A visszatérő (16) gyönyörű szép, hangulatos film, amelynek lenyűgöző operatőri teljesítménye előtt csak a vak nem hajt nagyon mélyen fejet. Ám rettentően hiányzik belőle az a tartalom, amitől egy film több lesz, mint mozgó képek sora. Így egy rossz értelemben véve hollywoodi, klisékkel tömött, feleslegesen hosszú és történetszegény alkotást kapunk, amit nem utolsósorban az elkészítésének története emel sokkal valós érdemei fölé.

Márpedig egy film az első képkockával (vagy hanggal) kezdődik és a stáblista utolsó betűjével végződik. Ennyi. A humoros, izgalmas vagy döbbenetes Így készült-történetek arra jók, hogy belássunk a színfalak mögé, hogy a szeretett filmmel közelebbi kapcsolatba kerüljünk, hogy kiszolgálják a kíváncsiságunkat. De az adott film megítélésében olyan mindegy kellene, hogy legyen, hogy a stáb jól vagy rosszul érezte-e magát a forgatáson vagy hogy mennyit kellett utazni a hóért. A film az, ami az első kép és az utolsó betű között történik. A visszatérő esetében mégis, sokfelé mintha ezt elfelejtenék, mintha a - valóban rendkívüli és embert próbáló - forgatás valahogy jobbá tenné a filmet. Persze könnyű látni a párhuzamot, a túlélésről szóló film és a nehéz elkészítés között, anno azon is tátottuk a szánkat, hogy Jim Caviezelbe belecsapott a villám a Passió forgatása közben, mert érdekes, hogy pont akkor és pont úgy és satöbbi. Az viszont probléma, ha a film nézése közben több ponton csak ezeknek az előre jól elcsepegtetett, színfalak mögötti infóknak a felidézése tudta fenntartani a figyelmemet, mert azokban legalább volt történet. Jobb is és átélhetőbb is, mint amit Hugh Glass kálváriájából sikerült a vászonra vinni.

Hugh Glass (Leonardo DiCaprio) a XIX. század elején éppen az oly népszerű és jövedelmező prémvadászat mellett tette le a voksát, mint kereseti forrás. Nem volt ezzel egyedül, kompániája a film kezdetén éppen az aktuális begyűjtés vége felé jár, amikor rajtuk ütnek a földjüket és állataikat nem minden ok nélkül védeni szándékozó Arikara törzs tagjai. A kb. ötvenfős bandából gyorsan kilencre fogyatkoznak hőseink, és Glass vezetésével - mivel ő a csapat felderítője - kis hajójukon elindulnak a legközelebbi táborhely felé. Az érthetően zaklatott csapat egyik fő szószólója, Fitzgerald (Tom Hardy) lépten-nyomon megkérdőjelezi Glass döntéseit, ám a kapitány (Domnhall Gleeson) bízik a tapasztalatában. Egészen addig teheti ezt, míg Glass-t félholtra nem marcangolja egy medve. Mivel a havas hegyeken nem valami egyszerű végigvonszolni egy hordágyat, végül hátrahagyják az épphogy lélegző Glass-t, hogy a természet bevégezze amit a medve elkezdett. De Glass úgy érzi, nem jött még el az ő ideje, és szétkaszabolt testtel, csúszva-mászva elindul a többiek után.

Hogy sikerül-e elérni a célját, azt a cím - és a tény, hogy a film megtörtént eseményeken alapul - eléggé lelövi. Mint ilyen, a film nem szólhat csak és kizárólag arról, ahogyan Glass visszatér a többiekhez, nem igaz? Hiszen ha a túlélés tény, akkor nem építhetőek jelenetek arra a thriller-fogásra, hogy lebegtetjük, vajon sikerül-e a hősnek kimászni ebből a szorult helyzetből, nemde? Legalábbis elvileg így kellene, hogy legyen. Mint ahogy például a 127 órában sem azon izgultunk, a csapdába szorult hegymászófiú vajon kikerül-e a sziklák közül és az sem volt meglepő, hogy levágta a karját, mindezt tudtuk előre. Aron Ralston karaktere, a benne lezajló folyamatok, a gondolatai és érzelmi változásai csodásan vittek előre egy filmet, melynek a végével már jóval az első képkocka előtt tisztában voltunk. És egy ilyen filmet csakis így lehet eredményesen felépíteni. A visszatérő viszont ehelyett egymás hegyére-hátára dobálja az exponenciálisan egyre hiteltelenebb megmenekülés-epizódokat de úgy, hogy amikor (spoiler-szerűség) a nyaktörő magasságból lezuhanó Glass kibelezi a lovát és belebújik, hogy ne fagyjon meg, legszívesebben már felkiáltottam volna, hogy ki az, aki ezt komolyan gondolta bármikor is. Mintha egy rossz gegparádé találkozott volna egy operatőri vizsgafilmmel, amiben csak azért vannak benne bizonyos jelenetek, mert jól néznek ki. És valóban, a vágás nélküli(-nek tűnő) medvetámadás vagy a végső Leo-Hardy párharc zseniális operatőri munka, ahogy a film minden egyes képe az, de Emmanuel Lubezkinek már nem nagyon kell bizonygatni a tehetségét, néhány gyönyörű képsort feláldozhattak volna a hihetőség oltárán. Mert akármilyen jó is, a látvány, az ötlet és kreativitás nem elég. Egy ilyen filmben, ahol a színész arcába mászva együtt lélegzünk vele, ahol szavak nélkül kellene értenünk őt édeskevés, ha szépek a fények, hogyha nincs mögöttük történet és - ami még fontosabb - nincs ott a karakter.

