Teljes a Leander Kills tagsága: jön a lemez és a turné

Kultography írása itt: - 2016-02-02 13:51

Új formáció élén tér vissza a kemény zenék világába Köteles Leander. Azt már eddig is tudni lehetett, hogy a Leander Kills zenekarban Czifra Miklós gitáros (Amigod) és Jankai Valentin dobos (Blind Myself) lesznek az énekes/basszusgitáros/billentyűs Leander társai. Most azonban fény derült arra, hogy a másik gitáros az a Bodor Máté, aki a skót kalóz metalos Alestorm soraiban is penget.

Három dalt már ismerhet a közönség a csapattól: sorrendben a Szerelmetlen dal, a Te leszel a párom és a pankrátor Icarus közreműködésével készített Valami folyjon került ki a legnagyobb videómegosztó oldalra és a stream csatornákra. De az első albumra sem kell sokat várni: március 18-ától fizikai és digitális formátumban is beszerezhető lesz a jelenleg még cím nélküli, 10 számos debütáló anyag.

A lemezmegjelenéssel egyidőben tavaszi turnéra indul a Leander Kills: az első dátum március 18-a, a zenekar történetének bemutatkozó koncertjére az esztergomi Sportalsóban kerül sor. Ezt követően az ország számos pontján fellépnek majd, a budapesti lemezbemutató buli pedig április 22-én lesz a Barba Negra Music Clubban. A túra vendége a Hot Beaver, illetve a szervezők minden egyes állomásnál keresik a környék legtehetségesebb zenekarát, aki nyitóbandaként felléphet az adott koncerten. A jelentkezőknek meg kell osztaniuk legnépszerűbb youtube videójukat az esemény oldalán és az öt legtöbb like-ot gyűjtő csapat közül a szervezők választják ki a plusz vendégzenekart. (A jelentkezés részleteiről bővebb információ a koncertek esemény oldalán található.)

Március 18. - Esztergom – Sportalsó
Március 25. - Szombathely – Végállomás Klub
Március 26. - Zalaegerszeg - Atlantis
Április 1. - Gödöllő – Trafó Club
Április 8. - Kazincbarcika - Diamond Rockclub
Április 9. - Kecskemét - TEKA
Április 15. - Szolnok – Váróterem Klub
Április 16. - Székesfehérvár – Fezen Klub
Április 22. - Budapest – Barba Negra Music Club
Április 29. - Tatabánya – Roxxy Music Cafe
Május 6. - Debrecen – Roncsbár
Május 14. - Sopron - Bohémia Rockabilly Club
Június 3. - Szeged – IH Rendezvényközpont

A turné állomásairól és a további Leander Kills koncertekről első kézből itt szerezhető információ:
https://www.facebook.com/leanderkills/events

A turné állomásaira a jegyek elővételben már megvásárolhatóak, és az előzetes érdeklődés tükrében érdemes sietni a belépők beszerzésével. Online jegyvásárlás: http://www.tixa.hu/kereses?keres=leander+kills

Facebook: https://www.facebook.com/leanderkills/
iTunes: http://hyperurl.co/LeanderKillsiTunes
Spotify: http://hyperurl.co/LeanderKillsSpotify
Deezer: http://hyperurl.co/LeanderKillsDeezer
GooglePlay: http://hyperurl.co/LeanderKillsPlay

Szerelmetlen dal: https://www.youtube.com/watch?v=v6dFoX4P_Fk
Te leszel a párom: https://www.youtube.com/watch?v=2ape-7q4kpQ
Valami folyjon (feat. Icarus): https://www.youtube.com/watch?v=0O-c-NN-qZc
Dr. Zacher vs. Leander: https://www.youtube.com/watch?v=Xjohogb6kJk

Fotók: Rosta A. Márk

David Bowie emlékkoncert az A38 hajón

Kultography írása itt: - 2016-02-01 12:10

Február 24-én több mint két tucat jól ismert hazai zenész játssza a január elején elhunyt legendás popsztár dalait az A38 Hajón.

David Bowie január 10-i halála az egész világot, a teljes kortárs kultúrát megrázta. Magyar zenészek úgy döntöttek, hogy Bowie-számokkal, egy a Bowie-életmű részleteit felmutató koncerttel emlékeznek a teljes popkultúrát definiáló művészre.

A Márton András (KFT) kezdeményezésére megvalósuló Where Are We Now? David Bowie emlékkoncertjén a fellépő művészek jótékony célra ajánlják fel a honoráriumukat, az A38 térítésmentesen biztosítja a helyszínt. Az előadók névsora az esemény honlapján folyamatosan frissül.

A fellépők jelenlegi névsora:
II. Lengyelfi Miklós, Márton András (KFT)
Balla Máté, Vitáris Iván (Ivan & The Parazol)
Deák Endre, Kocsis Tamás, László Viktor, Vangel Tibor (Sexepil)
Kirschner Péter, Menyhárt Jenő (Európa Kiadó)
Mike Zwecker (Chinese Rolex, The Whu)
Németh Róbert (ex-HS7, Pegazusok Nem Léteznek)
Papp Szabolcs (Supernem)
Poniklo Imre (Amber Smith)
Pribojszki Mátyás, Szász Ferenc (Pribojszki Mátyás Band)
Szekeres András (Junkies)
Szepesi Mátyás (Konyha)
Fehér Zoltán, Frenk, Jónás Vera, Kézdy Luca, Mike Kentish, Sárközy Fanni, Szalai Anesz

Indiából a hajóra, csak egy Napra

Kultography írása itt: - 2016-01-31 11:47

Közel egy év után ismét visszatér az A38 hajóra a 2015-ös év zenészének választott Both Miklós és zenekara. A Napra különleges közreműködőkkel egészül ki erre az estére: Molnár Tamás szaxofonnal és Rácz Richárd szintetizátorral csatlakozik hozzájuk, akikkel együtt szinte nagyzenekarrá teljesednek majd ki a színpadon.

Az együttes izgalmas időszakon van túl, hiszen tavaly ünnepelték 10. születésnapjukat, nemrégiben pedig Indiából tértek haza, ahová egy tizenkét állomásos turnéra utaztak, és csodálatos helyszíneken léptek fel. Both Miklós korábban többször is beutazta Kínát, melynek eredményeképp elkészült többek között a Kínai utazólemez is, így nem volt váratlan a keleti kapcsolódás, melyet ezúttal a Naprával elevenített fel. A zenekarvezető a kínai gyűjtés után a 2014-es évet főként a Palimo Story-nak szentelte, mellyel egy alternatív tehetségkutató keretén belül kutattak fel zenészeket Magyarország leszakadt régióiban. Ennek egyfajta folytatásaként tavaly Ukrajnában kezdett gyűjtőmunkába, melyet szintén dokumentált egy filmes stáb.

Az őszi indiai körút után folytatta fáradhatatlan zenegyűjtő útját Közép és Északkelet-Ukrajnában, ahonnan most tért vissza Budapestre, hiszen ismét egy új és izgalmas feladat vár rá: A Dal 2016 zsűritagjaként lesz jelen a képernyőn az Eurovíziós Dalfesztivál hazai előszelekciós versenyében.

A gitárprímás tehát rá jellemzően nyughatatlanul újabb és újabb projekteken dolgozik, miközben készül a Naprával az egyedülálló és különleges atmoszférájú februári koncertjükre, mely a téli-tavaszi szezon egyetlen budapesti fellépése lesz.

Bővebb információk a koncertről ITT találhatók.

Meselemez áll-leesős dalokkal: A Játékkészítő

Mádai Adrienn írása itt: - 2016-01-28 13:54

Új rendező, új szereplők, új dalok, és ha már ennyi az újdonság, akkor új CD-vel is előállt A Játékkészítő stábja, de vajon az üzleti fogáson túl, volt értelme egy év elteltével új lemezt kiadni? Meglepő, de bizony érdemes volt! A bónusz dalokkal bővített deluxe edition hanganyag a Kultography-nál ötösre vizsgázott.

Tizennyolc dal, több mint húsz énekes és megannyi kellemes meglepetés. Ez várt rám, amikor hazafelé menet elkezdtem hallgatni, nem túlzottan nagy elvárásokkal, A Játékkészítőt. Nem láttam sem a 2014-es, sem a 2015-ös előadást, de karácsony előtt olyan reklám dömpinggel hívták fel a szervezők a figyelmet erre a bizonyos akciómesére, hogy úgy éreztem muszáj belehallgatnom a CD-be. Van-e a nagy marketing hadjárat mögött valós tartalom, vagy csak egy roppant szép üres lufiról van szó érdemleges zenei hanganyag nélkül? - ez a kérdés motoszkált a fejemben.

