„Nincs hely táncolni!” – fakadt ki mögöttem egy női hang, és erre bőszen helyeselt az aprókockás, betűrt inges, vezető key account manager kinézetű palija. Izland apró, az Akvárium NagyHall nem annyira, mégis kicsinek bizonyult a GusGus minimál monoton elektro pattogós party-jához. GALÉRIÁVAL!

GusGus – Budapest, Akvárium Klub – 2014. december 8.

Mit tudunk Izlandról? Valljuk be, itt a Kárpát-medence közepén nem sokat. Van egy olimpiai ezüstérmes férfi kézilabda válogatottjuk 2008-ból (a hősies második hely megszerzését az Izlandi Péniszmúzeum 15 fallosz lenyomata őrzi!), a focistáik majdnem kijutottak a brazil vb-re, meg ott van nekik a gleccserek, a halászat és Björk, és a GusGus még utóbbihoz áll a legközelebb. Mert a zene és az elektronika összeköt, bár a szigetországi négyes kevésbé elborult, ám nem sokkal slágeresebb, mint a honfitárs énekesnő.

Koncertjük pedig megmozgatta – minden értelemben - a táncolni vágyó felső középosztályt: legutóbb talán Michael Bublé bulija kapcsán alakult ki ilyen tömeghisztéria, hiszen már hetekkel korábban sold out lett a rendezvény, így a jegyüzérek a remélt haszon reményében szervezhettek flashmobot a szitáló esőben az Akvárium elé. A hangulat olyan volt, mint a VOLT Fesztivál VIP teraszán: társadalmi rang lett élőben látni az izlandiakat, ezért aztán előkerültek a tűsarkú csizmák, a szűkített zakók és a színes koktélok, meg egy estélyi ruha is: utóbbi éppen a színpadon.

Az elektro pult mögé beálló egyik úriember ugyanis átlátszó, és eme formában sokat sejtető ruciban vetette bele magát a gombok nyomkodásába, és mikor az is kiderült, hogy magas sarkúban van, a Flört diszkó kidobóemberei között szocializálódott izomnyakú, és a vastagon sminkbe és illatfelhőbe bugyolált koncertlátogató egyszerre kapott a szívéhez és az erkölcsi bizonyítványához. A – mondjuk úgy – DJ pult másik felét egy erősen kopaszodó, kifakult mackó- és/vagy pizsifelsőt viselő, lángoló bajszú tag foglalta el, és ez még csak a kezdet volt. Mert színpadra penderült egy lehetetlen színmintájú dzsekis énekes, aki egy pávakakas és egy hattyú násztáncára emlékeztető stílusban lejtett; majd hozzá csatlakozott az átellenben lévő mikrofonnál egy kiköpött viking harcos, aki ha kap egy páncélmellényt, legközelebb a Trónok harca folytatásában kerül elénk a Vadak oldalán.

A fentiekből kiderül, hogy a Mások is szerepet kaptak, csak itt nem élőhalottak, hanem producerek voltak. A némileg hasonló közegben mozgó Trentemoller októberi bulijához képest az volt a differencia, hogy míg ott szinte minden élőben szólt, a GusGus semmilyen húros vagy hagyományos hangszert nem vonultatott fel. Ez nem is volt elvárás, hiszen hipnotikusan pulzáló ütemeiken és témáikon mindig akkor csavartak egyet, vagy akkor kúszott be egy kiszámíthatatlan énekdallam, mikor a fül már éhezni kezdett a változásra.

Az izlandi négyes esetében egyértelmű mainstream slágerekről nem beszélhetünk, de azért az Arabian Horse és az idei Mexico album olyan nótái, mint az Over vagy a logopédusokat is sarokba szorító Obnoxiously Sexual még az előttem marhára unatkozó, „elkísértem a csajomat, nehogy felszedjék” srácot is majdnem táncra csábították. A kellő vizuális háttérrel megtámogatott élményt tényleg csak az rontotta le kissé, hogy egy izlandi heringes dobozban érezhettük magunkat: ha az előtted denszelő csóka tüsi hajszálai minduntalan összekardoznak az orrszőröddel, az hosszú távon kikezdi az ember tűrőképességét.

Közel két órán át táncoltattak ezek a nem mindennapi északi legények, majd a végén jött a meghajlás, a kisestélyis billentyű varázsló integetése pedig leginkább a „csók, drágáim” üzenetet közvetítette. Ha a GusGus így folytatja, egy nap még a Péniszmúzeumban végzik – a kézilabdások tőszomszédságában.

Fotók: Demjén Zoltán