„De hát most voltál?!” – állította, kicsit kérdőn, egyik kedves barátom a Nomaddal kapcsolatban. Igen, az ütős, december 18-i gödöllői fellépés nem volt rég. De aki egyszer hatásuk alá kerül, már-már függőként várja újra és újra a zenei harmóniák és a lélek egymásba fonódását, mely (nyugodtan mondhatjuk) művészetüket jellemzi.

Nomad, Salvus - Gozsdu Manó Klub - 2015. december 30.

Klasszikus rock, modern metal? Skatulyákba gyömöszölni lehetetlen, talán mindkettő egyszerre, de itt már korántsem ezen van a hangsúly. A nagybetűs ZENE a lényeg…

December 30-án a Király utcai Gozsdu Manó Klubban ismét minden a helyén volt. Már a melegítésnél is, ami ezúttal a Salvus-nak jutott. A fiatal, de már évtizedes tapasztalattal, több albummal bíró banda jó választásnak bizonyult. Energikus, modern metalja jól illet az este és a hely hangulatához. A vájtfülüek azt is meghallhatták, ahogy az intenzív, korszerű muzsikába időnként klasszikus metal gitárharmóniák vagy éppen punkos egyszerűség lopódzott. A hangszeres játék biztos, a szövegek tartalmasak – kell ennél több? Reméljük, további és szélesebb ismertség. A záró, intenzív színpadi mozgással kísért 6 lépés fogós refrénjével azokat is megnyerte, akikhez eddig még nem juthatott el muzsikájuk.

A Nomad misztikus intróval és Jánosi Cicó Szabolcs keleties gitártémáival lépett színpadra. A Tenger meséinek már első hullámait is partfalként fogta, majd áramoltatta vissza a közönség a zenekar felé. Ezt követően az Igazak álmát álmodhattuk. Juhász Marci énekéről sok jót leírtak eddig is, de érdemes kiemelni azt a szuggesztiót, ami fellépésről fellépésre jellemzi, és amelynek segítségével a közönség reakcióit befogadva képes élőben kissé alakítani a lemezről jól ismert tételeket. A Kimondhatatlan érdekes nyitó népdal-motívumaival aratott, majd a világ egyre inkább művi voltát megéneklő, lemez-címadó, Hotel Polimer hangzott fel. Nyitó riffje Cicó egyik legnagyobb témája az albumon. A dobok mögött Újvári Péter, Cicó régi Bedlamos zenészkollégája, ezúttal is nemcsak pontos, hanem visszafogottan progresszív volt. A ritmusszekció másik fele, Nagy Levente pedig Marci mellett, a színpadi jelenlét másik meghatározó részese, talán legintenzívebb résztvevője.

A Mammonország Marci akusztikus, lírai produkciójával indult, hogy aztán a zenekar bekapcsolódásával zúzzanak egy nagyot. Az Oly Csendes számomra, talán furamód, a régi magyar hard rock hagyományokat idézte meg, a hetvenes évek legvégéről, mintha csak egy Budai Ifjúsági Parkos buliba repültünk volna vissza az idő szárnyain. A 35 éles társadalomkritikája után a Légy jó közönségénekeltetéssel telt, de Marci minden teátrális mozdulata őszinteséggel volt teli.

Ráadásként elsőként a Sajnálom csendült fel. Hát, én is sajnálom, hogy A Dal válogatásán a nótát nem találták méltónak a továbblépésre. Mivel képviselhettük volna méltóbban a hazai rock kultúrát az Eurovíziós Dalfesztiválon, ha nem ezzel a produkcióval? Az Ajtó a mennybe a sok közül is a legnagyobb kedvencem. Mindenki tudja milyen érzés, amikor emlékek törnek elő, vagy éppen emlékeztet egy dal valakire. Itt ráadásul még egy valakire. Az estén Lemmy-t idézve Marci Motörhead pólót öltött, és a tételbe beleszőtték az Ace of Spades című klasszikust. Hogy aztán az Engedd, hogy mégegyszer-rel köszönjenek el végleg.

Január? Nomad? Megyünk!

Rezsabek Nándor
Fotók: Totisz Tamás