Az Exodus: Istenek és királyok (12) elkészítése ilyen formában totálisan felesleges volt. Az 1998-as animációs Egyiptom hercege hosszabban és rosszabbul újrahasznosított forgatókönyvéből feleslegesen nagynevű és rosszul castingolt színészekkel, túl hosszan és fantáziátlanul újramondott Mózes-történet született. A látványra nem lehet panasz, de sokat ez sem javít a narancssárgára barnítózott sztárok jelmezes buliján.

Ugyan mivel lehetne jobban moziba csábítani a nézőket Karácsony körül, mint egy nagyszabású Biblia-történettel? Tudják ezt már Hollywoodban jó rég óta, így nem is meglepő, ha így december elején a népét megszabadító Mózes klasszikus, megható és felemelő története tölti be a nagyvásznat. Az viszont jelent valamit, hogy egy Christian Bale, Sigourney Weaver, Ben Kingsley nevével fémjelzett, Ridley Scott által rendezett film ennyire kis hírveréssel kerüljön mozikba éppen ebben az ünnepi időszakban. Ridley "a látványos eposzok pápája" Scott most nagyon elszámította magát. Bár nála valahogy mindig is kettősség működött, rendezései között minden Gladiátorra jutott egy Mennyei királyság, minden Amerikai gengszterre egy G.I Jane. Az Exodus, lehet hogy éppen a nagy számok törvénye miatt, ebbe az utóbbi kontrollcsoportba tartozik: nagyszabású ugyan meg látványos, de olyan üres és felejthető, mint az ezredik karácsonyi dal a plázában.

A történetet nem hiszem, hogy magyarázni kell, főleg a jelen feldolgozásban mutatott, nullához konvergáló fantázia miatt. A fáraó családjában nevelkedett Mózes felnőttként szembesül eredetével, majd száműzetése közben Isten segítségével rátalál kijelölt útjára, ami keserves harcokon és a tíz csapáson keresztül a zsidók felszabadításáig vezet. Ennyi és nem több. És, a játékidő fényében, sajnos nem is kevesebb. Ugyan a szinte terroristasejtekként szerveződő, nyomorban élő, ám Mózes vezetésével edzett harcosokká kovácsolódó zsidók izgalmas és eddig nem látott történetszálat indítanak el, ám így aztán még dühítőbb, hogy Isten felbukkanásával ezt el is vágják, és visszatérünk a jól ismert és bejáratott (vagyis unalmas) "jön a tíz csapás a zsidók meg békésen nézik"-sémához. Pedig mennyivel izgalmasabb lett volna a lázadozó zsidók belső viszályait vagy a szinte testvérekként felnövő Mózes és Ramszesz kapcsolatát végigkövetni egy friss, új szemszögből bemutatott verzióban! Ehelyett egy görcsösen Biblia-hű filmben nézhettük végig újra a már ezereszer látott sztorit. Ami szinte képről-képre az Egyiptom hercege. De komolyan! Persze tudom, hogy ez egy elég konkrétan megírt, nem sok mozgásterületet hagyó történet, de hiába, ha egy nagyszabású blockbuster alatt félpercenként gyerekkorom egyik kedves meséje ugrik be (méghozzá úgy, hogy a régebbi film jön ki jól az összehasonlításból) az nem valami jó. Ha meg az izgalmasnak szánt jelenetek alatt még a mesefilm zenéje is bekúszik az agyamba egy-két, a vetítőterem hangrendszeréből elkapott taktus miatt, az még rosszabb. Arról nem is beszélve, hogy az Egyiptom hercege mellett a 1956-os klasszikus, Charlton Heston-ös Tízparancsolat remake-jének is beillene az Exodus. 

Egyszerűen szükségtelen volt ezt a filmet, ebben a formában elkészíteni. Ami csak akkor lehetne bocsánatos bűn, ha újító megközelítéssel vagy esetleg dokumentaristább, realistább hozzáállással párosodna, ám ez nincs így. De van jópár nagynevű sztár nevetségesen szétbarnítókrémezve és olyan hiteles "egyiptomi kosztümbe" préselve, amilyen rajtam volt nyolcévesen a jelmezbálban. Ha a realitás és izgalom hiánya nem is lett volna ennyire dühítő, az elvileg egyiptomi arcokban villogó kék szemek látványa már önmagában elég lett volna ahhoz, hogy elégedetlenül álljak fel a székből. Igazán, 2014-ben olyan hihetetlen nehéz a szerepeknek fizikailag is megfelelő, tehetséges színészeket találni, hogy "jobb híján" Sigourney Weaver-t kell narancssárgára mázolni, hogy eljátszhassa a fáraó feleségének kétmondatos, jelentéktelen szerepét? Ha a Mózes és Ramszesz kevésbé hangsúlyos, de Weavernél fontosabb feleségeinek szerepére sikerült olyan nőket összeszedni, akikről egy pillanat alatt elhisszük, hogy nem három órával a felvétel előtt léptek életükben először afrikai talajra, akkor ezt miért nem lehetett megtenni a nagyobb szereplőkkel? 

Igaz, hogy anno ez volt a szokás, de azért a hollywoodi aranykor is véget ért már jópár évtizede, és elvileg a filmkészítők is rájöttek már, hogy a fehérbőrű, angolszász színészeken túl is van élet. Mert legyen Christian Bale vagy Ben Kingsley akármilyen tehetséges és remek színész, minden nagyszerűségük ellenére is hiteltelenek ebben a környezetben, és még velük volt hitelesség szempontjából a legkevesebb baj. Az epikus, bibliai történetek törvényszerűen egyszerűek is, feldolgozástól függő mennyiségű demagógiával és meseszerűséggel tálalva. Egy ilyen filmben pedig egyszerűen nincs helye egy olyan hatalmas sztárnak, akinek az egész világon ismerik már minden arcrándulását, mert Mózes kevés teret engedő, egyszerű és tiszta figuráját ledobja a starpower. Legalábbis egy ilyen szolgai mesében mindenképpen. Egy kisebbre törő, bensőségesebb verzióban egy emberibb, esendőbb, többrétegű Mózest zseniálisan hozott volna Bale, és a hihetőségével sem lett volna semmi probléma. Így viszont, a többiekkel egyetemben, maximum egy hollywoodi jelmezbálban vehetik hasznát a kosztümjeiknek.

Aki, valamilyen csoda folytán még semmilyen feldolgozásban nem találkozott Mózes történetével az végül is biztosan élvezni fogja, mert valóban látványos, szép film, nagy baj nem léhet megnézéséből, hacsak nem alszunk el a végére. Aki viszont ismeri a két, előképként említett filmet és úgy gondolja, a Karácsony nem az igazi egy kis Vörös-tenger-szétválasztás nélkül, az nyugodtan nézze újra valamelyiket, jobban fog járni.