Egy lenyűgöző urban-fantasy, a Kraken és egy nem mindennapi fantáziával, intelligensen és csavarosan megírt sci-fi, a Konzulváros után China Miéville nevének már a magyar fantasztikus irodalom-rajongók számára is eléggé ismerősen kell csengnie ahhoz, hogy jó ötletnek tűnjön a szerző legelső regényének behozatala is. A 1998-as Patkánykirály pedig pontosan olyan, amilyennek egy ígéretes szerző első művének lennie kell: hagyományőrző de újító, klasszikus panelekből dolgozó, mégis eredeti, sodró fantasy ami London legmocskosabb mélyéből igazi csiszolatlan gyémántként ragyog fel az olvasó előtt.

Mindig izgalmas egy szerző életművének alakulását figyelemmel követni, észrevenni az állandó elemeket, tematikát, a fejlődést, megismerni kicsit a történetek mögött található embert is. Így, az érett Miéville ismeretében visszanézni tizenöt évvel korábbra viszont olyan, mint amikor felnőttkori barátok, szerelmek régi képeivel kerülünk szembe, és vigyorogva fedezzük fel a suta kiskamaszban vagy a cuki kisgyerekben a szeretett ember jellemző nézését. Meglátjuk, honnan jött, mennyit változott, fejlődött és talán kissé jobban meg is értjük. A Patkánykirály ilyen, irodalmi fényképalbum, amiből a "kis" Miéville merész és eltökélt szárnybontogatása mellett azért az előképek nagyobbfokú igénybevétele is kiérződik, amivel semmi gond sincs, hisz' a gyerekek is segítséggel tanulnak meg járni...

Főhősünk, Saul is éppen "járni tanul", igaz ő, legyen ez akármilyen képzavar is, mélyvízben teszi. Apja hirtelen és felettébb gyanús körülmények között bekövetkezett halála után olyan őrült események közepébe keveredett, amire a kissé tohonya, londoni fiú egyáltalán nem volt felkészülve. Mondjuk arra, hogy egy hatalmas erejű, rongyos, dögletes szagú idegen egyszercsak felbukkan a cellájában és felajánlja, hogy kiviszi, mert ő a Patkánykirály és nem mellesleg Saul is patkány... Hát szerintem legtöbben inkább a poharunk alján stikában feloldott tudatmódosító szerekben keresnénk a megoldást, minthogy elfogadjuk ezt valóságnak. Igen ám, de az apja meggyilkolásával vádolt fiú eléggé elkeseredett ahhoz, hogy akár még földigilisztává is változzon, ha az kihozza ebből a szorult helyzetből. Annál meg a patkánylét azért mégis fényévekkel jobb, nem igaz? Nos, annyira mégsem, hiszen a mesékből ismert, fuvolás Patkányfogó éppen titokzatos "megmentőjére" feni a fogát, ő pedig szépen kereszttűzbe kerül. Hogy aztán lassan minden szépen a feje tetejére álljon, miközben Saul-al együtt mi is egyre mélyebbre merülünk London alvilágának szó szerinti és képletes mocskában.

Ahogy már említettem, a Patkánykirály a klasszikus fantasy történetvezetést követi: átlagos hősével történik valami rendkívüli, majd egy titokzatos alak felfedi előtte, hogy valójában cseppet sem átlagos, sőt, meseszerű népének kiemelkedően fontos tagja. Majd hősünknek egy csomó hihetetlen akadályon kell keresztül verekednie magát, hogy megismerje az igazságot és elfogadj a sorsát. Aztán persze van itt árulás, rémisztő főgonosz, varázslat, s a többi. Amiben Miéville, nagyon helyesen, eltér a klasszikus panelektől az a szerelmi szál szinte totális hanyagolása és a zabolázatlan, megdöbbentően és meglepően kegyetlen erőszakábrázolás. Ez utóbbitól nagyon filmes ízt kap a történet, ahogy a plasztikusan megírt gyilkosságokat és kínzásokat szinte magunk előtt látjuk abba beleborsódzik a hátunk. A szerelem kiiktatása és az érzelmi motiváció barátokra való áttolása pedig sokkal valószerűbbé teszi mind a hőst, mind a világát. Valahogy a hősök mindig éppen ugyanakkor találkoznak életük szerelmével, amikor sorsuk hívását meghallják, csak hogy még nehezebb döntésre kényszerüljenek. Nem így Saul, aki "csak" legjobb barátait sodorja veszélybe újdonsült patkányságával - ám amikor erre rádöbben az minden szerelmi bánatnál szörnyűbb. Miéville emellett messze elkerüli a klasszikus hősre jellemző tulajdonságokat, így mikor a sztori szerint lelki szemeink előtt már rég egy félénk, ám jóképű, sudár herceg rémlene fel mindig emlékeztet, hogy egy pohos, tunya, egyáltalán nem ígéretesnek tetsző városi fiúról olvasunk és érzünk vele együtt. Majd ezt a fiút még jól meg is hempergeti az utca, a csatornák, a kukák mocskában, és rámutat: "ím, a hős!" Mi pedig szájtátva látjuk be a "nem csak a külső számít"-jellegű klisék igazát. Mert mégis ki mondta azt meg, hogy csak a szép emberek harcolhatnak a gonosz ellen, lehetnek hercegek, menthetnek embereket? Senki! Hogy csak a  cuki állatok lehetnek érdekesek, hasznosak, fontosak? Senki! Így, a könyv olvasása után, ha legközelebb vadul kavargó madárrajt, masírozó pókokat vagy a fal mentén iszkoló patkányokat látunk jusson eszünkbe, lehet, hogy éppen egy olyan háborúba igyekeznek, amivel az egész világot mentik meg! Szóval biztos olyan fontos eltaposni azt a békésen mászkáló pókot?      

Ha az eddigi életmű további négy kötetét is megkapnánk az Agave Kiadó szemrevaló dizájnnal ellátott sorozatában az lenne az igazi hab a - nem kukából turkált - tortán.