog befejezést ígérő melódiával az It’s Nearly Tomorrow tökéletes decemberi hallgatnivaló. Hősszerelmeseknek, kiábrándultaknak, újrakezdőknek, összebújóknak, elhagyottaknak, nagy döntés előtt állóknak, vonat után rohanóknak, vagy a repülőtéren a biztonsági személyzetet kijátszó, és így első csókot lopó ifjú kalandoroknak egyaránt ajánlott lemez. Nyilván azt követően, hogy karácsonykor századjára is megnézzük az Igazából szerelmet. Ez az album és az a film nagyon hasonlók: ugyanazért lehet szeretni annyira mindkettőt.

Koncertek, amiket nem hagyhatunk ki karácsony előtt - és a két ünnep között

Koncertek, amiket nem hagyhatunk ki karácsony előtt - és a két ünnep között

Marianne Faithfull

December 15., Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

marianne-faithful2.jpg

Harmadszor lép fel Budapesten Marianne Faithfull, a hétfői koncert azonban különleges: egy ötvenéves pálya összegzéseként is felfogható turné egyik állomása a Művészetek Palotája. Az énekesnőről mindenki tudja, hogy 1964-ben, mindössze 17 évesen Mick Jagger és a Rolling Stones tette ismertté. Azóta azonban rengeteg műfajt kipróbált a folktól a dzsesszig, Kurt Weill dalaitól a rockzenéig. Szeptember végén megjelent huszadik albuma, a Give My Love to London is rengeteg stílusból merít, ebben olyan zenészek voltak segítségére, mint Nick Cave, Anna Calvi, Roger Waters, Brian Eno, Leonard Cohen vagy Ed Harcourt. Ezt a sokszínű skálát Faithfull szuggesztív előadása és szétcigarettázott hangja köti össze – a Müpa nagytermében hétfőn fél nyolctól.

Harlame Gospel Choir

December 16., 18., Budapesti Kongresszusi Központ és RAM Colosseum

harlem.jpg

New York-i és washingtoni turnéállomásuk után közvetlenül Budapestre is elhozza a Harlem Gospels Choir az amerikai protestáns templomok jellegzetes zenei világát, így igazán különleges hangulatban készülődhetünk az ünnepekre. Az Allen Bailey által 1986-ban alapított együttes az ősi spirituálék és gospeldalok világát kelti életre, dalaikat pedig, amelyek ötvözik a New Orleans-e ragtime és marching bandek világát a méltán híres Modern Art Orchestra kíséretében hallhatjuk. A kórustagok a műfaj legkiválóbb énekesei közül kerülnek ki, és a formáció különlegessége nem csak a vallásos hagyomány hanem az, hogy ahogy a műfajok, úgy a generációk is keverednek a hatvanöt fős formációban, hiszen 17 és 65 éves énekeseket egyaránt fellépnek a turnék során. Semmiképp ne hagyjuk ki, ha egy kis igazi News Orleans-i zenei csemegére vágyunk.

Tóth Evelin Trió / Maria João & Ogre Trio

December 18., Művészetek Palotája Fesztivál Színház

Két különleges énekesnő könnyen kiolthatná egymást a színpadon – ehhez mondjuk pont elég két erős nő is –, Tóth Evelin és Maria João közös fellépése mégis különlegesnek ígérkezik. A magyar dzsesszénekesnő, aki hangját egyfajta hangszerként kezeli, egészen eltérő technikák elsajátítása után most a portugál fado felé fordult. A portugál Maria João pedig a fado irányából közelítette meg a dzsesszt. Mindkettőjük útja érdekes, az meg különösen az, mire jutnak együtt.

Ezt csütörtök este a Művészetek Palotájában hallgathatjuk meg. A Fesztivál Színházban először Tóth Evelin mutatja be fado ihlette albumát, a Mayát. A második részben Maria João és az Ogre Trio látható, de közös produkciónak is tanúja lehet, aki ellátogat a Müpába.

Itt szabadulj meg a karácsonyi kilóktól!

aatb1.jpgBorzalmasan nagy közhely, de a karácsonyi ünnepek alatt felszaladt kilókat a legjobb leugrálni - például egy koncerten! Márpedig ezekből nem lesz hiány december utolsó napjaiban: már karácsony másnapján be lehet célozni a Brains elementárisnak ígérkező buliját az Akvárium Klubban, ahol aztán 27-én a Supernem tart évzáró koncertet, majd 28-án és 29-én dupla Vad Fruttikra lehet búcsúztatni 2014-et.

Nem ringatja magát csendes ünnepi hangulatba a Barba Negra sem, hiszen a budai klubban december 25-én Zorall karácsony lesz, másnap Boom Boom karácsonyi nagykoncert, 27-én Road, 28-án Majka & Curtis, 29-én Anna and the Barbies, 30-án Pokolgép, az év utolsó napján pedig a Hooligans és a Kowalsky meg a Vega közös bulijára lehet mulatni egy jót.

Húzós lesz 2014 vége az A38 Hajón is, ahol december 26-án a fő attrakció a Pegazusok nem léteznek lesz, 27-én jön az Isten Háta Mögött, 28-án az Anti Fitness Club tartja 12. születésnapi koncertjét, 29-én 30Y, 30-án Szabó Balázs bandája húzza el a nótánkat, 31-én pedig a Budapest Bár költözik le a bárka gyomrába, de a Random Trip "svédasztala" is egész este képviselteti majd magát az A38-on.

Aki pedig a fenti bőség zavarából nem tud választani, még mindig pöröghet a colorStar új albumának (Solarize) lemezbemutató buliján, amely december 31-én 21 órai kezdettel startol a Dohány utcai RoHAM Bárban, ahol éjfél után az Anima Sound System fog zenélni az egybegyűlteknek.

Fotók: Harlem Gospels, The Queens of Vontage

Egy bögrényi szívmelengetés - a legjobbak Budapesten

Egy bögrényi szívmelengetés - a legjobbak Budapesten

csokislider_jpg.jpgBármeddig hitegetett minket az időjárás, hogy az idei tél érdeklődés hiányában elmarad, legkésőbb az ónos esős, didergős időben kiderült, hogy bizony megérkezett. És ilyenkor - minden irányból biztonságos távolságban a bikiniforma- és kockahas-szezontól - könnyebben elcsábulunk egy-egy bögre édes-forró nyalánkságra, természetesen kizárólag átmelegedés céljából. Felkutattuk és összegyűjtöttük a legfinomabb kísértéseket, úgyhogy vigyázat, gyengelelkűek, forrócsokik, grogok, bombardinok következnek!

 

cseszenyi.jpgCsészényi

Régi nagy kedvencünket, a kávéházi aranykort idéző Csészényit idén sem tudjuk nélkülözni. Szerencsére a baráti csevelyekhez vagy az én-idős kényeztetésekhez továbbra is rendelkezésre állnak. Ezúttal azonban nem a forró csokikat, mint inkább az egyéb forróitalokat ajánljuk figyelmetekbe. A Csészényinél ittuk ugyanis évekkel ezelőtt egy téli fesztiválon az első Bombardinonkat, aminek azóta is szerelmesei vagyunk. A talján hütték sztárja kávéval vagy anélkül is alaposan átmelegít, már csak alkoholtartalma miatt is, de mégis selymesen csúszik le a torkunkon.  

 

Ahoy!

10404152_1607089466179803_2535815473047075151_n.jpgNagyon naprakész és nagyon személyes lesz az Ahoy!-hoz fűzött "miért is szeretnénk náluk bögreként újjá születni" bejegyzésünk, hiszen nemrégiben éppen itt tartottuk a szerkesztőségi értekezletünket. A város szívében, könnyen megközelíthető helyen strázsáló egység árai nem éppen a legolcsóbbak, de a minőség megakadályozza, hogy könnyes szemmel kotorjuk elő a bankókat a bukszánkból. A forró csoki kínálatuk igazi unikum, hiszen azon túlmenően, hogy kiválaszthatjuk, hogy tej-, ét- vagy fehér belga csoki olvadjon bele kéjesen a poharunkba, még az is a mi döntésünkön múlik, hogy ez a bizonyos csoki hány százalékos legyen. Ezt felturbózhatjuk valamilyen ízesítéssel (fűszeres, magvas vagy gyümölcsös főcsoportok között kell letennünk a voksunkat) - a teszteléskor a kókuszos verzió lett a barátunk. De olyannyira, hogy az ízlelőbimbóink azóta is könyörögnek, hogy újra közvetlen kapcsolatba kerülhessenek a reszelék-csoki párossal. A kalóriatáblázatot hírből sem ismerők erre még pakoltathatnak tejszínhabot, arra meg öntetet és/vagy szórást, ami lehet akár pillecukor vagy karácsonyi cukornyalóka is. ME-RÉNY-LET!

