A szerelem nem tart örökké. És vannak árnyak a múltban, amelyek kísértik a jelent és a jövőt. Erről énekel új lemezén Chris Martin és zenekara, a Coldplay. Búsan, de bűbájosan. Ahogy csak ők tudnak. Még ha nem is pontosan úgy teszik ezt, ahogy ígérték.

A szokásos menetrend szerint, három évvel elődje után érkezett meg a Ghost Stories. A brit csapat a dalszerzés fázisában azt ígérte, hogy az ezernyi színben játszó, harsány és már-már felhőtlen Mylo Xyloto után ezúttal visszakanyarodnak az első albumok organikusabb, akusztikusabb megközelítéséhez. Nos, aki egy alternatív rocklemezt szeretne hallani Martintól és társaitól, amibe némi britpop érzés is keveredik, az felettébb óvatosan közelítsen az új műhöz.

A Kísértet Históriák ugyanis egy szintetizátorokon és elektronikán alapuló dalfolyamot mutat, amelyben azért van gitár is; de arra már nem mernék megesküdni, hogy akár csak egyetlen élő dobhangot is rögzítettek a felvételek során. Bevallott hatásaik közül talán most nyerte el a legnagyobb teret a Radiohead – és főként annak OK Computer albuma –, illetve az izlandi Sigur Rós, és mindez nemcsak a hangszerelésre vonatkozik, hanem a szerzemények hangulatára és tempójára is.

A Ghost Stories-ról eltűntek azok a pörgős-pattogós nóták, amikből jó néhány akadt a Viva La Vida és a Mylo Xyloto lemezeken. Az új CD sokkal visszafogottabb, sokkal egységesebb és sokkal bensőségesebb, mint elődei. De ugyanolyan gyönyörű, és ha valami, ez elvitathatatlan a Coldplay-től: képesek olyan hangulatot közvetíteni, mint mikor zivatar után csillognak az esőcseppek a levelek peremén, és a látóhatárt szivárvány színezi be. Benne van a borongás, de a feloldozás is. Hogy van remény, veszel egy nagy levegőt, és mész tovább. És ha ismerjük a Ghost Stories hátterét, mindez külön jelentőséggel bír…

Mert a dalszerzésre és az egész kreatív folyamatra alaposan rányomta a bélyegét Chris Martin és Gwyneth Paltrow zátonyra futott házassága. Rossz nyelvek szerint ez nem több, mint ügyes promóció a lemez népszerűsítése érdekében, és hát a teljes igazságot nyilván sosem tudjuk meg, de kétlem, hogy minden újra rózsaszín lenne a párocska (?) között. Egyébként pedig oly’ mindegy, mert ettől még a Ghost Stories olyan, mint amikor egy nagy beszélgetés és egy nagy döntés éjszakáján eldobod magad a tengerparton, nézed a csillagokat, hallgatod a hullámokat, és próbálsz rendet tenni a gondolataid kavargó örvényében. Próbálod kitalálni, hogy merre tovább. Tele vagy emlékekkel, élményekkel, de a béke és az üresség furcsa kettőse tölt ki leginkább.

Szinte felesleges is dalokat kiemelni, hiszen leginkább egyvégtében jó hallgatni ezt a lemezt. Az összképből egyedül az A Sky Full of Stars lóg ki, amiben Avicii nyomkodja a billentyűket, és ez nem más, mint egy modern diszkó sláger, de ettől még piszokul jó! A többi szerzemény hullámzik, ringat, és olyan gyönyörűséges atmoszférát varázsol a hallgató köré, hogy azt leírt szavakkal lehetetlenség visszaadni.

Megkockáztatom, így 2014 feléhez közeledve, hogy az év egyik legjobb lemeze a Ghost Stories. Igazi, hamisítatlan Coldplay, szomorkás merengésében is szépséges, ami újra és újra arra ösztönöz, hogy újra és újra meghallgassuk elölről a teljes albumot. Mert sosem késő újrakezdeni. Hallod, Chris? Ezt te se felejtsd el…