Első nekifutásra kétszer hallgattam végig a lemezt és vannak dalok, amik nem gyakoroltak rám mély benyomást, azonban jó pár olyat fel tudnék kapásból sorolni, amik kifejezetten pozitív csalódást, sőt totális meglepetést nyújtottak. Az egyik ilyen a Toyboy című szám, amit a 2014-es lemeztől eltérően, Bereczki Zoltán helyett most Vastag Csaba énekel. Az X-Faktorból ismert énekesnek pedig mind hangilag, mind személyiségileg jobban áll a dal, sokkal hitelesebb általa a karakter. A Játékkészítő dala szintén az ínyencségek közé tartozik, nem csak azért, mert ez az előző lemezen például nem is szerepelt, hanem mert Sthol Andrást talán még sose hallottam ilyen mély fekvésű számot énekelni, és épp ezért elsőre fel sem ismertem a hangját.

A lemez legjobb dala azonban vitathatatlanul Jancsié és Juliskáé, a Showtime, amiben Király Linda továbbra is akkorát énekel, hogy az embernek elakad a szava és alig tudja felkaparni az állát a padlóról. Elképesztően ütős a nóta, a dallam és a Király testvérpár utánozhatatlanul adja elő. Szintén az ember fülébe mászik pillanatok alatt Radics Gigi Babaház soulja és Szabó Győző malackodós titkosügynök száma is, de a Háromfejű sárkány dala és Király Viktor ólomtalan szíve is a dúdolgatós kategória. És ha már ezt egy felnőtt így gondolja, vajon milyen hatással lehetnek a gyerekekre, no meg a tini lányokra ezek a számok!

Azonban, hogy ne csak jókat mondjak az albumról... Számomra Nagy Feró, mint babkirály erőltetett, zeneileg legalábbis mindenképp, Hajdú Steve Dzsinn dala egész egyszerűen unalmas, bár a rendrakásról izgalmas és fülbemászó dallamot Mary Poppins óta nem hallottam, és a kalózok énekétől sem ájultam el. Ez persze ízlés dolga, hiszen minden előadásban és lemezen talál az ember még a kedvenc előadóitól is olyan számokat, amik nem nyerik el a tetszését. Összességében azonban egy nagyon erős és jó hanganyag született, ami igazi mesekoncert hatású, így a gyerekek biztos élvezni fogják, de a gyermeki lelkülettel megáldott felnőttek is örömmel hallgathatják a Játékkészítőt. A Magneoton Kiadó jó döntést hozott a deluxe változat piacra dobásával, mert érdemes megvenni, és nem csak azoknak, akik már látták az előadást!

Az éhezők viadala és A beavatott után megérkezett a Vörös királynő!

Mádai Adrienn írása itt: - 2016-01-20 21:51

Újabb ifjúsági fantasyvel bővült a hazai könyves paletta, amely hasonló sikerekre számíthat, mint Az éhezők viadala vagy A beavatott. Victoria Aveyard Vörös királynője, mely szintén egy sorozat nyitókötete, magával ragadó és izgalmas világba repít minket, ahol bárki bárkit elárulhat.

Nem véletlen kezdtem azzal, hogy itt bizony egy újabb ifjúsági fantasyről van szó, mert bizony Aveyard regényét olvasva több hasonlóságra is felfigyelhetünk a most futó és népszerű sorozatok kapcsán. Ismét egy elnyomott lány a főhősünk, aki törvénytelen eszközökkel próbálja segíteni a családját az életben maradásért folytatott harcban. A lánynak, Marenak van egy tökéletes és nagyon jó lelkű, ügyes kishúga, akire egyszerre tekint irigységgel és próbálja minden rossztól megóvni. Ismét két társadalmi réteg néz egymással farkasszemet, a szegények és a csodálatos képességekkel, technológiával rendelkező gazdagok... és még sorolhatnám. Ebből a szempontból akár azt is mondhatnám, hogy a Vörös királynő egy sablonos kis mese, tizenkettő egy tucat. Azonban ez nem igaz.

Bár hasonló sémákkal operál az írónő, mint kor- és pályatársai, Mare története mégsem kiszámítható vagy unalmas. A világ, amelyet Aveyard teremtett sok meglepetéssel várja az olvasót. Mare világában az emberek két társadalmi csoportba születhetnek bele. Vagy ezüstök lesznek, akik uralják a világot, és mind más más varázslatos képességgel rendelkeznek, vagy vörösök, vagyis egyszerű, halandó szolgák lesznek, akiknek csak a szegénység jut osztályrészül. Érdekes kérdés, hogy vajon honnan származhatnak az ezüstök? A regényből erre nem igazán kapunk választ, csupán a borítón van egy homályos utalás az angyalokra és istenekre, akik az égben laktak és uralkodtak a Földön valamikor, dehogy vajon az ezüstök az ő leszármazottjaik lennének vagy mégis miképpen alakultak ki szuperképességeik, mint a fém, a víz vagy épp a tűz irányítása az egyelőre titok maradt.

Történetünk szerint Mare, az egyszerű vörös lány, tolvajként próbálja hasznossá tenni magát, de vészesen közeledik a nap, amikor őt is, mint minden szakmával és munkával nem rendelkező fiatalt besoroznak katonának. A bizalmatlan és kissé keserű lány egyik este azonban rossz célpontot választ, és tudta nélkül, épp egy ezüstöt sikerül kirabolnia, aki történetesen maga a királyi trónörökös. Ez a véletlen pedig megváltoztatja az életét. Cal herceg elintézi, hogy Marenak ne kelljen a frontra mennie, és munkát szerez neki a palotában, ekkor még egyikük sem sejti, hogy hamarosan fenekestül felfordul az életük, mert Mare olyan különleges képességekről tesz tanúbizonyságot, amelyekkel vörös létére nem rendelkezhetne. De akkor hogy is van ez, léteznek vörösök, akik hasonló erővel bírnak, mint egy ezüst, vagy Mare az egyetlen?

A Vörös királynő jó nyitókötethez méltóan csak fellebbenti előttünk a fátylat erről a különös világról, de számtalan kérdést hagy maga után. Bemutatja a szereplőket, de róluk sem árul el mindent, céljaikat, indíttatásukat és természetüket csak nagy vonalakban ismerjük meg, pont annyira, hogy elkezdjünk kötődni hozzájuk és izgatottan várjuk a regény folytatását, mellyel reméljük az amerikai megjelenés után a Gabo Kiadó sem késlekedik soká. Amíg azonban a második részre várunk maradnak a kételyek és a fantáziálás, a történet folytatásáról, bár őszintén bevallom engem az előzmény, a vörösök és ezüstök történelme is legalább annyira érdekel, mint Mare és Cal sorsa.

Összességében a regényt azoknak ajánljuk, akik szerették Az éhezők viadalát, A beavatottat és a hozzájuk hasonló fantasy regényeket. Nekik biztos tetszeni fog a Vörös királynő, de ez a regény tipikusan olyan, amit a szkeptikusabb, idősebb olvasóközönségnek is ajánlanék, érdemes egy próbát tenniük, mert könnyen azon kaphatják magukat, hogy beszippantotta őket ez a hatalmi játszmákkal és árulókkal tarkított világ.

Most a Húszéveseké a világ

Kultography írása itt: - 2016-01-17 15:17

A Twentees tartja magát a mondáshoz: ahogy indul az év, úgy folytatódik, így már az új esztendő elején friss dallal jelentkeznek, melyet idén egy egész nagylemez követ, január 20-án pedig élőben is el lehet csípni a zenekart.

A hódmezővásárhelyi négyes - korábbi anyagaitól eltérően - ezúttal inkább a magyar nyelvű dalokra helyezi a hangsúlyt, erről tanúskodik a Petőfi Rádió által is játszott Boldogság Kht,. és a novemberben bemutatott Fussunk tovább is, a sor most pedig a Mi a nekem való? című számmal bővül. Az új szerzeményben immáron az elektronika is némi szerephez jut, ahogy a koncerteken is beépítették a samplert az élő megszólalásba, míg a dalszöveget azok az élmények, magányos pillanatok ihlették, amiket a Budapestre költözés váltott ki Balázs Konrádból, a csapat frontemberéből: „Nem sikerült annyira megbarátkoznom a várossal és a közeggel, mint szerettem volna. Több társaságban is megfordulok, mind más jellegű és kultúrájú, és kicsit úgy érzem, hogy egyikhez sem tartozom igazán – ezeket a parákat fogalmazza meg a szöveg. De azért félreértés ne essék, én egy teljesen optimista ember vagyok, és jól érzem magam a bőrömben, de nyilván rám talál néha a melankólia.”

A Twentees úgy döntött, hogy a korábban tervezett kislemez helyett az ötleteiket inkább egy második nagylemez formájában prezentálják majd a rajongóknak, de a már bemutatott dalokon túl is kaphatunk még ízelítőt a dallamos indie-rock számokból. A zenekar ugyanis legközelebb január 20-án, a Kuplungba hozza el fúvósokkal és samplerekkel is megspékelt dalait – a koncertre a belépés ingyenes!