 

chocoroom.jpgChocoroom

A Szerb utca 17-es szám alatt egy igazi kincsre lelhetünk, ha minőségi forrócsokoládéra vágyunk. A Chocoroom az elmúlt években több változáson ment keresztül. Először forrócsokoládéi miatt lett egész Budapesten híres, majd jó egy éve a kávék mezejére lépett a tulajdonos testvérpár. A karácsonyi vásárlásban megfáradó, kis melegségre vágyóknak jó szívvel ajánljuk mind az egyedi pörkölésű kávékat, amik a világ minden tájáról érkeznek, mind a mennyei luxus forrócsokikat. A Chocoroom ugyanis nem az ízesítések sokaságára helyezi a hangsúlyt a forró édességnél, hanem a minőségre. Ennek köszönhetően a csokoládét termőterület és évjárat szerint is szelektálják. A forrócsokoládék belga tejszínnel készülnek és ha nincs időnk helyben meginni a mennyei finomságot elvitelre is kérhetjük. Egy bögre csoki ára átlagosan 950 Ft.


Cserpes Tejivó

cserpeskako_jpg.jpgA Cserpes Tejivó valószínűleg már most sokak kedvence, van akik a saláták, mások a szendvicsek és a péksütemények miatt járnak szívesen a Cserpesbe, de nem szabad megfeledkezni a cég igazi profiljáról a tejről sem. Így az ünnepek közeledtével különösen a habos kakaójukra hívnánk fel a figyelmet, ami édes, krémes, pont annyira meleg, amennyire kell, és simogatóan öleli körbe a lelkünket, ahogy kortyolgatjuk. A finomságot menüben is kérhetjük, 430 forintért egy mennyei habos kakaó és egy kakaós csiga/túrós batyu/lekváros bukta lehet a miénk és örvendeztetheti meg a szívünket. Aki ennél éhesebben téved a Corvin mozi, a Deák tér, az Allee vagy a MOM Sportközpont környékére érdemes kipróbálnia az óriás melegszendvics, kakaó párosítást is, bizton állíthatjuk csalódásban nem lesz része!

 

10846225_551858611618372_8694362208545517150_n.jpgMedverengeteg a Rengetegben

Nem igazán találunk mentséget arra, eddig miért nem írtunk a helyről, mert nemes egyszerűséggel kihagyhatatlan egy ilyen listáról. A Tűzoltó utcában található csöpp pincekávézó már hangulatával is megmelengeti szívünket, de ha valaki még mindig vacogna, szenzációs forrócsokikat kóstolhat kedvére. A csokik a fehércsokitól kezdve a 70%-os étcsokiig mind a belga Callebaut alapanyagaiból készülnek, akár a vendég fantáziája szerint, de ha kreativitásunk épp' nem jár csúcsra, akkor is van miből választani. Alap-, gyümölcsös-fűszeres-, vagy alkoholos csokikból válogathatunk, de a szokatlan elgondolások híveire is felkészültek, például tengeri sós vagy füstös-hagymachips-es csokik formájában. Bár mi "csak" egy klasszikusnak számító narancsos-gyömbéres 70%-os csokit kértünk, ettől is földig esett le az állunk. Édesen krémes, kanalazós sűrűségű, gyönyörűen fénylő és tökéletes textúrájú forrócsokoládét kaptunk. A hely - számunkra mindenképp fontos - két további vonzereje a tömérdek plüssmackó, akiknek a társaságában még jobban esik a téli kényeztetés, és a forró gyömbéres limonádé, azoknak, akik esetleg mégis aggódnak a csúcsformájuk megtartása miatt.

 

Fotók:

Csészényi Kávézó

Ahoy!

Chocoroom

Cserpes Tejivó

Rengeteg Romcafé

Élőszereplős Egyiptom hercege

Élőszereplős Egyiptom hercege

Az Exodus: Istenek és királyok (12) elkészítése ilyen formában totálisan felesleges volt. Az 1998-as animációs Egyiptom hercege hosszabban és rosszabbul újrahasznosított forgatókönyvéből feleslegesen nagynevű és rosszul castingolt színészekkel, túl hosszan és fantáziátlanul újramondott Mózes-történet született. A látványra nem lehet panasz, de sokat ez sem javít a narancssárgára barnítózott sztárok jelmezes buliján.

slidex.jpg

bale_featured_photo_gallery.jpgUgyan mivel lehetne jobban moziba csábítani a nézőket Karácsony körül, mint egy nagyszabású Biblia-történettel? Tudják ezt már Hollywoodban jó rég óta, így nem is meglepő, ha így december elején a népét megszabadító Mózes klasszikus, megható és felemelő története tölti be a nagyvásznat. Az viszont jelent valamit, hogy egy Christian Bale, Sigourney Weaver, Ben Kingsley nevével fémjelzett, Ridley Scott által rendezett film ennyire kis hírveréssel kerüljön mozikba éppen ebben az ünnepi időszakban. Ridley "a látványos eposzok pápája" Scott most nagyon elszámította magát. Bár nála valahogy mindig is kettősség működött, rendezései között minden Gladiátorra jutott egy Mennyei királyság, minden Amerikai gengszterre egy G.I Jane. Az Exodus, lehet hogy éppen a nagy számok törvénye miatt, ebbe az utóbbi kontrollcsoportba tartozik: nagyszabású ugyan meg látványos, de olyan üres és felejthető, mint az ezredik karácsonyi dal a plázában.

A történetet nem hiszem, hogy magyarázni kell, főleg a jelen feldolgozásban mutatott, nullához konvergáló fantázia miatt. A fáraó családjában nevelkedett Mózes felnőttként szembesül eredetével, majd száműzetése közben Isten segítségével rátalál kijelölt útjára, ami keserves harcokon és a tíz csapáson keresztül a zsidók felszabadításáig vezet. Ennyi és nem több. És, a játékidő fényében, sajnos nem is kevesebb. Ugyan a szinte terroristasejtekként szerveződő, nyomorban élő, ám Mózes vezetésével edzett harcosokká kovácsolódó zsidók izgalmas és eddig nem látott történetszálat indítanak el, ám így aztán még dühítőbb, hogy Isten felbukkanásával ezt el is vágják, és visszatérünk a jól ismert és bejáratott (vagyis unalmas) "jön a tíz csapás a zsidók meg békésen nézik"-sémához. Pedig mennyivel izgalmasabb lett volna a lázadozó zsidók belső viszályait vagy a szinte testvérekként felnövő Mózes és Ramszesz kapcsolatát végigkövetni egy friss, új szemszögből bemutatott verzióban! Ehelyett egy görcsösen Biblia-hű filmben nézhettük végig újra a már ezereszer látott sztorit. Ami szinte képről-képre az Egyiptom hercege. De komolyan! Persze tudom, hogy ez egy elég konkrétan megírt, nem sok mozgásterületet hagyó történet, de hiába, ha egy nagyszabású blockbuster alatt félpercenként gyerekkorom egyik kedves meséje ugrik be (méghozzá úgy, hogy a régebbi film jön ki jól az összehasonlításból) az nem valami jó. Ha meg az izgalmasnak szánt jelenetek alatt még a mesefilm zenéje is bekúszik az agyamba egy-két, a vetítőterem hangrendszeréből elkapott taktus miatt, az még rosszabb. Arról nem is beszélve, hogy az Egyiptom hercege mellett a 1956-os klasszikus, Charlton Heston-ös Tízparancsolat remake-jének is beillene az Exodus. 

slidex.jpg

Egyszerűen szükségtelen volt ezt a filmet, ebben a formában elkészíteni. Ami csak akkor lehetne bocsánatos bűn, ha újító megközelítéssel vagy esetleg dokumentaristább, realistább hozzáállással párosodna, ám ez nincs így. De van jópár nagynevű sztár nevetségesen szétbarnítókrémezve és olyan hiteles "egyiptomi kosztümbe" préselve, amilyen rajtam volt nyolcévesen a jelmezbálban. Ha a realitás és izgalom hiánya nem is lett volna ennyire dühítő, az elvileg egyiptomi arcokban villogó kék szemek látványa már önmagában elég lett volna ahhoz, hogy elégedetlenül álljak fel a székből. Igazán, 2014-ben olyan hihetetlen nehéz a szerepeknek fizikailag is megfelelő, tehetséges színészeket találni, hogy "jobb híján" Sigourney Weaver-t kell narancssárgára mázolni, hogy eljátszhassa a fáraó feleségének kétmondatos, jelentéktelen szerepét? Ha a Mózes és Ramszesz kevésbé hangsúlyos, de Weavernél fontosabb feleségeinek szerepére sikerült olyan nőket összeszedni, akikről egy pillanat alatt elhisszük, hogy nem három órával a felvétel előtt léptek életükben először afrikai talajra, akkor ezt miért nem lehetett megtenni a nagyobb szereplőkkel? 

exodus-gods-and-kings-6.jpgIgaz, hogy anno ez volt a szokás, de azért a hollywoodi aranykor is véget ért már jópár évtizede, és elvileg a filmkészítők is rájöttek már, hogy a fehérbőrű, angolszász színészeken túl is van élet. Mert legyen Christian Bale vagy Ben Kingsley akármilyen tehetséges és remek színész, minden nagyszerűségük ellenére is hiteltelenek ebben a környezetben, és még velük volt hitelesség szempontjából a legkevesebb baj. Az epikus, bibliai történetek törvényszerűen egyszerűek is, feldolgozástól függő mennyiségű demagógiával és meseszerűséggel tálalva. Egy ilyen filmben pedig egyszerűen nincs helye egy olyan hatalmas sztárnak, akinek az egész világon ismerik már minden arcrándulását, mert Mózes kevés teret engedő, egyszerű és tiszta figuráját ledobja a starpower. Legalábbis egy ilyen szolgai mesében mindenképpen. Egy kisebbre törő, bensőségesebb verzióban egy emberibb, esendőbb, többrétegű Mózest zseniálisan hozott volna Bale, és a hihetőségével sem lett volna semmi probléma. Így viszont, a többiekkel egyetemben, maximum egy hollywoodi jelmezbálban vehetik hasznát a kosztümjeiknek.