És itt követi el a film a legnagyobb hibáját. Valószínűleg a legtöbb ballépést megbocsáthatóvá tette volna az, ha Glassnak van karaktere. Nem "ennél jobb" vagy "mélyebb", hanem egyáltalán bármilyen karaktere. A fia iránti érzelmeit kivéve semmit az ég világon nem tudunk róla, amit meg mégis, azt csak úgy elmondják. Azt mondják ő a legjobb felderítő, nélküle mind halottak lennének - de mégis halott a csapat 4/5-e, most akkor mi van? És ha olyan jó felderítő akkor miért vadászgat békésen, miközben a bandáját épp megtámadják az indiánok? Miért hallgat rá a kapitány kérdés nélkül azután, hogy az egyetlen feladatát - a csapat megvédése - nem teljesítette? A legjobb az egészben, hogy ezeket a kérdéseket Fitzgerald fel is teszi a filmben helyettünk és ő a film főgonosza! Elérték tehát, hogy szinte az első pillanattól azzal értsünk egyet, akit gyűlölnünk kellene. És ez még akkor sem változik, mikor olyat tesz, ami valóban megvetendő. Fitzgerald - a zseniális Tom Hardy - fél szempillantás alatt ellopja az egész filmet, hiszen, minden negatív tulajdonsága ellenére ő a józan ész képviselője, aki nem akar meghalni pusztán azért, mert így lenne nemes. Ő az, aki megkérdőjelezi a feljebbvalóit, mikor az életéről van szó és ő az, akit teljes, kerek, ellentmondásos, emberi karakterként megismerünk a film során. Az, hogy mindemellett potenciálisan szociopata, gyáva és végtelenül önző figura már nem is zavaró. Úgy meg pláne nem, hogy Glass papírvékony "szeretem a családom és megbosszulom őket"-motivációjával állítják szembe. Az alapján, amit a film mutat, egy olyan emberrel kellene együtt éreznünk, aki nemcsak hogy a fián kívül mindenki más életére magasról tesz, még meg is lepődik, amikor ezzel a gondolattal mások nem értenek egyet. És értem én, hogy szörnyű világ volt ez, ahol húszon túl már minden nap ajándék, de ugyan hadd dönthessen már úgy az a szerencsétlen, egyszeri prémvadász, hogy hősködés helyett a saját nyomorult életét (és a pénzt, amiért fél évet dolgozott) menti a skalpvadászok elől. Mi nem így tennénk?

Glass így egyetlen klisévé alacsonyodik a filmben, a Családjáért Bosszút Álló Férfi hollywoodi dicsfénnyel körberagyogott papírmaséjává, aki fogcsikorgatva végigmászik egy fél Államon csakis azért, hogy megfizessen A Gonosznak. Közben találkozik a klisécsalád többi tagjával, mint például Az Egyetlen Jó Indián és a Sok Gonosz Fehér Ember, kiszabadítja A Szép Indián Lányt és megtámadják a Rossz Indiánok, lát szép bölénycsordát és sokat lázálmodik a Halott Szerelméről. Mindeközben végig Leonardo DiCaprio marad, mert karakter nélkül nem igen van kinek a bőrébe bújni ugyebár, de a más filmekkel már vastagon kiérdemelt Oscart azért nagyon valószínű, hogy elhozza a kirepedt szájjal, fagyott sárban való csúszás-mászás. Mert az Akadémia az ilyet szereti, ahol úgy veregetheti meg a látványosan koszos, véres, lefogyott, összetört színész vállát, mint egy, a célszalagot átszakító, kimerült maratonfutónak. 

A visszatérőt a megtörtént esemény alapján+szörnyű forgatás+Leo vajon kap-e Oscart- szenthármasság adta el, de igazán a Tom Hardy+Emmanuel Lubezki kettősért éri meg (meg Domnhall Gleeson kevéske vásznon töltött pillanatáért, ő is erősen lopja a showt) megnézni. És aki elunná magát az elkezdhet azon gondolkozni, Lubezki vajon végig tisztában volt-e azzal, éppen mit is forgat, és direkt alakította a filmet Az élet fája és Az új világ szerelemgyerekévé, vagy csak A visszatérővel kvázi egyszerre készített, legújabb Terrence Malick-projekt sutyiban átvette az operatőr szeme feletti hatalmat. Na jó, ilyeneken lehet, hogy csak nekem volt kedvem filozofálgatni a film közben, de mindenki megtalálhatja a kedvére való foglalatosságot amivel leköti magát, míg Leo lassan átmászik az erdőn az aranyszobor felé.