Egy trilógia középső darabjának lenni mindig hálátlan dolog, ahol a sztorinak igazi eleje és vége nélkül kell mégis önálló filmként megállnia a helyét a vásznon. A hobbit - Smaug pusztasága (12) esetében az első részt sikerült ugyan túlszárnyalni, ám a felduzzasztott történet "sok bába közt elvész a gyerek"-érzetet hagy maga után, ami, ha a harmadik epizódban ügyesen csavarják tovább, majd az előnyére válik, most viszont egy érdekes és izgalmas, ám csapongó középső filmet eredményezett. 

Thorint (Richard Armitage), Bilbót (Martin Freeman), Gandalfot (Ian McKellen) és a többi törpöt akkor hagytuk magukra az előző film végén, mikor látótávolságba kerültek az útjuk végcélját jelentő Magányos Heggyel. Ám Középföldén ez még semmit sem jelent, természetesen hosszú gyalogtúra és változatos kalandok árán vezet még odáig az út, amin az esm javít, hogy Gandalfot elszólítja mellőlük a kötelesség. Míg a varázsló az éledező gonosz után próbál járni, addig hőseink a rosszhírű Bakacsinerdőn átvágva próbálnak közelebb jutni a hegyhez. Az itt rájuk támadó óriáspókok karmaiból szerencsésen kimentik őket az erdőben rejtőző tündék, ám a törpöket ők sem fogadják túl szívélyesen. Az Egy Gyűrű segítségével láthatatlanná vált Bilbó siet végül bebörtönzött barátai segítségére, csak hogy menekülés közben a rájuk várakozó orkok karjaiba szaladjanak. Legolas (Orlando Bloom) és Tauriel (Evangeline Lilly) közreműködésével persze átvészelik ezt a csatát is, és az emberek lakta Tóvároson keresztül végül csak eljutnak a Magányos Hegyhez. Ám a hegy gyomrában, a végtelen kincsein őrködő sárkány, Smaug (Benedict Cumberbatch) személyében, egy, ha lehet, még félelmetes hírénél is rettentőbb ellenséggel kerülnek szembe...  

Igen, Peter Jackson három film hosszaságba feszítette ki az alig háromszáz oldalas A hobbit (A babó) című könyvet. Igen, új szereplőket (pl. Tauriel, a tündelány, vagy Azog, az ork kapitány) szerkesztett bele, mások jelenlétét kibővítette vagy lerövidítette (Bard és Beorn) és visszahozta a regény közelében sem tartózkodó Legolast. Nyugodtan lehet ezeken a változtatásokon véresszájúan veszekedni, vagy keményvonalas Tolkien-hívőként hüledezni, csak nem sokra megyünk vele. Tény, hogy Jackson A gyűrűk ura-trilógiával, annak szöveghűbb és fantáziadús megfilmesítéséval olyan magasra tette a lécet, amit A hobbit nem tudott átugrani. De ez már csupán a forrásanyagból is egyértelmű volt, a csodálkozás tehát kissé értelmetlen. A rövidke sztori három darab, egyenként háromórás filmmé duzzasztása mögött természetesen egyértelműen anyagi megfontolás áll, ami messze van az ideálistól, de amíg ekkora rajongói táborral rendelkezik egy történet, addig elég álszent dolog azt állítani, hogy a készítők helyében mi nem így tettünk volna. Főleg, hogy a nézők nagyrésze nemhogy bánná a háromrészes kalandot, hanem épphogy végtelenül izgatottan várja miatta a decembert.

És mindentől eltekintve: az első rész lassú, néhol unalomba forduló, egy-két kifejezetten rossz poénnal megtűzdelt, énekelgetős, könnyelmű bevezetése egy feszes, látványos, sötét második filmbe torkollott a Smaug pusztaságával, aminek a túl sok szálon való futást róhatjuk fel a legnagyobb hibájának. Ha visszaemlékszünk, anno A gyűrűk uránál is hasonló érzésekel állhattunk fel a székekből, A hobbit is errefelé halad, csak döcögősebb gyerekléptekkel. A Smaug pusztasága a könyvből ismerős epizódokból jónéhányat feldolgoz, persze úgy, hogy a harmadik filmre is maradjon még elég. A törpök hordós menekülés-jelenetének felturbózott változata például amellett, hogy a film egyik legmozgalmasabb része, az egyetlen olyan is, ami megengedi magának, hogy humorosba forduljon. Az alakváltó Beorn háza ugyanúgy teljes pompájában jelenik meg, mint a Bakacsinerdei Thranduil tündekirály udvara, vagy a szerencsétlen sorsú Tóváros. Miközben hőseink, a sürgető határidő szorításában, egyik helyről a másikra csapódnak még azt is figyelemmel kísérhetjük, ahogy Gandalf Szauron sereggyűjtői munkálkodásinak próbál utána járni. Egyáltalán nem csoda tehát, hogy a film jóval szétszabdaltabb és csapongóbb, mint ahogy az a nézőnek kényelmes lenne. Így a film katarzisaként szolgáló, a rejtekajtó megtalálásának jelenete sem tűnik ki a kb. tizenöt-húsz percenként érkező újabb fontos történések sorából, főleg, hogy vele egyidőben az egyik törp és Gandalf sorsáért is aggódhatunk. (Persze, mint minden előzményfilmnek, A hobbitnak is megvan az a betegsége, hogy A gyűrűk uráig túlélő karakterek életéért, bármilyen veszélyhelyzetbe is passzírozzák őket, sosem fogunk igazán izgulni.)

A néző szétszóródott figyelmét Bilbó Smauggal lefolytatott, zseniális beszélgetése tudja újból összegyűjteni és egy pontra fókuszálni, amiből aztán kissé kényelmetlenül és kapkodva ránt ki a sárkány és a törpök hosszú hadakozása. Ám a film végére kicsúcsosodó akció és főként a következő fejezet izgalmainak ígérete mégis elégedettséggel tölt el, ahogy elkezdődik a végefőcím. Aztán később talán ráébredünk, hogy a fő cselekményszál épphogy csak fél órát ölel fel a játékidőből, és még abból sem is a legizgalmasabbat, de hogy ez zavarja-e az embert, azt már mindenki döntse el maga. A korábbiakhoz hasonlóan remek szereplőgárdával, végtelenül látványosan létrehozott fantáziavilágban játszódó, az első filmnél komolyabb és erősebb, ám A gyűrűk urához képest továbbra is alulmaradó fantasyt kapunk, ami azért bukdácsol csupán, mert egy egyszerű kis kaland-történetet próbál epikus mértekbe nagyítani. Olyan, mint egy, a gyerekkori sztorijait legendás magasságokba repítve elmesélő nagypapa: lehet rá mérgesnek lenni a kitalált részek miatt, vagy félre lehet tenni a hitetlenséget, és gyermeki áhitattal feloldódni a fantáziában. Kinek mi okoz nagyobb élvezetet ugye...