Aki, valamilyen csoda folytán még semmilyen feldolgozásban nem találkozott Mózes történetével az végül is biztosan élvezni fogja, mert valóban látványos, szép film, nagy baj nem léhet megnézéséből, hacsak nem alszunk el a végére. Aki viszont ismeri a két, előképként említett filmet és úgy gondolja, a Karácsony nem az igazi egy kis Vörös-tenger-szétválasztás nélkül, az nyugodtan nézze újra valamelyiket, jobban fog járni.

A város mocskában a patkány a király

A város mocskában a patkány a király

Egy lenyűgöző urban-fantasy, a Kraken és egy nem mindennapi fantáziával, intelligensen és csavarosan megírt sci-fi, a Konzulváros után China Miéville nevének már a magyar fantasztikus irodalom-rajongók számára is eléggé ismerősen kell csengnie ahhoz, hogy jó ötletnek tűnjön a szerző legelső regényének behozatala is. A 1998-as Patkánykirály pedig pontosan olyan, amilyennek egy ígéretes szerző első művének lennie kell: hagyományőrző de újító, klasszikus panelekből dolgozó, mégis eredeti, sodró fantasy ami London legmocskosabb mélyéből igazi csiszolatlan gyémántként ragyog fel az olvasó előtt.

kingrat.jpg

covers_315561.jpgMindig izgalmas egy szerző életművének alakulását figyelemmel követni, észrevenni az állandó elemeket, tematikát, a fejlődést, megismerni kicsit a történetek mögött található embert is. Így, az érett Miéville ismeretében visszanézni tizenöt évvel korábbra viszont olyan, mint amikor felnőttkori barátok, szerelmek régi képeivel kerülünk szembe, és vigyorogva fedezzük fel a suta kiskamaszban vagy a cuki kisgyerekben a szeretett ember jellemző nézését. Meglátjuk, honnan jött, mennyit változott, fejlődött és talán kissé jobban meg is értjük. A Patkánykirály ilyen, irodalmi fényképalbum, amiből a "kis" Miéville merész és eltökélt szárnybontogatása mellett azért az előképek nagyobbfokú igénybevétele is kiérződik, amivel semmi gond sincs, hisz' a gyerekek is segítséggel tanulnak meg járni...

Főhősünk, Saul is éppen "járni tanul", igaz ő, legyen ez akármilyen képzavar is, mélyvízben teszi. Apja hirtelen és felettébb gyanús körülmények között bekövetkezett halála után olyan őrült események közepébe keveredett, amire a kissé tohonya, londoni fiú egyáltalán nem volt felkészülve. Mondjuk arra, hogy egy hatalmas erejű, rongyos, dögletes szagú idegen egyszercsak felbukkan a cellájában és felajánlja, hogy kiviszi, mert ő a Patkánykirály és nem mellesleg Saul is patkány... Hát szerintem legtöbben inkább a poharunk alján stikában feloldott tudatmódosító szerekben keresnénk a megoldást, minthogy elfogadjuk ezt valóságnak. Igen ám, de az apja meggyilkolásával vádolt fiú eléggé elkeseredett ahhoz, hogy akár még földigilisztává is változzon, ha az kihozza ebből a szorult helyzetből. Annál meg a patkánylét azért mégis fényévekkel jobb, nem igaz? Nos, annyira mégsem, hiszen a mesékből ismert, fuvolás Patkányfogó éppen titokzatos "megmentőjére" feni a fogát, ő pedig szépen kereszttűzbe kerül. Hogy aztán lassan minden szépen a feje tetejére álljon, miközben Saul-al együtt mi is egyre mélyebbre merülünk London alvilágának szó szerinti és képletes mocskában.

Ahogy már említettem, a Patkánykirály a klasszikus fantasy történetvezetést követi: átlagos hősével történik valami rendkívüli, majd egy titokzatos alak felfedi előtte, hogy valójában cseppet sem átlagos, sőt, meseszerű népének kiemelkedően fontos tagja. Majd hősünknek egy csomó hihetetlen akadályon kell keresztül verekednie magát, hogy megismerje az igazságot és elfogadj a sorsát. Aztán persze van itt árulás, rémisztő főgonosz, varázslat, s a többi. Amiben Miéville, nagyon helyesen, eltér a klasszikus panelektől az a szerelmi szál szinte totális hanyagolása és a zabolázatlan, megdöbbentően és meglepően kegyetlen erőszakábrázolás. Ez utóbbitól nagyon filmes ízt kap a történet, ahogy a plasztikusan megírt gyilkosságokat és kínzásokat szinte magunk előtt látjuk abba beleborsódzik a hátunk. A szerelem kiiktatása és az érzelmi motiváció barátokra való áttolása pedig sokkal valószerűbbé teszi mind a hőst, mind a világát. Valahogy a hősök mindig éppen ugyanakkor találkoznak életük szerelmével, amikor sorsuk hívását meghallják, csak hogy még nehezebb döntésre kényszerüljenek. Nem így Saul, aki "csak" legjobb barátait sodorja veszélybe újdonsült patkányságával - ám amikor erre rádöbben az minden szerelmi bánatnál szörnyűbb. Miéville emellett messze elkerüli a klasszikus hősre jellemző tulajdonságokat, így mikor a sztori szerint lelki szemeink előtt már rég egy félénk, ám jóképű, sudár herceg rémlene fel mindig emlékeztet, hogy egy pohos, tunya, egyáltalán nem ígéretesnek tetsző városi fiúról olvasunk és érzünk vele együtt. Majd ezt a fiút még jól meg is hempergeti az utca, a csatornák, a kukák mocskában, és rámutat: "ím, a hős!" Mi pedig szájtátva látjuk be a "nem csak a külső számít"-jellegű klisék igazát. Mert mégis ki mondta azt meg, hogy csak a szép emberek harcolhatnak a gonosz ellen, lehetnek hercegek, menthetnek embereket? Senki! Hogy csak a  cuki állatok lehetnek érdekesek, hasznosak, fontosak? Senki! Így, a könyv olvasása után, ha legközelebb vadul kavargó madárrajt, masírozó pókokat vagy a fal mentén iszkoló patkányokat látunk jusson eszünkbe, lehet, hogy éppen egy olyan háborúba igyekeznek, amivel az egész világot mentik meg! Szóval biztos olyan fontos eltaposni azt a békésen mászkáló pókot?      

Ha az eddigi életmű további négy kötetét is megkapnánk az Agave Kiadó szemrevaló dizájnnal ellátott sorozatában az lenne az igazi hab a - nem kukából turkált - tortán.

GusGus: kisestélyis vágta Mexikó érintésével az Izlandi Péniszmúzeumba

GusGus: kisestélyis vágta Mexikó érintésével az Izlandi Péniszmúzeumba

img_8256_crop_resize.jpg„Nincs hely táncolni!” – fakadt ki mögöttem egy női hang, és erre bőszen helyeselt az aprókockás, betűrt inges, vezető key account manager kinézetű palija. Izland apró, az Akvárium NagyHall nem annyira, mégis kicsinek bizonyult a GusGus minimál monoton elektro pattogós party-jához. GALÉRIÁVAL!

GusGus – Budapest, Akvárium Klub – 2014. december 8.

Mit tudunk Izlandról? Valljuk be, itt a Kárpát-medence közepén nem sokat. Van egy olimpiai ezüstérmes férfi kézilabda válogatottjuk 2008-ból (a hősies második hely megszerzését az Izlandi Péniszmúzeum 15 fallosz lenyomata őrzi!), a focistáik majdnem kijutottak a brazil vb-re, meg ott van nekik a gleccserek, a halászat és Björk, és a GusGus még utóbbihoz áll a legközelebb. Mert a zene és az elektronika összeköt, bár a szigetországi négyes kevésbé elborult, ám nem sokkal slágeresebb, mint a honfitárs énekesnő.

img_8017_resize.JPG

Koncertjük pedig megmozgatta – minden értelemben - a táncolni vágyó felső középosztályt: legutóbb talán Michael Bublé bulija kapcsán alakult ki ilyen tömeghisztéria, hiszen már hetekkel korábban sold out lett a rendezvény, így a jegyüzérek a remélt haszon reményében szervezhettek flashmobot a szitáló esőben az Akvárium elé. A hangulat olyan volt, mint a VOLT Fesztivál VIP teraszán: társadalmi rang lett élőben látni az izlandiakat, ezért aztán előkerültek a tűsarkú csizmák, a szűkített zakók és a színes koktélok, meg egy estélyi ruha is: utóbbi éppen a színpadon.