Twentees experiment és Perfect Pill koncert
Időpont: 2015. január 20. 20:00
Helyszín: Kuplung, 1061, Budapest Király utca 46.
Belépés: ingyenes

Tét nélküli teljesítménytúra

Pataki Anita írása itt: - 2016-01-15 12:18

A visszatérő (16) gyönyörű szép, hangulatos film, amelynek lenyűgöző operatőri teljesítménye előtt csak a vak nem hajt nagyon mélyen fejet. Ám rettentően hiányzik belőle az a tartalom, amitől egy film több lesz, mint mozgó képek sora. Így egy rossz értelemben véve hollywoodi, klisékkel tömött, feleslegesen hosszú és történetszegény alkotást kapunk, amit nem utolsósorban az elkészítésének története emel sokkal valós érdemei fölé.

Márpedig egy film az első képkockával (vagy hanggal) kezdődik és a stáblista utolsó betűjével végződik. Ennyi. A humoros, izgalmas vagy döbbenetes Így készült-történetek arra jók, hogy belássunk a színfalak mögé, hogy a szeretett filmmel közelebbi kapcsolatba kerüljünk, hogy kiszolgálják a kíváncsiságunkat. De az adott film megítélésében olyan mindegy kellene, hogy legyen, hogy a stáb jól vagy rosszul érezte-e magát a forgatáson vagy hogy mennyit kellett utazni a hóért. A film az, ami az első kép és az utolsó betű között történik. A visszatérő esetében mégis, sokfelé mintha ezt elfelejtenék, mintha a - valóban rendkívüli és embert próbáló - forgatás valahogy jobbá tenné a filmet. Persze könnyű látni a párhuzamot, a túlélésről szóló film és a nehéz elkészítés között, anno azon is tátottuk a szánkat, hogy Jim Caviezelbe belecsapott a villám a Passió forgatása közben, mert érdekes, hogy pont akkor és pont úgy és satöbbi. Az viszont probléma, ha a film nézése közben több ponton csak ezeknek az előre jól elcsepegtetett, színfalak mögötti infóknak a felidézése tudta fenntartani a figyelmemet, mert azokban legalább volt történet. Jobb is és átélhetőbb is, mint amit Hugh Glass kálváriájából sikerült a vászonra vinni.

Hugh Glass (Leonardo DiCaprio) a XIX. század elején éppen az oly népszerű és jövedelmező prémvadászat mellett tette le a voksát, mint kereseti forrás. Nem volt ezzel egyedül, kompániája a film kezdetén éppen az aktuális begyűjtés vége felé jár, amikor rajtuk ütnek a földjüket és állataikat nem minden ok nélkül védeni szándékozó Arikara törzs tagjai. A kb. ötvenfős bandából gyorsan kilencre fogyatkoznak hőseink, és Glass vezetésével - mivel ő a csapat felderítője - kis hajójukon elindulnak a legközelebbi táborhely felé. Az érthetően zaklatott csapat egyik fő szószólója, Fitzgerald (Tom Hardy) lépten-nyomon megkérdőjelezi Glass döntéseit, ám a kapitány (Domnhall Gleeson) bízik a tapasztalatában. Egészen addig teheti ezt, míg Glass-t félholtra nem marcangolja egy medve. Mivel a havas hegyeken nem valami egyszerű végigvonszolni egy hordágyat, végül hátrahagyják az épphogy lélegző Glass-t, hogy a természet bevégezze amit a medve elkezdett. De Glass úgy érzi, nem jött még el az ő ideje, és szétkaszabolt testtel, csúszva-mászva elindul a többiek után.

Hogy sikerül-e elérni a célját, azt a cím - és a tény, hogy a film megtörtént eseményeken alapul - eléggé lelövi. Mint ilyen, a film nem szólhat csak és kizárólag arról, ahogyan Glass visszatér a többiekhez, nem igaz? Hiszen ha a túlélés tény, akkor nem építhetőek jelenetek arra a thriller-fogásra, hogy lebegtetjük, vajon sikerül-e a hősnek kimászni ebből a szorult helyzetből, nemde? Legalábbis elvileg így kellene, hogy legyen. Mint ahogy például a 127 órában sem azon izgultunk, a csapdába szorult hegymászófiú vajon kikerül-e a sziklák közül és az sem volt meglepő, hogy levágta a karját, mindezt tudtuk előre. Aron Ralston karaktere, a benne lezajló folyamatok, a gondolatai és érzelmi változásai csodásan vittek előre egy filmet, melynek a végével már jóval az első képkocka előtt tisztában voltunk. És egy ilyen filmet csakis így lehet eredményesen felépíteni. A visszatérő viszont ehelyett egymás hegyére-hátára dobálja az exponenciálisan egyre hiteltelenebb megmenekülés-epizódokat de úgy, hogy amikor (spoiler-szerűség) a nyaktörő magasságból lezuhanó Glass kibelezi a lovát és belebújik, hogy ne fagyjon meg, legszívesebben már felkiáltottam volna, hogy ki az, aki ezt komolyan gondolta bármikor is. Mintha egy rossz gegparádé találkozott volna egy operatőri vizsgafilmmel, amiben csak azért vannak benne bizonyos jelenetek, mert jól néznek ki. És valóban, a vágás nélküli(-nek tűnő) medvetámadás vagy a végső Leo-Hardy párharc zseniális operatőri munka, ahogy a film minden egyes képe az, de Emmanuel Lubezkinek már nem nagyon kell bizonygatni a tehetségét, néhány gyönyörű képsort feláldozhattak volna a hihetőség oltárán. Mert akármilyen jó is, a látvány, az ötlet és kreativitás nem elég. Egy ilyen filmben, ahol a színész arcába mászva együtt lélegzünk vele, ahol szavak nélkül kellene értenünk őt édeskevés, ha szépek a fények, hogyha nincs mögöttük történet és - ami még fontosabb - nincs ott a karakter.

És itt követi el a film a legnagyobb hibáját. Valószínűleg a legtöbb ballépést megbocsáthatóvá tette volna az, ha Glassnak van karaktere. Nem "ennél jobb" vagy "mélyebb", hanem egyáltalán bármilyen karaktere. A fia iránti érzelmeit kivéve semmit az ég világon nem tudunk róla, amit meg mégis, azt csak úgy elmondják. Azt mondják ő a legjobb felderítő, nélküle mind halottak lennének - de mégis halott a csapat 4/5-e, most akkor mi van? És ha olyan jó felderítő akkor miért vadászgat békésen, miközben a bandáját épp megtámadják az indiánok? Miért hallgat rá a kapitány kérdés nélkül azután, hogy az egyetlen feladatát - a csapat megvédése - nem teljesítette? A legjobb az egészben, hogy ezeket a kérdéseket Fitzgerald fel is teszi a filmben helyettünk és ő a film főgonosza! Elérték tehát, hogy szinte az első pillanattól azzal értsünk egyet, akit gyűlölnünk kellene. És ez még akkor sem változik, mikor olyat tesz, ami valóban megvetendő. Fitzgerald - a zseniális Tom Hardy - fél szempillantás alatt ellopja az egész filmet, hiszen, minden negatív tulajdonsága ellenére ő a józan ész képviselője, aki nem akar meghalni pusztán azért, mert így lenne nemes. Ő az, aki megkérdőjelezi a feljebbvalóit, mikor az életéről van szó és ő az, akit teljes, kerek, ellentmondásos, emberi karakterként megismerünk a film során. Az, hogy mindemellett potenciálisan szociopata, gyáva és végtelenül önző figura már nem is zavaró. Úgy meg pláne nem, hogy Glass papírvékony "szeretem a családom és megbosszulom őket"-motivációjával állítják szembe. Az alapján, amit a film mutat, egy olyan emberrel kellene együtt éreznünk, aki nemcsak hogy a fián kívül mindenki más életére magasról tesz, még meg is lepődik, amikor ezzel a gondolattal mások nem értenek egyet. És értem én, hogy szörnyű világ volt ez, ahol húszon túl már minden nap ajándék, de ugyan hadd dönthessen már úgy az a szerencsétlen, egyszeri prémvadász, hogy hősködés helyett a saját nyomorult életét (és a pénzt, amiért fél évet dolgozott) menti a skalpvadászok elől. Mi nem így tennénk?

Glass így egyetlen klisévé alacsonyodik a filmben, a Családjáért Bosszút Álló Férfi hollywoodi dicsfénnyel körberagyogott papírmaséjává, aki fogcsikorgatva végigmászik egy fél Államon csakis azért, hogy megfizessen A Gonosznak. Közben találkozik a klisécsalád többi tagjával, mint például Az Egyetlen Jó Indián és a Sok Gonosz Fehér Ember, kiszabadítja A Szép Indián Lányt és megtámadják a Rossz Indiánok, lát szép bölénycsordát és sokat lázálmodik a Halott Szerelméről. Mindeközben végig Leonardo DiCaprio marad, mert karakter nélkül nem igen van kinek a bőrébe bújni ugyebár, de a más filmekkel már vastagon kiérdemelt Oscart azért nagyon valószínű, hogy elhozza a kirepedt szájjal, fagyott sárban való csúszás-mászás. Mert az Akadémia az ilyet szereti, ahol úgy veregetheti meg a látványosan koszos, véres, lefogyott, összetört színész vállát, mint egy, a célszalagot átszakító, kimerült maratonfutónak.

