Harmadszor lépett fel Budapesten Marianne Faithfull. A Művészetek Palotájában tartott koncertje után csak annyit tudunk mondani: bárcsak sűrűbben járna erre.
Ha az anyám rocksztárnak születik, pont olyan lett volna, mint Marianne Faithfull. Az anyám persze nem rocksztárnak született, amiért valószínűleg örökre hálás lehetek – épp elég csak végiggondolni Marianne Faithfull hullámvölgyekkel, droghegyekkel teli életét. De ahogy ott ül a Művészetek Palotája színpadán, mellette kis asztal teával, elektromos cigivel és zsebkendővel, valahogy mégis olyan, mintha az anyámmal üldögélnék a konyhában és együtt röhögnénk a saját nyomorunkon.
Mert Marianne Faithfull egyet nagyon tud, ahogy meg is jegyzi a koncert végén: élni a színpadon. Otthonosságban van rutinja, hiszen ötven éve ezt csinálja, Budapestre is a jubileumi turnéjával látogatott el. Ez az ötven év és ez a jubileumi turné mégis jóval több egyszerű hakninál. Először is egy szerencsétlen csípőtörés miatt szó szerint ülnie kell – nagy tapsot érdemel, amikor három, vakmerően bot nélkül állva végigénekelt dal után nevetve jegyzi meg, hogy ezzel rekordot döntött. Hatvanhét évesen tízből tízen nem vállalták volna ilyen állapotban a fellépést, de ő mégis, és a színpadra bicegését követő pár másodpercnyi döbbenet után a nézőkből sem a sajnálat tör elő, inkább a tökéletlenség páratlan szépsége iránt érzett vonzalom. A tökéletlen díva, drogtól és több évtizednyi cigarettázástól különleges hangjával, nyers öniróniájával és most történetesen egy bottal – ami az intimitáshoz pont annyit ad hozzá, amennyit egy átlagos koncerttől elvárt mozgásból elvesz.
Szokatlan, mégis otthonos érzéseket csal elő hallgatóságából az énekesnő, ám ez aligha lenne elég, hogy másfél órára lekössön bárkit a Müpa steril közegében. Az élete ezer fájdalmát tükröző dalaival azonban gond nélkül éri ezt el.
Ötven évet tucatnyi dalban összefoglalni nyilván képtelenség, ám pár kötelező darabot – a karrierjét elindító As Tears Go By, a Broken English vagy a Vagabond Ways albumok dalait – leszámítva nem is erről szól a koncert. De nem is a „Rolling Stones múzsája”, az „évtizedes bolyongás után új esélyt kapott” százszor elcsépelt közhelyeiről. Valakiről, aki hatvanhét éves korára sem mondta el az összes sztoriját, és talán nem is fogja soha, mert igazából eszében sincs. Titokzatos félmosollyal elintézi kíváncsiságunkat, és apró jeleneteket idéz fel, mert úgy tartja kedve. Everly Brothers dalt énekel, egy soha meg nem jelent, Damon Albarnnal („hullarészegen, higgyétek el, tényleg hullarészegen”) felvett dalt ad elő, arról mesél, milyen volt Tom McRae-vel, Anna Calvival dalt írni, kedvesen mutatja be remek, de mindvégig diszkréten a háttérben maradó zenekarát, akár a fess unokaöccseit próbálná a szomszédasszony lányára rátukmálni – mintha csak egy este lenne a sok közül, amit együtt tölt velünk.
Mit lehet mondani: bárcsak így lenne.
Kommentek