img_7882_resize.JPG

Az elektro pult mögé beálló egyik úriember ugyanis átlátszó, és eme formában sokat sejtető ruciban vetette bele magát a gombok nyomkodásába, és mikor az is kiderült, hogy magas sarkúban van, a Flört diszkó kidobóemberei között szocializálódott izomnyakú, és a vastagon sminkbe és illatfelhőbe bugyolált koncertlátogató egyszerre kapott a szívéhez és az erkölcsi bizonyítványához. A – mondjuk úgy – DJ pult másik felét egy erősen kopaszodó, kifakult mackó- és/vagy pizsifelsőt viselő, lángoló bajszú tag foglalta el, és ez még csak a kezdet volt. Mert színpadra penderült egy lehetetlen színmintájú dzsekis énekes, aki egy pávakakas és egy hattyú násztáncára emlékeztető stílusban lejtett; majd hozzá csatlakozott az átellenben lévő mikrofonnál egy kiköpött viking harcos, aki ha kap egy páncélmellényt, legközelebb a Trónok harca folytatásában kerül elénk a Vadak oldalán.

img_8172_resize.JPG

A fentiekből kiderül, hogy a Mások is szerepet kaptak, csak itt nem élőhalottak, hanem producerek voltak. A némileg hasonló közegben mozgó Trentemoller októberi bulijához képest az volt a differencia, hogy míg ott szinte minden élőben szólt, a GusGus semmilyen húros vagy hagyományos hangszert nem vonultatott fel. Ez nem is volt elvárás, hiszen hipnotikusan pulzáló ütemeiken és témáikon mindig akkor csavartak egyet, vagy akkor kúszott be egy kiszámíthatatlan énekdallam, mikor a fül már éhezni kezdett a változásra.

Az izlandi négyes esetében egyértelmű mainstream slágerekről nem beszélhetünk, de azért az Arabian Horse és az idei Mexico album olyan nótái, mint az Over vagy a logopédusokat is sarokba szorító Obnoxiously Sexual még az előttem marhára unatkozó, „elkísértem a csajomat, nehogy felszedjék” srácot is majdnem táncra csábították. A kellő vizuális háttérrel megtámogatott élményt tényleg csak az rontotta le kissé, hogy egy izlandi heringes dobozban érezhettük magunkat: ha az előtted denszelő csóka tüsi hajszálai minduntalan összekardoznak az orrszőröddel, az hosszú távon kikezdi az ember tűrőképességét.

img_8283_resize.JPG

Közel két órán át táncoltattak ezek a nem mindennapi északi legények, majd a végén jött a meghajlás, a kisestélyis billentyű varázsló integetése pedig leginkább a „csók, drágáim” üzenetet közvetítette. Ha a GusGus így folytatja, egy nap még a Péniszmúzeumban végzik – a kézilabdások tőszomszédságában.

Fotók: Demjén Zoltán

Looperek és loompenek: 20 perc zenélés, 150 perc használati útmutató olvasás

Looperek és loompenek: 20 perc zenélés, 150 perc használati útmutató olvasás

infusion_trio8.jpgEgyen zakó bolondos nyakkendővel, és emellé még a hangszerpark sem éppen hagyományos. Hiszen nem elég, hogy egy elektromos cselló, egy elektromos hegedű és egy elektromos dob szól, de a témákat ott helyben rögzítik is, és visszajátszva ez adja a zenei alapot. Ezt nevezik loop technikának, és mi magyarok elbüszkélkedhetünk azzal, hogy InFusion Trio néven van egy teljes zenekarunk ebből. Amit Weisz Nándor (dob, ének), Simkó-Várnagy Mihály (cselló, basszusgitár) és Farkas Izsák (hegedű) alkot, és akik most nem előre felvett válaszokkal feleltek a Kultography kérdéseire.

img_5622.jpgAmikor láttam a MüPa sátras koncerteteket, az volt az első gondolatom, hogy merje valaki azt mondani, hogy ma már nem lehet újat kitalálni a zenében.

Misi: Úgy gondolom, mindhárman mindig is arra törekedtünk, hogy a zenében újat tudjunk mutatni, valamit, amit más még nem csinált. Ennek volt köszönhető, hogy a zenekar ilyen lendülettel létrejött, és ez az oka, hogy ennyire élvezzük a dolgot. Úgyhogy azt mondhatom, nagyon is átérezzük a csapat unikum mivoltát! (nevet)

Nándi: Mi tisztában vagyunk vele, hogy az InFusion Trió a világon egyedülálló produkció. Mikor megalakult a zenekar, természetesen nem az volt az elsődleges szempont, hogy mi legyünk az első és egyetlen looperband, a szerencsének is köszönhető, hogy így alakult.

Izsák: Egyébként tényleg látni kell minket ahhoz, hogy az ember összerakja a képet. Mert ha csak hallgat minket valaki, akkor annyit kérdez, hogy éri meg ilyen sokan játszani egy zenekarban. Mert van itt hegedű, cselló, dob, gitár, basszusgitár, bőgő, szintik… aztán élőben kiderül, hogy összesen hárman vagyunk minderre! (nevet)

Szerény véleményem szerint a produkciótokat nagyon kajálnák Japánban.

Misi: A japán piac és a közönség mindig is odavolt a különlegességekért, az extrém megvalósításokért. Mi nagyon szeretnénk arrafele orientálódni, vannak is kapcsolataink Japánban, köszönhetően a klasszikus zenekari turnéknak. Igyekszünk úgy intézni, hogy minél több helyre el tudjuk juttatni a formációt.

Nándi: A zenekar már több ízben vendégszerepelt külföldön. Voltunk Észtországban, Németországban és Romániában is. Kábé 1 éve megkerestek minket Kínából is, de azt mondták, hogy fél évre kellene kimennünk, és ezt nem tudtuk sajnos összeegyeztetni az itthoni teendőinkkel.

Ahogy hallgattalak titeket, néhány dal szinte ordított egy női hangért. Nem gondoltatok még arra, hogy bevonjatok külsős énekesnőket a projektbe?

Izsák: Alapvetően ez egy instrumentális zenekar, az ének is csak egy szín az egészben. Valószínű azonban, hogy lesznek majd vendégművészek, akikkel közösen előadunk dalokat.

Nándi: A zenekar 3 nagyon jó barátból áll, és alapvetően azt szeretnénk, ha ez továbbra is így maradna.

nfusion10.jpgMindannyian diplomás zenészek vagytok: mondhatjuk, hogy lubickoltok ebben a trióban, hogy olyan ez számotokra, mint egy játszótér?

Misi: Ez is egy szempont, ami miatt imádjuk ezt a formációt. Klasszikus zenészként dolgozva végigjártuk a régmúlt korok zenei stílusait, játékmódjait, zenéit. Ebben a formációban igyekszünk a jövő hangzásképét kialakítani, egy, a határokat feszegető zenei irányt mutatni, levonni a múlt tanulságait, és saját képünkre formálni a hangképet. Tehát igen, ez egy nagy játszótér! (nevet)

A magabiztos és megkérdőjelezhetetlen zenei tudáson túl technikailag is nagyon topon kell lenni, hogy a különböző pedálokat, effekteket és ketyeréket gond nélkül használni tudjátok. Mennyi időbe telt, mire ti uraltátok a gépeket, és nem fordítva volt mindez?

Izsák: Az első próba úgy nézett ki, hogy 20 perc zene és utána két és fél óra használati útmutató olvasás közösen. Egy évnyi folyamatos próba után elértük, hogy már nem érhet minket meglepetés.

Misi: Kezdetben igen nagy feladat volt, hogy a normál hangszerkezelésen túl a lábainkkal is precíziós munkát kell végezni, hiszen a loopolásban az időzítés az egyik legfontosabb faktor. És mivel ez egy experimentális irány, folyamatosan új ötletek jönnek, új megvalósítási formák és ezekkel együtt újabb megoldandó problémák. Véget nem érő móka ez.

img_5631.jpgArról már nem is beszélve, hogy nem két fillér lehetett kiépíteni egy ilyen technikai parkot. Figyelitek a piacot és folyamatosan lecsaptok az újabb és újabb kütyükre?

Nándi: Szerintem minden valamire való zenész kötelessége, hogy figyelemmel kísérje az aktuális technikai újdonságokat. Természetesen mi is ezt tesszük. Folyamatosan gondolkodunk rajta, hogyan fejleszthetnénk még tökéletesebbre a hangszerparkunkat. Feleslegesen nem vásárolgatunk össze mindent, de ha valami nagyon megtetszik és látjuk értelmét, akkor azt meg is vesszük.

Hogy veszitek észre, egy hétköznapi zenehallgató meg tud birkózni azzal a „feladvánnyal”, hogy tulajdonképpen mindent ti játszotok, csak éppen menet közben rögzítve? Nem volt még „ezek biztos nem is élőben nyomják” kritika?

Misi: Ezeket a kritikákat megelőzendő valamennyire minden koncerten hangot adunk annak, hogy loop technikát alkalmazunk. A formáció igazi sava-borsa élőben mutatkozik meg, amikor a hallgató vizuálisan is követni tudja az eseményeket, egy-egy nóta születését.

Nándi: Annyira belemerülünk a játszanivalóba, hogy teljesen átjön a hallgatók és nézők számára is, hogy ténylegesen ott és akkor történik minden. Ha ez nem így lenne, értelmét vesztené az InFusion Trió.