A visszatérőt a megtörtént esemény alapján+szörnyű forgatás+Leo vajon kap-e Oscart- szenthármasság adta el, de igazán a Tom Hardy+Emmanuel Lubezki kettősért éri meg (meg Domnhall Gleeson kevéske vásznon töltött pillanatáért, ő is erősen lopja a showt) megnézni. És aki elunná magát az elkezdhet azon gondolkozni, Lubezki vajon végig tisztában volt-e azzal, éppen mit is forgat, és direkt alakította a filmet Az élet fája és Az új világ szerelemgyerekévé, vagy csak A visszatérővel kvázi egyszerre készített, legújabb Terrence Malick-projekt sutyiban átvette az operatőr szeme feletti hatalmat. Na jó, ilyeneken lehet, hogy csak nekem volt kedvem filozofálgatni a film közben, de mindenki megtalálhatja a kedvére való foglalatosságot amivel leköti magát, míg Leo lassan átmászik az erdőn az aranyszobor felé.

A Derültégből csap le ránk… 5 remek album

Blahó Dávid írása itt: - 2016-01-13 17:06

TOP 5 2015 sorozatunk legfrissebb fejezetében nem villámcsapások törnek ránk, hanem jobbnál jobb lemezek. Ezúttal ugyanis a hip-hopban utazó Derültégből zenekar rántotta össze egy csokorba, hogy melyik korongokat pörgették a legszívesebben az elmúlt esztendőben.

Unknown Mortal Orchestra - Multi-Love

Csupa jóféle pszichedelikus popdal, szép harmóniamenetek, előremutató gitár-hangszerelések, buta analóg szinti-hangszínek, rendes régimódi megszólalás. Nincs többre szükség egy jó lemezhez - akárhogy is nézzük... És még élőben is menő!

Joey Bada$$ - B4DA$$ (Before da money)

Végre ismét visszaadta a rap azt az érzést, amit akkor éreztünk, mikor beleszerettünk sok-sok éve! Bravúros ritmika, frappáns szövegek, zeneileg pedig nosztalgikus és előremutató lábakon is megállja a helyét. Az On&On című dalt külön is kiemelnénk, de 1-2 nótát leszámítva az összes agyonpörgött nálunk. Ez a lemez laza, és nélkülöz minden erőlködést!

Tame Impala - Currents

Ahogy számonként a zene-szöveg-video egy egészet alkot, úgy egy egész a lemez 13 száma is. Olyan, mint a Frank Ocean albumok: berántanak egy (számunkra kellemes) hangulatba, és egy kijelölt úton visznek végig, akár akarod, akár nem.

Kendrick Lamar - To Pimp a Butterfly

Talán a legkomplexebb zene és lemez, amit életünkben hallottunk. Gyökeresen megváltoztatta a hip-hop-ot, ráadásul, amit élőben a zenekarával művel, azt kikérjük magunknak. Egy új irány!

Potatohead People - Big Luxury

Az instrumentális hip-hop ékköve: kísérletezős, komplex és agyalós, mégsem teher hallgatni. Igazi finomságokba van az okosság elrejtve, a kutya elásva, a macska meg fáramászva. :)

Bowie, a feldolgozások és válltömések mestere

gyukerim írása itt: - 2016-01-12 16:21

David Bowie-val a popzene egyik, vagy ha nem a legnagyobb hatású művésze távozott közülünk. A kaméleon gazdag életművét, ha máshonnan nem, az internet hétfői terméséből ismerhetjük, mi pedig arra vállalkoztunk, hogy megmutassuk, milyen volt, amikor a mester mások dalait formálta a saját képére.

1. Foggy Day in London Town

George és Ira Gershwin klasszikusát Bowie a Red Hot + Rhapsody válogatás kedvéért dolgozta fel 1998-ban. Partnere ebben David Lynch kedvenc zeneszerzője, Angelo Badalamenti volt: a komponista vészjósló hangszerelése és Bowie érzelmes éneke együtt szinte kézzelfoghatóvá tette a londoni ködöt.

2. I Know It's Gonna Happen Someday

Minden tiszteletünk a mesteré, ám Morrissey dalát sokkal szívesebben hallgatjuk a szerző verziójában. A Smiths énekesének szerzeményét Bowie pazar módon dolgozta újra, épp csak az eredeti megejtő minimalizmusa tűnt el időközben.

3. Growin' Up

Nem tűnik ennyire távolinak az eredetitől Bruce Springsteen 1973-as dalának feldolgozása. Erre leginkább az lehet a magyarázat, hogy Bowie nem sokkal megjelenése után rögzítette a dalt, a Diamond Dogs album felvételekor, ráadásul Ronnie Wooddal, a Rolling Stones későbbi gitárosával, nem nagyzenekari kísérettel.

4. God Only Knows

A Beach Boys slágerét sokan az Igazából szerelem című filmből ismerhetik, számukra is megérhet egy próbát David Bowie 1984-es feldolgozása. Az énekes itt sem rejti el glam-énjét, Brian Wilson önmagában is impozáns dalából nagyzenekarral és kórussal igazi miniszimfóniát komponált.

5. Little Drummer Boy/Peace on Earth

A fentebb említett film rémisztő feldolgozásának címével élve: a karácsony körülvesz minket. Igen, Bowie-t is, aki Bing Crosbyval készített karácsonyi duettet. A nagy amerikai showmanre mintha ráöntötték volna a karácsonyi díszletet és a kardigánt, ám az annál meglepőbb, hogy Bowie minden manírtól mentesen, csak a hangjával is méltó partnere.

6. Dancing in the Street

Poptörténészek nyilván még jó pár évtizedig elvitatkozgatnak azon, mi volt az 1985-ös Live Aid koncert legnagyobb pillanata, a U2 vagy a Queen, netán David Bowie és Mick Jagger duettje. Mi ez utóbbi mellett tesszük le a voksunkat, még akkor is, ha a két énekes szerelése az ott előadott dalhoz készült klipben finoman szólva is röhejes. Persze simán lehet, hogy ebből is viccet csináltak, ahogy a Martha and the Vandellas 1964-es Motown-slágeréből.

7. Waiting for the Man

Azon is el lehet vitatkozni – értelme persze nem sok van –, ki volt nagyobb hatással a rockzenére: Lou Reed vagy David Bowie. Ehelyett inkább hallgassuk Lou Reed legendás zenekarának, a Velvet Undergroundnak az egyik klasszikusát Bowie előadásában. Éppen ebben a verzióban – merthogy a brit énekes többször is nekifutott, a Santa Monica-i változat a Majdnem híres című filmben is hallható volt.

8. Bang Bang

A sorból nem maradhat ki Iggy Pop sem. Leghíresebb közös munkájuk a China Girl című dal, amelyet először Iggy adott elő, ám híressé a társszerző Bowie tette 1983-as, Let's Dance című albumán. Nem ez volt azonban az egyetlen Iggy Pop-dal a repertoárban. 1987-ben a Bang Bang került sorra, a koncertfelvételt elnézve pedig megint csak arra tudunk gondolni: a nyolcvanas évek megítélésén sokat ront, ha látjuk, nem csak halljuk.

9. Imagine

Bárki hiányolta volna John Lennont? Hát megkaphatta egy 1983-as koncerten.

10. Kimaradt volna valami?

A dolgok néha pont annyira valóságosak, mint Cher parókája ebben a videóban. Az amerikai énekesnő showműsorában előadott duettből azoban minden előbújik a Young Americans leple alól. Épp csak az amerikai himnuszt vagy az Imagine-t nem éneklik el Bowie-val, és becsületükre legyen mondva, majdnem a végéig kibírják nevetés nélkül.

Nézz bele Kern András új filmjébe!

Kultography írása itt: - 2016-01-11 22:04

Január 21-én kerül a hazai mozikba a Gondolj rám, amelynek főszerepét és rendezését egyaránt Kern András vállalta magára, a zenéjét Presser Gábor szerezte, az operatőr pedig Ragályi Elemér volt. Most négy jelenet is megtekinthető az alkotásból, amelyben többek között Eszenyi Enikő, Liptai Claudia és Elek Ferenc nevével is találkozhatunk.

A Gondolj rám – amely Vámos Miklós Halhatatlan című novelláján alapul - dr. Borlai (Kern András) történetét meséli el. Az orvos megszokta, hogy bizonyos betegeivel közölje azt a rossz hírt, hogy csupán megszámlálható mennyiségű napjuk maradt hátra. Aztán fordul a kocka: egy napon kollégája ővele közli a rossz hírt. A mintaférj, a legszeretőbb apa, a legkedveltebb orvos ekkor ördögi tervet eszel ki: szépen magára haragítja a szeretteit, a gyerekeit, a feleségét (Eszenyi Enikő), az anyját, hogy majd ne okozzon fájdalmat nekik, amikor el kell veszíteniük. Ám amikor már mindenki azt gondolja róla, hogy egy ocsmány, önző, kibírhatatlan alak, akkor még mindig él, holott az emberi – és orvosi - számítás szerint már rég a temetőben kellene lennie.

„Szeretném, ha ez a film igazi MOZI lenne, nem vígjáték, nem tragédia, nem blockbuster, hanem egy emberi történet, kicsit lelkizős, amin sokat lehet nevetni, amelyben magára ismerhet a néző, és felteheti magának a kérdést, hogy a főszereplőhöz hasonlóan cselekedne-e. Ezt nevezem én MOZInak, dramedynek.” – vallott a filmről Kern András.

„Sokszor kértem, hogy rendezzen színházban, de soha nem állt kötélnek. Hatalmas élmény volt viszont, ahogy most, a Gondolj rám című filmjében rendezett” – mondta Kern Andrásról Eszenyi Enikő. “Az egész stábban sok régi ismerőssel dolgozhattam együtt, közülük többen – Börcsök Enikő, Rajhona Ádám, Fesztbaum Béla, Józan László és Majsai-Nyilas Tünde – a Vígszínház művészei. Az operatőrrel, Ragályi Elemérrel is több közös munkánk volt már: egyszer rendeztem egy Presser-klipet, azt is ő fényképezte. Kern András egyik legnagyobb álma az volt, hogy újra filmet csinálhasson. Én már láttam a Gondolj rámot és nagyon tetszik, igazán méltó Andrishoz. Remélem, hogy nagyon sokan megnézik majd a mozikban!”

A Gondolj rám Kern András harmadik rendezése a Sztracsatella (1995) és A miniszter félrelép után (1997). A film január 21-étől látható a hazai mozikban.

Te az enyém

Pataki Anita írása itt: - 2016-01-08 19:30

A nőknek romantikus filmekben általában két szerepük van: a vágy tökéletes tárgya vagy a szegény szenvedő lány, arról valahogy nem szól a fáma, milyen az, ha a nő szerelmes. Mármint igazából. Nem úgy, hogy várja a happy endet és a gyémántgyűrűt, miközben a bukkanóknál csokit zabál és legalább egyszer belepasszírozza magát egy báli ruhába, mert a férfi lélegzete csak így állhat el tőle, hanem tetőtől talpig beleveszve az érzésbe és a másikba. Hát Az én szerelmem (16) úgy megmutatja ezt a hanyagolt oldalt, hogy a fal adja a másikat.

1167593_mon-roi-maiwenn-en-son-royaume-web-021420739444.jpg Az, hogy a franciák remekül értenek a romantikus filmekhez nem meglepő, ám a klasszikus, vígjátéki megközelítés mellett a szürreálisan furcsa vagy éppen reálisan vérkomoly szerelmesfilmek legjobbjai is az ő kezeik közül kerülnek ki. Jó érzékkel kerülik ki a szerelmes történetek nyálas, pátosszal telített sablonjait és még ha mégis felhasználják őket általában sikerül belecsempészniük valami zsigeri életszerűséget, amitől még a hegedűszó mellett, esőben csókolózás is hétköznapivá, átérezhetővé válik. Így pedig elérik azt, hogy egy mindent elsöprő szerelem krónikáját nézni valóban olyan legyen, mintha a lelkünkben kutakodva a saját emlékeinkkel szembesülnénk a vásznon, még akkor is, ha a közelében sem jártunk soha egy ilyen pusztítóan szenvedélyes kapcsolatnak. Két órára mi is szerelembe esünk, majd a mi szívünk szakad meg a vásznon, a mi életünk omlik össze és együtt állunk lábra a főhőssel - a szó szoros és átvitt értelmében is.

Tony (Emmanuelle Bercot) ugyanis egy komoly síbalesetből lábadozik éppen, térde annyira szétment, hogy öt hétre egy szanatóriumba kényszerül, hogy sorstársaival együtt újra megtanuljon járni. A nehezen gyógyuló, teljesen önmaga alatt lévő nőnek a helyi pszichológus ültet bogarat a fülébe: a sérülése talán nem is csupán egy rossz lesiklás eredménye, de lelki okai is lehetnek, ha Tony életében van valami, amit el kellene engednie, de ő nem tudja. Ezt a "valamit" Georgio-nak (Vincent Cassell) hívják és ő Tony életének szerelme, de úgy, ahogy csak a nagyregényekben szeretnek. Kapcsolatuk gyönyörű, izgalmas és szenvedélyes kezdetétől az elképzelhetetlen mélységekbe taszító, pusztító mélységeken át hosszú évek libikóka-játszmájába csöppenünk, miközben Tony a fizikai fájdalom leküzdésével egy időben az emlékein keresztül próbálja helyre tenni az életét. Hiszen ha meg akar gyógyulni, akkor valahogy le kell zárnia Georgio-t. De mégis hogyan űzzön ki valakit az agyából és a szívéből, ha soha nem élvezett még úgy semmit, mint amikor a férfié volt?

Nem hiába "Az én királyom" a film eredeti címe, Tony számára Georgio egyet jelent a mindennel még akkor is, amikor már ő is tökéletesen látja, hogy a férfi nem méltó a bámulatra. Az uralkodást és a felé irányuló imádatot viszont annál jobban szereti - persze csak elviselni, hiszen ő soha semmit nem tesz, soha semmiért nem felelős. Belé csak úgy belebolondulnak a nők, ő meg nem tud velük mit kezdeni, amikor a romantikán, a szexen és a szép szavakon túl olyanokat is várnak tőle, mint például az ígéretek betartása. Sármos és lehengerlő figura, aki nagyvilági életébe menekül saját kételyei és démonai elől, de ezt is úgy teszi, hogy elámul tőle az ember lánya. Az egyszeri szupermodell ugyanúgy, mint Tony, az okos, erős, önálló ám bizonytalan és sérült nő. Az első pillanattól érezni lehet, hogy ebből a viszonyból nem lesz semmi jó, de hiába tudjuk (mi, a nézők és legbelül a főhős is), hogy egyszer vége lesz és az nem lesz szép látvány, mégis reménykedünk. Mert talán egy ilyen szerelem megéri a szenvedést még akkor is, ha egyoldalú, még akkor is, ha beleőrülünk, még akkor is, ha soha nem múlik el. Olyan szerelmesfilmet kapunk, ami mindenek felett magáról az érzésről szól a maga szárnyalásával és gyilkos fájdalmával együtt egészen addig a gyűlöleten túli megértésig, ami csak nagyon ritkán jön el.

Ehhez a szívszorító érzelmi hullámvasúthoz két szinte tökéletesen alakított karakter is kellett, főleg, hogy végig Tony bőrébe helyezkedve kell átélnünk a filmet, amit néhány túlzásba hajló (ám az adott helyzetben megérthető) pillanat kivételével Bercot csodásan megvalósít. Cassellnek pedig a kisujjában több sárm és vonzerő van, mint fél Holywoodnak együttvéve, egy pillanatnyi kétely nélkül hisszük el, hogy még egy Tonyhoz hasonló nő is meghasonlik, ha elveszti. Mindkettejük zseniálisat nyújt a szerepében, szinte lerobbannak az érzelmek a vászonról. Az érzékeny rendezés minden szájbarágás nélkül mutatja be ennek a rendkívüli szerelemnek a történetét, egy-két jelenet feleslegesnek érződik ugyan, de ennél több bajunk soha ne legyen egy filmmel. A női tekintet középpontba állítása frissítő, azt pedig kifejezetten jól esik látni milyen reálisan sikerült megmutatni, hogy egy nő is lehet nagyívű szerelmes hős és hogy egy szerelem attól még nem kevésbé igazi, hogy nem happy end a vége.

Friss szakítás után nem igazán ajánlott és talán a rózsaszín szemüveges kezdő szerelmespároknak sem ideális randifilm, de akár voltunk már szerelmesek, akár nem, Az én szerelmem megdolgozza a néző szívét-agyát egyaránt és azzal a megértéssel enged el, ami a valóságban gyakran elmarad. Mert egy igazi szerelemnek sosincs vége, csak lezárása.

Azért, mert kölyökmacskákat nyírsz ki, még lehet belőled klassz virágkötő

Blahó Dávid írása itt: - 2016-01-06 18:10

Vagy lehet az egyik legjobb barátod egy csacsi. Vagy egy meleg srác. És még talán színészként is ott perceghet benned a tehetség lángja. És ha néha el is borul az agyad? Vagy túl sokat iszol és túl könnyen felkínálod magad a pasiknak? Ilyen háttérrel ki csodálkozik azon!?