Magyar előadók számait nem tervezitek átdolgozni?

Misi: Tény, hogy főként külföldi slágereket dolgozunk át, ami magyar viszonylatú, azok a népdal feldolgozásaink. Ez persze nem szándékos, talán az lehet a háttérben, hogy egy magyar sláger sosem lehet annyira elterjedt nemzetközileg, hogy akkorát tudjon ‘ütni’ nemzetközi vagy akár hazai vizeken is. Célunk az igazán nemzetközi jelenlét, ezért a saját számok is angol és magyar szöveggel rendelkeznek.

infusion1.jpgElsősorban a feldolgozott dal népszerűsége szól az átgyúrás mellett, vagy pedig az, hogy ti szeressétek az eredetit? Melyek a közös kedvenceitek?

Nándi: Sok olyan slágert hallunk, amiben a téma vagy a fő dallam, motívum tetszik, de a hangszerelés egyáltalán nem. Ezekhez szeretünk a legjobban nyúlni! (nevet) Megpróbáljuk átformálni ezeket a zenéket a mi ízlésvilágunkra. A rajongók visszajelzései alapján „ezek az átdolgozásaink jobbak, mint az eredetiek”.

Misi: Egy feldolgozásnak mindig az a lényege, hogy a közönség felismerje, és a közös nosztalgia fényében élvezze a számot velünk együtt. Egy relatíve ismeretlen számot - akármennyire is jó -, nem éri meg feldolgozni, mert nem hozza meg a kívánt hatást.

Nándi: A kérdés második felére válaszolva: mindhármunknak megvannak a kedvenceik. Nekem például a Chromeo: Jelaous és a Ghostbusters című film zenéjének mash-upja most a kedvencem. De nagyon szeretem legújabb átdolgozásunkat is, amit David Guetta: Dangerous című száma alapján készítettünk.

Helyenként Izsák hegedűje egy az egyben úgy szól, mint egy torzított gitár. Tudatosan rámentetek erre a hangszínre, vagy egy véletlen poti csavargatás hozta el ezt nektek?

Izsák: Annyira tudatosan, hogy külön alkalmak vannak arra, amikor csak effektezünk, állítjuk a hangszíneket. Mivel az a cél, hogy úgy szóljon, mint egy gitár, azt is szoktam hallgatni, hogy mind a hangképzés, mind pedig a dallamvilág hiteles legyen.

Misi: Ha egy klasszikus vagy már ismert, elterjedt hangszín jó, akkor azt ugyanúgy előszeretettel alkalmazzuk, mint az általunk kevert új típusú hangzásokat. Mivel főként Izsinek és nekem a metal igen nagy szerepet játszott a zenei fejlődésünkben, egy dög torzított metal rész mindenhol megadja, amit ígér!

Az interjú elkészülte után érkezett a hír, hogy az InFusion Trio az NKA Cseh Tamás Program első alprogramján hozzájárulást nyert az Alaptól, melyből első nagylemezüket és annak promócióját finanszírozhatják. Gratulálunk!

Fotók: Lékó Tamás

Koncertfotók: Művészetek Palotája Budapest

Az interjú létrejöttéért külön köszönet Bucsai Tímeának!

Egy bajszos kanadai tanácsai az űrből

Egy bajszos kanadai tanácsai az űrből

hadfield_gitározás.pngElévülhetetlen érdemeket szerzett az űrrepülés népszerűsítésében Chris Hadfield. A kanadai pilóta a YouTube-on és a Twitteren üzent két éve az ISS-ről, most pedig könyvben foglalta össze, ő mit tanult űrrepülései alatt. És minden előítéletünket levetkőzve ittuk szavait most is.

egy-rhajos-tanacsai-a-foldi-elethez-mit-tanultam-az-rrepuleseim-alatt.jpgEmlékeznek még Chris Hadfieldre? Tudják, arra a bajszos kanadaira, aki gitárral a kezében lebegve énekelt David Bowie-t a Nemzetközi Űrállomáson? Ugye, hogy beugrik?

Chris Hadfield ugyanis nem egyszerű űrhajós: ő olyan asztronauta, aki jóval több embert tud megszólítani, mint ahányat kifejezetten érdekel az űrrepülés. Videóit, a közösségi média más felületeire feltöltött üzeneteit milliók nézték 2013 elején, legendássá vált azzal, ahogy bemutatta, milyen is az élet az ISS-en. Igen, ott is fogat mosnak, hajat mosnak, mielőtt lefekszenek aludni – na jó, lenyelik a fogkrémet, igyekeznek elkapni a hajmosásnál elszökő vízbuborékokat, és az alváskor is úgy néznek ki, mint Frankenstein teremtménye az előre tartott két karjával.

Hadfield most - az Akkord Kiadó gondozásában megjelent - könyvben ad jó tanácsokat űrrepülései alatt szerzett tapasztalatairól. Ebből akad bőven: az ötvenöt éves ezredes tapasztalt vadászpilóta, jól ismeri az űrrepülést kísérő földi személyzet munkáját, és háromszor járt az űrben is. Az Egy űrhajós tanácsai földlakóknak azonban – ahogy az már a címéből is kiderül – nem csak ezekről szól. Nem kell szépíteni: ez egy tanácsadó, önsegítő könyv, arról (és most az alcímet idézzük), Hadfield mit tanult az űrrepülései alatt a találékonyságról, az eltökéltségről és arról, hogy mindig felkészülten kell várni a problémát.

Nem kell azonban megijednie annak sem, aki már a couch szó hallatán is kimenekül a világból. Hadfield pont annyira könnyed, mint a YouTube-videóiban. Csapongva mesél, történetei pont olyan érdekesek, mint amennyire tanulságosak, és mind-mind arról szólnak: az űrrepülés, legyen akármennyire felemelő és különleges, valójában embert próbáló munka, óriási felelősség, amelyre ugyanúgy felteszi valaki az életét, mint arra, hogy felfedezze valamilyen kór ellenszerét. Ír arról, mekkora terhet jelent a családjának, arról is, milyen banális hibákat tud elkövetni még a legfelkészültebb pilóta is. És közben rengeteg dolgot csepegtet el, például arról, miért nem árt, ha mindig van nálad svájci bicska, hogy majdnem végzetes hiba, ha nem takarítunk rendesen, vagy hogy milyen sebességgel lehet internetezni az űrállomáson.

Biztos lesz olyan, akinek ez okoz nagyobb élvezetet, ahogy nyilván vannak olyan olvasók is, akikhez eljut Hadfield üzenete arról, hogyan lehet valaki jobb és boldogabb ember a Földön. Mi ugyan az előbbi táborba tartozunk, mégis hasznos volt továbbgondolni tanácsait.

Mégsem vagyunk maradéktalanul elégedettek: szebb, színesebb, képesebb könyvet vártunk. Az a néhány kép, ami bekerült, csak tovább fokozta kíváncsiságunk, jó lett volna tovább nézegetni őket. Mit tudunk tenni: várjuk az albumot.

Emberek, hát itt a csoda: Magyarországra jön a Parov Stelar!

Emberek, hát itt a csoda: Magyarországra jön a Parov Stelar!

voltfesztival_2013 (163).JPGEgyedi módon, a közönség bevonásával jelentette be a VOLT Fesztivál szervező csapata, hogy jövő júliusban a Rise Against, a Parkway Drive és története során ki tudja hányadszor a Parov Stelar Band is fellép hazánkban. Korábban már nyilvánosságra hozták, hogy többek között a Motörhead és John Newman is Sopron vendége lesz 2015-ben.

voltfesztival_2013 (146).JPGEgy “sztárkereső” akció keretében ezúttal a VOLT közönségének legaktívabb tagjai jelenthették be - a fesztivál közösségi oldalán - a legújabb nemzetközi fellépőket a VOLT 2015-ös kínálatából. A szervezők a soproni Deák téren és a budapesti Erzsébet téren rejtettek el 3-3 borítékot a fellépők neveivel, felhívva a közönség figyelmét, hogy aki megtalálja azokat, elsőként teheti közzé a zenekarok kilétét.

S a hír, amit a fesztiválozók közzétettek: jön a Lövérek lábához az idén immár hetedik, a Billboard listán dobogós lemezükkel jelentkező Rise Against, magyarországi egyetlen fellépésükkel ismét a VOLT közönségét tiszteli meg a Parov Stelar Band; és kirobbanó formában, sorrendben negyedik stúdióalbumával, az Atlas-szal mér elementáris erejű csapást a fesztiválozókra Ausztrália legütősebb metalcore bandája, a Parkway Drive.

A 23. VOLT Fesztiválra kedvezményes jegyek és bérletek kaphatók a soproni VOLT CAFÉ-ban, Budapesten, az Erzsébet téren lévő “Ajándékozz fesztivált!” standon, és országszerte a jegyirodákban.

Fotók: Horváth Kata

Ez az igazi back: újra Budapesten a Nickelback!

Ez az igazi back: újra Budapesten a Nickelback!

nikkelhát_kiemelt.jpegA többszörös platinalemezes kanadai rock banda, a Nickelback nagyszabású turnéra indul 2015-ben, No Fixed Address cimű nyolcadik albumuk megjelenése kapcsán. Előző, óriási sikerű teltházas budapesti koncertjük után hazánk ismét részese lehet a zenekar körútjának: 2015. október 16-án lépnek majd színpadra a Budapest SportArénában!

C4380939-66F1-4F36-B979-9B9A5A154099.pngAz európai turné szeptember 30-án indul Helsinkiben, hogy november 25-én az SSE Wembley Arénában érjen véget Londonban. Ez a Nickelback tizedik világkörüli turnéja, amely 31 különböző városban lesz látható jövő ősszel Európában. A hivatalos rajongói klub tagjai az ajándékok, exkluzív lehetőségek és tartalmak mellett most elsőként vásárolhatják meg belépőjegyeiket is a koncertre december 2-án 9 órától. További információk és csatlakozási lehetőség a csapat honlapján.

A Nickelback 1996-os feltűnése óta az utolsó két évtized egyik legbefutottabb bandájaként szilárdította meg hírnevét. Több mint 50 millió albumot adtak el világszerte, és a XXI. század második legsikeresebb külföldi csapatává váltak az USA-ban a Beatles után. Slágerük, a How You Remind Me Az Évtized Rock Dala címet kapta a Billboardtól. Számtalan elismerésük között található Az Évtized Rockbandája, csakúgy, mint a 9 Grammy-díj jelölésük, három American Music, egy World Music, egy People's Choice és 12 JUNO díj, valamint beiktatásuk a kanadai Hírességek Sétányán.

Az október 16-i, budapesti fellépésre jegyek már december 4-én 10 órától kaphatók a Livenation oldalán keresztül. A Nickelback első budapesti fellépésére már hónapokkal korábban elkelt minden jegy tavaly, így érdemes lesz most a rajongóknak mihamarabb biztosítani helyüket a koncerten!

Munrotól VanderMeerig, avagy ezt olvastuk novemberben

Munrotól VanderMeerig, avagy ezt olvastuk novemberben

slider_8.jpgA fák lecsupaszodtak, reggelente mindig köd van, hűvös szél fúj, és ha mindez nem lenne elég, délután öt órakor már felkapcsolják a lámpákat az utcákon, hogy elűzzék a túl korán érkező sötétséget. Az ilyen szürke és roppant mód lehangoló időben a legjobb megoldás a lelki békénk helyre billentéséhez egy jó könyv. Négy könyvet ajánlunk, amelyek között mindenki megtalálhatja az ízlésének megfelelőt, hogy elmenekülhessen fantáziabirodalomba a hétköznapok lehangoló robotja elől pár órára.

Alice Munro: Drága élet

termek674.jpgNagyjából egy éve történt, hogy a kanadai író megkapta a legnagyobb elismerést, amit egy irodalmár csak elképzelhet: Nobel - díjas lett. A Svéd Királyi Tudományos Akadémia nem véletlenül nevezte őt a kortárs novella mesterének, és erre jó bizonyíték Drága élet című kötete is. Nehéz megfogalmazni, mitől annyira magával ragadóak ezek a többnyire Munro szülőföldjén játszódó történetek. Mással össze nem hasonlítható eleganciával és finomsággal festi meg hőseit, életüket, és azokat a pillanatokat, amelyekről nem is gondolnánk, hogy sorsfordítóak, ám valahogy mégis azzá válnak. Találkozások, érkezések, eltávolodások, női és férfi lelkek kibogozhatatlan összevisszasága. Mindez pedig valahogy mégis egyszerűen és érthetően - és persze szórakoztató, olvasmányos köntösben. Minderre pedig z a tény teszi fel a koronát, hogy a "mester" képes olyan katarzisok elérésére egy-egy rövid történeten keresztül, amire sokszor csak egy regény adhatna elég nagy keretet. Talán pont ez az érzés az, ami annyira egyedivé teszi novelláinak olvasását: mi aggódunk, hogy túl sok kérdés marad megválaszolatlan, Munro pedig rámutat arra, hogy néha pontosan a válaszok hiányától lesz valami "életszagú" és természetes.  A kötet a Park Kiadó gondozásában jelent meg.

Jeff VanderMeer: Fantomfény

jeff-vandermeer-fantomfeny-b1-k.jpgA hangulat tökéletes, de konkrét válaszokat, finoman fogalmazva, nem igazán kapunk VanderMeer Déli Végek-trilógiájának befejező kötetében. Az Expedíció bemutatta az X Térséget, a maga összes misztikumával, és érthetetlenségével. A Kontroll megismertette velünk a kutatói hátteret, amely próbál rájönni a titokzatos jelenség titkaira. A Fantomfény pedig, mint egy ragasztóanyag egységessé, kerekké tette a történetet, noha megfejtések nem igazán vannak, de legalább az olvasó képzelete maximálisra van járatva. A trilógia alapja az elidegenedés, nemcsak ember és ember között, de az ember és világ között is. Valójában mi nem számítunk, apró és jelentéktelen porszemek vagyunk, ami fontos és jelentős, azt ésszel sosem érhetjük fel. Csupán megfigyelők vagyunk, akik próbálják túlélni az életet. Bár a regény egy thriller sci-fi keverék, mégis a mondanivalója teljesen hétköznapi. A látóterünk perifériáján mozgó hatalmas, erős idegentől való félelem mindannyiunk életében jelen van. Nem kellenek hozzá földönkívüli entitások, elég ha csak a munkánkra vagy a magánéletünkre gondolunk, hiszen bármikor beüthet a villám, és csupán megfigyelőként sodródunk majd az árral, remélve, hogy túl éljük ép ésszel az egészet. A Déli végek-trilógia nem könnyű olvasmány és tökéletesnek sem mondanám, de mégis megéri rászánni az időt. Akik szeretik az elgondolkoztató regényeket, amik furcsa, kissé kellemetlen érzést hagynak maguk után az emberben, amin még hetekig képes töprengeni, számukra kötelező olvasmány, de a thriller, sci-fi, fantasy szeretőknek is érdemes kézbe venni az Agave Kiadó gondozásában megjelent három regényt.

Wilbur Smith: A sivatag istene

post_187321_20141110151700.jpgA világhírű szerző egyiptomi történeteinek újabb állomását tárja elénk mostani regényében. A történet főhőse ezúttal is a korábbi történetekből megismert Taita, akinek a szemszögéből követhetjük a cselekményeket: az időszámításunk előtt 1500-as éveket Egyiptomban, amikor is a szebb napokat megért birodalom próbál megszabadulni elnyomóitól. Ebben - a történet alapján - éppen Taitának van nagyon fontos szerepe, és így kerül sor az utazásra is, amely során Tamósze fáraó két húgát, Losztrisz királynőnek leányait, Tehutit és Bekathát a krétai uralkodónak ígérik feleségül. Ám a két lány máshol lelt szerelemre, és nem csak ez az egyetlen akadály, amellyel az út során Taitának meg kell küzdenie.

A romantikával és harcjelenetekkel tarkított regény nem súlyos történelmi olvasmány - nem is kíván az lenni, így akit bosszantanak a történelmi pontatlanságok, inkább más regényt vegyen a kezébe. Ám Wilbur Smith regénye könnyed és szórakoztató olvasmány, a kalandregény és a fantasy műfajának érdekes egyvelege. A kötet a Delej Kiadó gondozásában jelent meg.    

Enrique Vila-Matas: Dublineszk

6268.jpgSamuel Ribának szép élete van, avagy volt. Két szerelmével élhette le, Celiával és az irodalommal. Egész életét a szépirodalom megmentésére tette fel ugyanis, kiadóként vívta szélmalomharcát az írást és olvasást lealacsonyító borzasztó ponyvákkal és mindent megtett, hogy megmentse az olvasók lelkét. Pályája kizárólag arról szólt, hogy megtalálja A Tehetséget, mindhiába. Vénségére kiadója csődje után a hikikomori-lét magába szippantja és csak egy meglehetősen abszurd ötlet képes visszaterelni gondolatait a való világba. Furcsa álmai és találkozásai Dublinba vezérelik, ahol a harcot feladva már temetné a Gutenberg-galaxist. Enrique Villa-Matas könyvét olvasva azonban nekünk az az érzésünk támadt, hogy korai még a rekviem, talán Riba maga is erre a könyvre várt volna. Finom, érzékletes leírások, elgondolkodtató szókapcsolatok, mégis gördülékeny történetmesélés adja vissza a szépírásba és az olvasásba vetett hitünket, a Magvető Kiadó pedig talán megtalálta A Tehetséget.