És még így sem reménytelen minden. Elég, ha egyetlen támaszt találsz az életedben. Mondjuk például egy meleg srácot. Jó, később jön egy csacsi is, de az már nagyon a történet vége. Milyen történeté? Azé a történeté, amelyet Anna Gavalda szállított le a magyar olvasóknak. Egy történetet, amely a rejtőzködőknek szól, igazán 21. századi stílusban. Vékonyka, sok fejezettel és sok bekezdéssel; állítom, egy magára valamit is adó könyvmoly egyetlen délután alatt kiolvassa. Pedig egyáltalán nem könnyű limonádé.

Kicsit zagyván indul a regény, de aztán szerencsére gyorsan kitisztul minden. Addigi pályafutását maga a címszereplő, vagyis Billie meséli el nekünk, aki a nevével ellentétben egy (fiatal) nő, és aki nem is velünk, hanem egy kiszemelt csillaggal osztja meg diribdarabokra zúzott élete főbb eseményeit. Ahogy mondani szokás, Billie már a startnál hátrányba került, a sors legalább egy kört vert rá, miután az anyja 1 éves korában elhagyta, a mostohaanyjától pedig megaláztatást kapott szeretet helyett. És ha ez még nem lenne elég, ott volt neki a mindennapos nélkülözés, a mélyszegénységből való kitörés lehetetlennek tűnő feladata. Naná, hogy rejtőzködik. Olyan, akár egy kis időzített bomba.

Ezt a feszült és hallgatag bombát azonban egyetlen ember mégis megérti a földön. Ez nem más, mint az osztálytársa, Franck, akinek szintén megvan a maga baja: homoszexuális. Márpedig ezt még az olyannyira liberális Franciaországban sem nézi mindenki jó szemmel – elsők között például a saját apja nem. Már ha tudná. Szerencsétlen párosukat egy iskolai feladat, egy színpadi jelenet előadása hozza össze, és attól fogva nagyon erős kötelék alakul ki közöttük. Amit idő és távolság sem szakíthat el. Ami kiállja a kurválkodás és a szülői kényszer hatására folytatott tanulmányok próbáját is. Anna Gavalda regénye tehát kettejük története, hiszen láthatjuk, hogy a gyerekkortól hogyan támogatja egymást a két „peremkerületben” élő szereplő, hogyan harcolnak vállvetve, és hogyan lesznek kölcsönösen támaszai a másiknak.

Gavalda egyáltalán nem modoros, néhol akár már kíméletlennek is nevezhetnénk, de mikor túl sok lenne a sötétségből, mindig villant egy kis humort és reményt. Könyve egyik legnagyobb tanítása az, hogy jól tesszük, ha nem ítélkezünk, és ha az élet nem is egy tündérmese, azért a legtöbb helyzetből ki lehet kerülni győztesen még akkor is, ha már minden elveszni látszik. Billie nagyon őszinte és nyers mesemondó, akit gyerekkorában kismacskák kivégzésére kényszerítettek, és volt, hogy férfiakon keresztül kereste meg a mindennapi betevőt, mégis szerethető karakter. Talán az ő esendőségei mások, mint a mieink, de mivel senki sem tökéletes, tudunk vele azonosulni. Ráadásul a sok-sok védőburok alatt ő egy kedves és vicces teremtés, aki Bubunak nevez el egy szamarat, vagy poénra veszi azt, hogy Franckkel ugyanarra a szívdöglesztő juhászra mozdulnak rá.

A Magvető kiadásában megjelent újabb Gavalda regény nagyon jó társ fagyosan ropogó téli estékre, különösen akkor, ha egyedül érezzük magunkat. Jó arányokkal dolgozik, nem lesz se szirupos, se valószerűtlen. Feszes, frappáns, határozottan összerakott mű a Billie, amelyben megvan az a fajta erő, hogy ha év elején olvassuk, akár hónapokon át táplálkozhatunk az útravalójából.

2015-ös zenék, amelyektől (Gyöngy)vérzik a szív

Blahó Dávid írása itt: - 2016-01-04 23:01

Hosszas hallgatás után jelentette be visszatértét a sötét és kemény zenék könnyáztatta harcmezejére a Gyöngyvér zenekar, akik október 24-én abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy a portugál Moonspell előtt léphettek fel. Most pedig lemezbemutató koncertre készül a csapat, ám mi megzavartuk a felkészülésben Mazán Attila gitárost, és megkértük, hogy gyűjtse össze a kedvenc albumait és dalait a mögöttünk hagyott évből.

Amorphis – Death of a King

“Folk, metal és pop egyben. Különleges, egyedi hangulatú muzsika egy egyedülálló, magas minőséget képviselő zenekartól. Megunhatatlanok.”

Silverstein – I Am Alive in Everything I Touch

“Az év szerintem legjobb post-hardcore lemeze (a lazábbak közül). Keménysége és dallamossága annyira egységben van, hogy hetekre beragadt a lejátszómba.”

Bring Me The Horizon – That’s the Spirit

“Linkin Parkosan “kemény” zene, a fiatalok számára szerintem fontos szövegekkel. Már nemcsak zúzásra alkalmas, szimpla kikapcsolódásként hallgatva is nagyszerű album.”

Ghost – Cirice

“Totális telitalálat ez a kicsit Black Sabbath riffelésű, elszállós dal. Nagyon erős hangulata van, tényleg elvarázsol, magával ragad. Egyszerűen szép és mégis ereje van.”

Lindemann – Skills In Pills

“Az idei év poén metal lemeze. Rammstein hiánypótlónak - de csak pótlónak - is tökéletes. Aki érti a viccet, annak ez egy nagyon szórakoztató korong lehet.”

A Gyöngyvér január 9-én a Dürer Kertben tartja új albuma (Lélekvándorlás) bemutató koncertjét. Az este különleges vendége a 2016 tavaszán friss lemezzel jelentkező De Facto lesz.

Tudom, milyen koncertre mész nyáron

Kultography írása itt: - 2016-01-03 11:26

„De hát most voltál?!” – állította, kicsit kérdőn, egyik kedves barátom a Nomaddal kapcsolatban. Igen, az ütős, december 18-i gödöllői fellépés nem volt rég. De aki egyszer hatásuk alá kerül, már-már függőként várja újra és újra a zenei harmóniák és a lélek egymásba fonódását, mely (nyugodtan mondhatjuk) művészetüket jellemzi.

Nomad, Salvus - Gozsdu Manó Klub - 2015. december 30.

Klasszikus rock, modern metal? Skatulyákba gyömöszölni lehetetlen, talán mindkettő egyszerre, de itt már korántsem ezen van a hangsúly. A nagybetűs ZENE a lényeg…

December 30-án a Király utcai Gozsdu Manó Klubban ismét minden a helyén volt. Már a melegítésnél is, ami ezúttal a Salvus-nak jutott. A fiatal, de már évtizedes tapasztalattal, több albummal bíró banda jó választásnak bizonyult. Energikus, modern metalja jól illet az este és a hely hangulatához. A vájtfülüek azt is meghallhatták, ahogy az intenzív, korszerű muzsikába időnként klasszikus metal gitárharmóniák vagy éppen punkos egyszerűség lopódzott. A hangszeres játék biztos, a szövegek tartalmasak – kell ennél több? Reméljük, további és szélesebb ismertség. A záró, intenzív színpadi mozgással kísért 6 lépés fogós refrénjével azokat is megnyerte, akikhez eddig még nem juthatott el muzsikájuk.

A Nomad misztikus intróval és Jánosi Cicó Szabolcs keleties gitártémáival lépett színpadra. A Tenger meséinek már első hullámait is partfalként fogta, majd áramoltatta vissza a közönség a zenekar felé. Ezt követően az Igazak álmát álmodhattuk. Juhász Marci énekéről sok jót leírtak eddig is, de érdemes kiemelni azt a szuggesztiót, ami fellépésről fellépésre jellemzi, és amelynek segítségével a közönség reakcióit befogadva képes élőben kissé alakítani a lemezről jól ismert tételeket. A Kimondhatatlan érdekes nyitó népdal-motívumaival aratott, majd a világ egyre inkább művi voltát megéneklő, lemez-címadó, Hotel Polimer hangzott fel. Nyitó riffje Cicó egyik legnagyobb témája az albumon. A dobok mögött Újvári Péter, Cicó régi Bedlamos zenészkollégája, ezúttal is nemcsak pontos, hanem visszafogottan progresszív volt. A ritmusszekció másik fele, Nagy Levente pedig Marci mellett, a színpadi jelenlét másik meghatározó részese, talán legintenzívebb résztvevője.