Budapesti duplázással kezdte magyarországi turnéját a Moszkvai Városi Balett

Budapesti duplázással kezdte magyarországi turnéját a Moszkvai Városi Balett

hattyúk1 - Copy.jpg

 

November 23-án két előadás erejéig Budapestre látogatott  Oroszország legtöbbet utazó balett-társulata, hogy egy igazi klasszikussal, a Hattyúk tavával kápráztassák el a magyarországi közönséget. A méltán világhíres formációban ezúttal sem kellett csalódni.

hattyúk1 - Copy.jpg

Az 1988-ban Viktor Szmirnov-Golovanov orosz koreográfus által alapított társulat célja, hogy a  klasszikus táncszínház gyönyörű, nemes hagyományait a legszélesebb közönségrétegekkel, többek közt a fiatalokkal is megismertesse. Így lehetséges, hogy a már jól megszokott színházi környezet mellett a világhíres táncosok gyakran lépnek fel mind az öt kontinens sportcsarnokaiban és színházaiban egyaránt. Budapesti állomásuk helyszínéül a Papp László Sportaréna szolgált, ahol a talán legtöbbet játszott klasszikus balettmű mesés díszletei között Csajkovszkij  jól ismert zenei kísérete mellett elevenedett meg a jó és a rossz szellemek harcát bemutató orosz népmese története.

hattyúk2.jpg

A kétszer hatvan perces produkció két felvonásban, a tavaly elhunyt balettigazgató Victor Smirnov-Golovanov rendezésében és Elisaveta Dvorkina által tervezett kosztümökben került színpadra. Kettőjük zseniális munkájának hála mesés egységet alkotnak a klasszikus orosz mesevilágot idéző kosztümök és a táncosok virtuóz technikája.  Mindezeknek köszönhetően a látvány annyira magával ragadó, hogy az első néhány kép után a nézőt rögtön elvarázsolja a mesés látvány és könnyen belátjuk, miért pont az adventi időszakban játszzák legtöbbször Csajkovszkij legelső balettszerzeményét.

hattyuk3.jpg

 Mindenkinek csak ajánlani tudjuk a különleges vendégelőadást, és akik lemaradtak a fővárosi előadásokról, az ünnepek előtt még több vidéki helyszínen, többek közt  Veszprémben és Debrecenben is pótolhatják.

 Fotók: Moszkvai Városi Balett

Tűsarkon és gázálarcban, védőháló nélkül – Anna and the Barbies: Szabadesés

Tűsarkon és gázálarcban, védőháló nélkül – Anna and the Barbies: Szabadesés

szabadesés borító_kiemelt.jpgNégykézláb masíroztak be az életünkbe, hogy aztán a Márti dala mindenki torkába Gombócként guggoljon be. A Csillagokkal álmodtak, és a Macska rúgja meg, el is érték őket. Néha Az ördögre kacsintottak, de újra itt vannak (Here We Are), és bemutatnak egy Szabadesést. Amiből nem lesz pofára esés. TESZTeltük.

szabadesés borító.jpgAz Anna and the Barbies tényező lett itthon. Lépegettek előre, és bár egyre többen követték őket, de az átütő sikert egyértelműen a Márti dala hozta el nekik. Ennek klipjét még azok is minimum egyszer megosztották a közösségi oldalon, akik egyébként egyetlen lájk erejéig sem merészkednek elő a homályból, vagy kizárólag szerencsehozó elefántokat és nyereményjátékokat posztolnak. És az Anna and the Barbies olyan, mint a Márti dala: a felfelé vezető lépcsőkön is jók és hitelesek tudtak maradni. Különösen igaz ez Pásztor Annára, akiről ma már a nyugdíjasotthon és a hentesüzlet is egyformán tudja, hogy kicsoda, annyit szerepel a médiában; de ehhez nem kezdett el se mulatóst énekelni, se gyereknapokon haknizni, hanem maradt az, aki volt. Vagány, céltudatos nő, akinek a lelkében egy angyal, egy kislány, egy boszorkány és egy lázadó kamasz fogócskázik.

Nagyjából ilyen előzmények után jelentkezett az Anna and the Barbies néhány hete a Szabadesés lemezzel, és a népszerűség, illetve a szélrózsa minden irányába kalandozó Ánem! címre keresztelt előd után joggal hihettük, hogy Simi a próbaterem mélyére süllyeszti a torzító pedálját, a billentyűs Tomi kerül előtérbe, és még közérthetőbb popslágereket kapunk. Nagyon nem ez történt.

anna_volt13.jpg

A Szabadesés egy igazi rockalbum. Hamisítatlan AATB recept szerint, rövid, velős nótákkal, semmi sincs túlbonyolítva és túlagyalva, és a hangzása is messze az eddigi legjobb a korábbi anyagokhoz viszonyítva. A gitároké a főszerep (halld például: Till the Last Train’s Gone), és az igen egységes összképbe ezúttal is sikerült néhány elsőre is ható témát begyömöszölni (Szabadesés, Maybe Tonight). A lemezt nyitó Mindenki másképpen egyformáról pedig már 2 másodperc után ordít, hogy Anna and the Barbies dal – na, ezt az egyéni hangot keresi sok zenekar akár egy egész pályafutáson át. A másik végletet meg a Perbe fogva képviseli, ami egy 7 perc körüli power ballada, visszafogott és málházós témákat váltogatva. Az angol és magyar szövegek aránya közel egyenlő, és utóbbiak ezúttal is igen ötletesek („aki nem lép egyszerre, az rászokhat a vegyszerre”), és nem mentesek a komoly gondolatoktól sem.

voltfesztival_2013 (137)_mod.jpg

Nem hat elsőre a Szabadesés, nem kerül hozzád azonnal öleléstávolba, mint ahogy az Ánem! tette, de megvannak rajta azok a kiugró pontok, amik továbblöknek az újra és újra hallgatás felé, és utána már az egész album működni fog. Az Anna and the Barbies határozottan a saját útját járja, tűsarkon, gázálarcban, békejellel a zászlójukon. Így hajtanak végre Szabadesést, amiből nem hogy a talpukra érkeznek, hanem még feljebb repíti majd őket az áramlat.

Koncertfotók: Horváth Kata

Hazugságra van orvosság?

Hazugságra van orvosság?

 

A Thália Színházban látható Szabó Borbála egyszemélyes bohózata, a Telefondoktor. Orosz Dénes rendezését jó szívvel tudjuk ajánlani, elsősorban a főszereplő, Göttinger Pál miatt.

 

Telefondoktor (26).jpg

 

Békés Dénes, foglalkozására nézve nőgyógyász, olyan, mint mindannyiunk: próbál békében élni a környezetével. Hogy ehhez ártatlan hazugságokon keresztül vezet az út? Hát istenem. Van azonban az a pont, amikor ezek a kis füllentések óriási görgeteggé állnak össze, amelyek vészes sebességgel közelítenek Békés Dénes felé.

 

Telefondoktor (129).jpg

No ez az a pont, amelyben a Manna Produkció Telefondoktor című darabjának az elején belépünk Békés Dénes életébe. Pedig a kiindulópont nemhogy drámának, de még élethelyzetnek is legfeljebb korlátozottan érdekes: az orvos véletlenül beletöri a kulcsot rendelője zárjába, és telefonon próbálja menedzselni az arra a délutánra rendelt feladatát, hazajuttatni ikerlányait az óvodából. Ami azonban innentől következik, az minden, csak nem triviális: egy lusta barát, annak a szeretője, egy szülni készülő nő és annak a férje indítják el azokat az eseményeket, amelyek hozzájárulnak a már említett hazugsággörgeteg pöfeteggé hízásához.

 

Telefondoktor (91).jpg

A történet azonban még itt sem szakad el a közepesen érdekes akcióvígjáték kategóriájától. Amitől zseniális lesz, az egyfelől a műfaj, amelyet Szabó Borbála író választott a történet elmeséléséhez: ez a monodráma, Békés Dénes ugyanis telefonon igyekszik irányítani, aztán – ahogy haladunk a végkifejlet felé – legalább követni a történéseket. A zsenialitást másfelől maga a Békés Dénest alakító Göttinger Pál adja, akinek – rendező létére – sikerül elérni azt, hogy a darab egy pillanatig sem zökken meg, egy pillanatig sem érezzük erőltetettnek.

Utólag belegondolva ez igen nehéz feladat – a darab közben nem értünk rá ilyeneken gondolkozni. Alakításáért egyébként nemrég az idei Vidor fesztivál Pulcinella-díját kapta meg Göttinger Pál. Nem Dosztojevszkij-mélységű emberi tragédiák peregnek szemünk előtt a nyolcvan perc alatt, ám amit átélünk, az lehetne akár a saját életünk, lehet a saját visszafojtott dühünk, frusztrációink az értetlen ügyfél, az értetlenkedő ügyfélszolgálatos, a tévéműsorok, álszent kapcsolataink, stb. stb. miatt.

Hogy Békés Dénest elsodorja-e a hazugsággörgeteg, vagy sikerül fölé kerekednie? A Telefondoktor erre is választ ad, mert szerencsére nem csupán a semmi felé haladó epizódot kapunk, hanem szépen lekerekített történetet.

 

 

Vasárnapi vegyes felvágott: halomban a hét hírei

Vasárnapi vegyes felvágott: halomban a hét hírei

slider_7.jpg

Izgalmas és friss hírek a sztárvilágból, film, színház és koncert ajánlók, könyvmegjelenések, gasztro, gyermek és szabadidős programok, hogy képbe kerülj a kultúrával. Kultography vasárnapi vegyes felvágott: vigyázat hírdömping!!!