A Mammonország Marci akusztikus, lírai produkciójával indult, hogy aztán a zenekar bekapcsolódásával zúzzanak egy nagyot. Az Oly Csendes számomra, talán furamód, a régi magyar hard rock hagyományokat idézte meg, a hetvenes évek legvégéről, mintha csak egy Budai Ifjúsági Parkos buliba repültünk volna vissza az idő szárnyain. A 35 éles társadalomkritikája után a Légy jó közönségénekeltetéssel telt, de Marci minden teátrális mozdulata őszinteséggel volt teli.

Ráadásként elsőként a Sajnálom csendült fel. Hát, én is sajnálom, hogy A Dal válogatásán a nótát nem találták méltónak a továbblépésre. Mivel képviselhettük volna méltóbban a hazai rock kultúrát az Eurovíziós Dalfesztiválon, ha nem ezzel a produkcióval? Az Ajtó a mennybe a sok közül is a legnagyobb kedvencem. Mindenki tudja milyen érzés, amikor emlékek törnek elő, vagy éppen emlékeztet egy dal valakire. Itt ráadásul még egy valakire. Az estén Lemmy-t idézve Marci Motörhead pólót öltött, és a tételbe beleszőtték az Ace of Spades című klasszikust. Hogy aztán az Engedd, hogy mégegyszer-rel köszönjenek el végleg.

Január? Nomad? Megyünk!

Rezsabek Nándor
Fotók: Totisz Tamás

A dobozba zárt elme meséje

Mádai Adrienn írása itt: - 2015-12-29 13:02

Rugaszkodjunk el a valóságtól és az orvostechnológia jelenlegi határaitól. Képzeljük el, hogy kiemelik az agyunkat a testünkből, belerakják egy tápoldattal teli dobozba, és egy rakás elektródát kötnek rá, melyek segítségével kommunikálni tudunk egy számítógépen keresztül. S hogy miért? Hogyan? Minek? Nos John Sczalzi legújabb kötetéből, az Árnyékszövetségből kaphatunk a kérdéseinkre egyfajta magyarázatot.

Miért is szed valaki ki egy agyat egy testből? Orvosi kutatásról van talán szó vagy egy szörnyű baleset következményéről? Ugyan kérem, a legegyszerűbb válasz most is a legkézenfekvőbb. Természetesen hadászati célból. Hiszen hogyan lehetne ennél könnyebben tökéletes kamikaze pilótákat "képezni"? Ha csak egy agy vagy egy dobozban, és csak a számítógépeken keresztül tudsz érintkezni a külvilággal, akkor finoman fogalmazva is nagyon befolyásolható és kiszolgáltatott vagy. Két választási lehetőséged van: először is dönthetsz úgy, hogy nem működsz együtt és inkább meghalsz, másodszor dönthetsz úgy, hogy reménykedsz, és megteszel mindent, amit kérnek tőled, hogy visszakaphasd a tested. Persze ott van még a lázadás lehetősége is, de valljuk be, ahhoz igen nagy szerencse kell, hogy képes legyél bármit is tenni ebben a helyzetben. Nos az Árnyékszövetség egy ilyen roppant szerencsés pilóta elbeszélésével kezdődik, aki egy agy egy dobozban.

Még tavaly nyáron írtunk A lázadás hangjai regényről, melyben a Gyarmati Szövetség és a Konklávé próbálja elkerülni a széthullást. A fordulatos történet azonban rengeteg elvarratlan szálat hagyott maga után. John Scalzi éppen ezért megírta az Árnyékszövetséget, melyben négy hosszú novellán keresztül fejezi be előző regényét, és mindent a helyére tesz. Ezek közül az első, Az elme élete a legérdekesebb és legszórakoztatóbb. Végre ismét valami új eljárás, izgalmas technológia kerül a képbe, amire a Vének háborúja óta, azért nem nagyon volt példa. Az egyes szám első személyben elmesélt történet, bár sokszor mosolyra készteti az embert, de egyben kérdéseket is felvet az olvasóban a tökéletes kiszolgáltatottság kapcsán. Ezek közül sokra választ kapunk, azonban Scalzi, ahogy eddig is, most sem akar mindent az orrunk alá dörgölni, és hagyja, hogy a képzeletünk kiegészítse a homályos részeket.

A második novella az Árnyékszövetség, melyben a Konklávé második emberének fejébe költözünk be egy időre. A kötet innentől kezdve áttér a politika mezejére, amely kitart a Tartósan fennmaradhat-e? és az Élni vagy meghalni részeknél is. Ezáltal megváltozik kicsit a hangulat is, és bár így is olvastatja magát a könyv, és nem teszi le az ember a felénél, de azt kell mondjam, valójában az első száz oldal sikerült igazán ütősre, a maradék már csak lecsengeti a történetet. Persze azért van feszültség, hiszen a végkimenetel miatt izgulhatunk. Mi lesz a Földdel, a Gyarmati Szövetséggel és a Konklávéval? Vajon fajirtásba torkollik a mesénk vagy valahogy sikerül kicselezni a lázadókat? A történetünk végén pedig még egy kis extra is vár ránk, Scalzi ugyanis közkincsé teszi azon ötleteit, melyeket végül mégsem használt fel a könyvben.

Összességében azt kell mondjam az Agave Kiadó gondozásában megjelent Árnyékszövetség jó olvasgatni való, főleg így két ünnep között a kajakóma kellős közepén, de senki se ezzel kezdje a barátkozást a Vének háborúja-sorozattal, tessék szépen az elejétől végig olvasni mind a hat könyvet.

A magányos szívű kalózok bátor természete

Blahó Dávid írása itt: - 2015-12-27 22:18

Sűrű volt a Paddy And The Rats éve, akár egy jóféle ír ürügulyás: koncertek, fesztiválok, új lemez és gyerekáldás is tarkította az összképet. Az esztendőtől a Barba Negrában vesz whiskygőzös búcsút a kelta kocsmapunk horda, és így természetesen a december 29-i, teltházas buli sem maradhatott ki a kérdések közül, amelyeket a gitáros Joey, a dobos Seamus, illetve a főnök, az énekes/akusztikus gitáros Paddy válaszolt meg.

Milyen volt a 2015-ös év a Paddy And The Rats számára?

Joey: Sok minden történt. A legfontosabb, hogy 3 év elteltével elkészült egy új lemezanyag, amire a rajongók is és mi is nagyon vártunk. Régen dolgoztunk már ennyit a stúdióban, ami teljesen más élmény, mint az élő zenélés, mert ez egy kreatív, gondolkodósabb folyamat. Ezen kívül készítettünk videókat, felléptünk egy sor hazai és külföldi fesztiválon, illetve klubkoncertjeink is voltak szép számmal.

Nektek még mennyire jelent remegősen várt izgalmakat egy új album megjelenése, fogadtatása?

Seamus: A Lonely Hearts’ Boulevard a negyedik album a sorban, ezért valóban van már tapasztalatunk ilyen téren, de egy lemez mégiscsak a közönségnek készül, így mi is izgatottak vagyunk a megjelenés előtt. Tetszeni fog a közönségnek? Ha igen, melyik dal lesz a kedvenc? Hogyan fognak élőben reagálni rá? Ezek a kérdések mindig megmaradnak, függetlenül attól, hogy hányadik korongodra készülsz. Hosszú hónapokig gyúrtuk a lemezt, és habár én személy szerint imádok a stúdióban dolgozni, konkrét visszajelzést az anyagról csakis a színpadon kaphatsz, emiatt a végén már nagyon vártuk a lemezbemutató turnét. A koncerteken érik be a sok munka, a közönség pedig ítél. Ezt az izgalmat szerintem lehetetlen megunni, sőt!

A Lonely Hearts’ Boulevard aligha okoz csalódást a hallgatóknak, érkezzen bármilyen zenei háttérrel, hiszen azon túl, hogy megőriztétek a rátok jellemző stílusjegyeket, sok új dologba is belekóstoltatok, és a nóták egytől egyig megállnak a lábukon.

Paddy: Én nagyon szeretem ezt az anyagot. Ha nem így lenne, akkor nem jelentettük volna meg. Más lett, mint az eddigi lemezeink, mivel másképp álltunk a dalszerzéshez. Nem szerettünk volna erőltetett dolgot csinálni. Csak engedni, ami jön, és most ez jött. Vannak rajta klasszikus ”paddys” kocsmadalok, íres folk-punk nóták, és vannak poposabb szerzemények, amik csak nyomokban tartalmaznak kelta vagy ír hatásokat. De ez nem jelenti azt, hogy ezennel egy popbanda lett a PATR. Csak ez most egy ilyen lemez lett. Már elkezdtünk újabb dalokat írni, és nagyon sok ötlet jött most, amik az első lemez hangulatát idézik. Úgyhogy lehet, hogy jövőre már stúdióba is vonulunk és készítünk egy igazi folk-kocsma lemezt.

Rendkívül ötletes lett a némileg Hasfelmetsző Jack hangulatát idéző borító. Mi a sztori mögötte, kinek a keze munkáját dicséri a kép?

Joey: Johnny, a grafikusunk egy nagyon tehetséges debreceni srác, maga is zenész és gyakorlatilag évek óta dolgozik nekünk, a lemezborítón kívül a póló designokon át, de ő rajzolta azt a képregényt is, amit egy játékhoz használtunk fel, és aminek nagy sikere volt. Neki sikerült összehozni a kalózos karaktert azzal a hangulattal, amit az album címe sugall: a kivágott, utcán heverő, magányos szívekkel.

Maradva a borító sugallta atmoszféránál: melyik az a történelmi kor, illetve város vagy ország, ahol egy időgép segítségével szívesen körülnéznétek?

Seamus: Természetesen a kalózvilágba is szívesen ellátogatnék, a maga pipafüstös, abszint vedelős, romlott, buja légkörével. De ha nagyon muszáj lenne csak egy kort választani, akkor szerintem én a hatvanas évekbe mennék vissza: megnézni, hogyan is született a rock’n’roll, és utazgatnék az USA és Anglia között. A legnagyobb részben ez a zene határoz meg engem, nagyon jó lenne végignézni és részt venni egy akkori Beatles, Stones, stb. koncerten. Tuti azt választanám.

Nem csodálom, hogy a That’s My Nature-re hoztatok össze egy klipet - a Fall Out Boy az ilyen jellegű nótákból csinál világslágert.

Joey: Kicsit szerettünk volna kilépni abból az ír hangulatból, ami a kezdetektől adott egy karaktert a zenekarnak, de egyben valamilyen szinten be is skatulyázott minket. Ez nem azt jelenti, hogy innentől szakítunk a kelta elemekkel (ezt bizonyítja a Captain Of My Soul is), de mindenképp szeretnénk sokoldalú zenekar lenni, nem folyton ugyanazokat a bevált sémákat ismételgetni. Az alapelv az, hogy egyszerűen jó számokat kell írni, nem görcsölni a stíluson. Persze továbbra is ott van a hegedű, a harmónika vagy a banjo, ami ad egy ízt még az olyan rock számoknak is, mint pl. a Junkyard Girl vagy az említett That’s My Nature. Vannak persze olyanok, akik talán kissé csalódásnak érzik, ha a kedvenceik próbálkoznak valamilyen újítással, de merem remélni, hogy bármit is játszunk, annak mindig is lesz egy egyéni, Paddy-s íze.

Különleges darab a Sleeping with the Winter is. Kicsit olyan, mintha egy karácsonyi mese főcímzenéje lenne.

Paddy: Nagyon szeretem a merengősebb, melankolikusabb dalokat is. Egyrészt sok olyan dolgot el lehet mondani bennük, amiket a pörgősebb nótákban nem, másrészt zeneileg is sokkal bensőségesebbek. Általában vagy a zongoránál vagy akusztikus gitárral szerzek dalokat. Csak leülök és órákig pötyögök. Ez a dallam egyszer csak megtalált. Érezni rajta a new folk, folk pop hatásokat, amiket mostanában hallgatok. Ez az egyik kedvencem az új lemezről.

Mondjatok három olyan külföldi zenekart, akik előtt szívesen melegítenétek be a közönséget!

Paddy: A Dropkick Murphys adja magát, de a Green Day és a már nem létező Oasis előtt is nagyon szívesen zenélnék. Mondjuk a reunion koncerten. :)

Sokan úgy tartják, hogy már nem nagyon lehet újat hozni a zene világában, de azért mindig akadnak kivételek. El tudjátok képzelni, hogy egy nap valaki kombinálja az elektronikus zenéket az ír kocsma punkkal?

Seamus: Szerintem a zene a végtelen számú lehetőségek kombinációjáról szól. Miért ne lehetne? Pont az a jó, hogy teljesen szabadon, bármit megtehetsz. A legrosszabb, ami történik, hogy nem jön be a nagyközönségnek. De attól még mindent meg lehet csinálni és kipróbálni. És minél sokszínűbb az a paletta, amiből a közönség válogathat, annál jobb. Ráadásul a mai technikai feltételek között már sokkal könnyebben tudod rögzíteni és megosztani másokkal. Pont emiatt szerintem még rengeteg újdonságot hozhat a „jövő zenéje”!

Paddy, engedd meg, hogy gratuláljak a gyerkőcöd születéséhez! Milyen érzés apának lenni? Komolyodtál, változott a felfogásod bizonyos dolgokban?

Paddy: Mindig azt mondták, hogy ezt az érzést nem lehet elmondani, amíg meg nem tapasztalod, és ez tényleg így van. Egy kis csoda. Azt nem mondom, hogy teljesen más ember lettem, de az biztos, hogy bizonyos dolgokban más lesz az ember felfogása. Nagyon jó érzés figyelni, ahogy napról napra cseperedik, mindig történik valami új. Kezdi megismerni a világot, felfogni a körülötte levő dolgokat és én ennek a részese lehetek. Nagy boldogság ez. :)

Az ünnepi időszak sem a kedélyesen pipázásról és a korsók emelgetéséről fog szólni nálatok, hiszen alaposan tele a naptáratok, sőt, december 29-én a Barba Negrában lesz egy nagy bulitok. Mivel fogjátok elkényeztetni a jegyet váltó látogatókat?

Joey: Mivel még friss az új lemezanyag, elsősorban az új számokat szeretnénk minél jobban megszerettetni a közönséggel, és hát persze ez már majdnem szilveszteri buli is. Budapesten ezen a napon búcsúztatjuk az évet, és ezután jó darabig nem is láthatnak minket a fővárosi rajongók, mert tartunk egy hosszabb szünetet. Tehát érdemes megragadni ezt a lehetőséget.

És akkor foglaljuk keretbe a beszélgetést: mi várható a Paddy And The Rats bandájától 2016-ban?

Seamus: Egy pici, januári pihenő után folytatódik a LHB turné. A naptárunk lassan betelik jövőre is, és ez jó dolog. Terveink között szerepel egy London-Glasgow-Dublin hétvége, kipróbálnánk magunkat a „szigeteken”. Eddig 20 országban koncerteztünk, de reményeink szerint ezt jövőre gyarapíthatjuk még. Kacsintgatunk a Baltikum felé is, sok minden van még szervezés alatt. Szóval építgetjük az európai dolgokat is, aztán persze a nyár majd a fesztiválozásról szól itthon és külföldön egyaránt. De hogy teljes legyen a sztori, 1-2 hete Paddy mutatott nekem pár új dalt, és amilyen termékeny mostanában (mindenfajta minőségében), halkan mondom: szerintem könnyen előfordulhat, hogy 2016-ban is pár hónapot a stúdióban töltünk…

Az interjú létrejöttéért külön köszönet Bucsai Tímeának!

Parti a Marson, avagy Zságer Balázs kedvenc zenéi 2015-ből

Blahó Dávid írása itt: - 2015-12-27 10:54

TOP 5 2015 sorozatunk aktuális epizódjában a hazai elektronikus zene egyik nagyágyúja, Zságer Balázs gyűjtötte össze, hogy melyek voltak számára a legjobb muzsikák a néhány nap múlva búcsúzó esztendőben. Előre szólunk: lesz itt minden, de Balázstól nem is vártuk, hogy csak a felszínt fogja megkapargatni.

Stephan Bodzin - Powers of Ten (LP)

„Bodzin új, érzelmes techno lemeze atmoszférikus, mégis ütős. Ugyanúgy működik buli előtti ráhangolódásként és afterhez is, de mégis inkább olyan, mint egy parti a Marson.”

Kendrick Lamar - Alright (LP)

„Igazi urbánus, expresszionista hip-hop, szociálisan érzékeny, komoly szövegekkel. Az Alright c. számhoz készült kliphez nem kell kommentár, maximum annyi, hogy az év videója.”

Alex Burkat - Pay the Rent (12")

„Igazából a szám Barnt remixe jött be nagyon. Szerintem a 2010-es évek egyik legkomolyabb műfaji bravúrja és parti himnusza lesz.”

Floating Points - Elaenia

"Ez a zene áll most talán a legközelebb hozzám: kicsit experimentális, jazzes, mégis benne van minden, amiről az elektronikus zenének szólnia kell manapság."

Kiasmos - Swept (EP)

„Az Izlandi experimentális techno duó nagy kedvencem, de ezen a kiadványon a Tale of Us remix tetszik a legjobban.”

A Zagar zenekar 2015. december 28-án az A38 hajón lép fel, a bulira már minden jegy elkelt, illetve egy DJ Set még szilveszterkor is elcsíphető. Ezt követően a csapat hosszabb időre eltűnik a közönség szeme elől, mivel gőzerővel készülnek majd a 15 éves évfordulójukra.

Mai napra