Cinetrópia:

Foxcatcher.jpgA Foxcatcher (Foxcatcher, hazai bemutató 2015. január) fájt. Főszereplőjének, Channing Tatum-nak kétféleképpen is. Egyrészt azért, mert az idei Oscar-versenyben különösen esélyesnek tartott film főszereplőjeként egy válogatott birkózót kellett alakítania. "A bokszot el lehet szélhámoskodni. Ügyes vágással, sok gyakorlással az ember látszhat filmen kemény bokszolónak úgy, hogy megússza a felvételeket. De a birkózás nem ilyen. Ha jó filmet akartunk csinálni, muszáj volt párszor igazán a földhöz vágniuk engem. De ez még csak a fájdalom egyik része. A film ugyanis igen keményen néz szembe egy megtörtént, szörnyű esettel: egy kettős gyilkossággal. A sztori is fájdalmas, nemcsak a bunyó – nyilatkozta a színész. – Nagy átéléssel játszottuk, és a nap végére mindig kikészültem. Megtörtént eseményeket elevenítünk fel, de sokat hagyunk a nézők fantáziájára is. A végeredmény szép film lett, de nagyon kemény." A Foxcatcher főszerepeit Tatum mellett Steve Carell valamint Mark Ruffalo játssza, és érthető az elszántságuk. A rendező, Bennett Miller korábban A pénzcsináló mindkét főszereplőjét (Brad Pitt-et és Jonah Hill-t) Oscar-jelölésig, a Capote-ban Philip Seymour Hoffman pedig egészen a díjig vezette.

Ha a fiatal James Cameron nem megy Rómába náthásan, talán sosem születik meg a Terminátor. A rendező még harminc sem volt, amikor az olasz fővárosba utazott, ahol nyelvismeret nélkül, betegen nagyon kellemetlenül érezte magát. Annyira idegennek látta a várost, hogy az jutott eszébe, így érezheti magát egy olyan személy, aki hirtelen a jövőből csöppent oda. Az időutazó figurája beindította Cameron fantáziáját, és lassan ebből az ötletből formálódott a Terminátor sztorija. Mindez a Cbsnews összeállításából derül ki, amelyet az első Terminátor-film harmincéves jubileumára készítettek. A cikkből az is megtudható, hogy Cameron, aki addig még csak egy filmet rendezett - a Piranha 2-t -, takarékossági okokból a kocsijában lakott, amikor a Terminátor forgatókönyvét írta. Az ötödik Terminátor-film, a Terminator: Genisys egy újabb trilógia kiindulópontja lehet, amennyiben sikeres lesz. James Cameron ezzel kapcsolatban megjegyezte: érdemes a sorozat mélyebb üzenetére gondolni, miszerint a jövő kiszámíthatatlan. A hazai bemutató: 2015. július.

A Juan Pablo Zaramellából, Olga Pärnből és Kostil Danilából álló nemzetközi zsűri Esben Toft Jacobsen A túlon túl (Resan till Fjäderkungens Rike) című alkotásának ítélte a legjobb egészestés animációnak járó fődíjat az idei Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztiválon. A skandináv gyerekfilmben a kedves, kíváncsi és kalandvágyó kisnyúl, Johan az élet szabályait tanulgatja. Alê Abreu A fiú és a világ (O Menino e o Mundo) című fantasztikus brazil animációját a zsűri különdíjjal jutalmazta. A rövidfilmek versenyében Nina Mihaila, Jana Slezáková és Marinov Gábor zsűrizte az alkotásokat. Ők Sonja Rohleder német művész a Hölgy kutyával című animációját találták a legjobbnak. A zsűri három különdíjat is kiadott a lengyel Ducki Tomek Fürdő, a szintén lengyel Izabela Plucinska Drágám, valamint Bucsi Réka Symphony No 42. című munkájának. Utóbbi kapta a közönségdíjat is.

Hang/szín:

játékkészítő.jpgKét világhírű szakember is részt vesz a legújabb hazai szuper pop-musical, A Játékkészítő koreográfiájának kialakításában. A West End-en és a Broadway-n egyaránt nagy sikert aratott munkái miatt méltán világhírű Anthony van Laast konzultánsként segíti A Játékkészítő színpadra állítását; állandó kolléganője, Nichola Treherne pedig már megkezdte a Tüskecsarnokban a koreográfusi munkákat, ő szintén megkerülhetetlen név a szakmában. Anthony és Nichola közös munkájára garancia – egyebek mellett - a Mamma Mia! című West End-musical 2008-as filmváltozatának koreográfiája is.

A kaliforniai hardcore-punk zenekar, az Ignite utoljára 2006-ban tartott Magyarországon klubkoncertet. Most az együttes - magyar származású énekese, Téglás Zoli vezetésével - visszatér, hogy egyből két klubfellépést is vállaljon Budapesten. Az első, január 31-én egy szokásosan zúzós buli a Barba Negrában; a második, február elsején egy meghittebb hangulatú, egészen különleges és egyedi akusztikus koncert az A38 Hajón. A zenekar jelenleg a 2015-ben megjelenő legújabb, kilenc év után az első stúdióalbumán dolgozik, amiből remek ízelítőt mutat a Falu című dal, aminek demóverziója pontosan fél évvel ezelőtt került fel a YouTube-ra. Az Ignite mindig is kiemelt turnéállomáésként kezelte Magyarországot, ami most sem lesz másként.

Az idén megjelent Easter Song és Closer után új dal (Give It to Me) premierjét hallhatták a rajongók a Petőfi Rádión a The Carbonfools zenekar most megjelenő, negyedik albumának, a Carbonbliss-nek felvezetéseként. A lemezbemutató koncert 2014. december 5-én pénteken az Akvárium Klub nagytermében lesz. Vendég a szintén új lemezét bemutató Muriel zenekar. A koncert sztárvendége a Punnany Massif frontembere Felcser Máté lesz, aki várhatóan a Fehér Balázzsal közös Ha nem mondod dalukat adja elő.

CFOOLS_04_1.jpg

Fotó: Horváth Kata

A szigetes fesztiválok szervezői már javában dolgoznak a következő évi rendezvényeken, s mint korábban is, a fellépők kiválasztásában a látogatók segítségét kérik. “Legfontosabb támpontunk a programok kialakításában, hogy kiket kérnek a látogatóink” – mondják a szervezők, ezért ismét indulnak a sziget.hu honlapon található kívánsággépek, ahova a javaslatokat várják, mely külföldi zenekarok lépjenek fel a jövő évi rendezvényen. Kívánsággépek itt: Sziget, VOLT, Balaton Sound.

Kalligraphy:

November 20-án megnyitotta kapuit a VAM Design Centerben Viola Szandra és Nánási Pál közös, Testreszabás című kiállítása. A költőnő versei testekre írva jelennek meg hazánk egyik legismertebb fotósának képein, ily módon tehát a testiség, az irodalom és a fotóművészet különös elegyét képezik. A kiállítás megnyitója egyúttal könyvbemutató is volt, ugyanis a versek és a képek már kaphatók az Atheneum Kiadó gondozásában megjelent Testreszabás című albumban. 

321_lindbergh.jpgA Partvonal Kiadó gondozásában végre magyarul is megjelent Torben Kuhlmann gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt szóló, kalandokkal teli meséje, a Lindbergh, egy repülő egér kalandos története. A könyv 2014-ben megnyerte a legszebb gyermekkönyv díját Németországban. A kalandokkal teli, gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt szóló mesét Ifjabb Charles Augustus Lindbergh, amerikai pilóta hőstette ihlette, aki 25 évesen Spirit of St. Louis nevet viselő, egymotoros repülőgépével közbenső leszállás nélkül, egyedül repülte át az Atlanti-óceánt.

Jövő csütörtökön érkezik az Agave Kiadó gondozásában a boltokba A periféria a cyberpunk atyjától, William Gibsontól. A kötet alig négy hete jelent meg világszerte, és mindenhol elsöprő kritikai sikert arat. A Neurománc írója közel 15 év után tért most vissza a hagyományosabb sci-fi világába, és elképesztő víziót tár az olvasó elé a közeljövőről, legyen szó technológiai fejlődésről, a hétköznapi életről, vagy a bolygót és ezzel az egész emberiséget fenyegető veszélyekről. A periféria alighanem az év legfontosabb sci-fi megjelenése; nagy múltú szerzője meghatározta az előző három évtized tudományos-fantasztikus trendjeit, és úgy tűnik még 66 évesen is bizonyítja, hogy korunk nagy gondolkodója.

Gasztrography

Art & Wine Lover's Club: Bock Pince újborbemutató november 25-én. A Ludwig Múzeum programsorozata a kortárs művészetet a kiváló borokkal és a gasztronómiával köti össze. Novemberben a Bock Pince lesz vendégük, a borászatot Krenner Csaba sommelier képviseli. Az exkluzív est során a program résztvevői elsőként kóstolhatják meg a pince idén szüretelt újborát. A borkóstolóhoz a finom falatokat a Locanda Casanova Budapest olasz étterem kínálja. Igazi venetoi olasz ízek - a tulajdonos, Roberto Favaro ajánlásával. Az Art & Wine Lover's Club programjának ára: 3800 Ft. A programra előzetes regisztráció szükséges a demok.nora@ludwigmuseum.hu e-mail címen legkésőbb november 24-ig.

Mai napra

„Naponta megújuló boldogság, hogy valaki beszél hozzám a könyv lapjairól, és ezt az élményt megismételhetem, sőt ez az élmény a korom és életkörülményeim áltozásával mindig más és mást közöl.” (Szabó Magda)

süti beállítások módosítása