A nőknek romantikus filmekben általában két szerepük van: a vágy tökéletes tárgya vagy a szegény szenvedő lány, arról valahogy nem szól a fáma, milyen az, ha a nő szerelmes. Mármint igazából. Nem úgy, hogy várja a happy endet és a gyémántgyűrűt, miközben a bukkanóknál csokit zabál és legalább egyszer belepasszírozza magát egy báli ruhába, mert a férfi lélegzete csak így állhat el tőle, hanem tetőtől talpig beleveszve az érzésbe és a másikba. Hát Az én szerelmem (16) úgy megmutatja ezt a hanyagolt oldalt, hogy a fal adja a másikat.

Az, hogy a franciák remekül értenek a romantikus filmekhez nem meglepő, ám a klasszikus, vígjátéki megközelítés mellett a szürreálisan furcsa vagy éppen reálisan vérkomoly szerelmesfilmek legjobbjai is az ő kezeik közül kerülnek ki. Jó érzékkel kerülik ki a szerelmes történetek nyálas, pátosszal telített sablonjait és még ha mégis felhasználják őket általában sikerül belecsempészniük valami zsigeri életszerűséget, amitől még a hegedűszó mellett, esőben csókolózás is hétköznapivá, átérezhetővé válik. Így pedig elérik azt, hogy egy mindent elsöprő szerelem krónikáját nézni valóban olyan legyen, mintha a lelkünkben kutakodva a saját emlékeinkkel szembesülnénk a vásznon, még akkor is, ha a közelében sem jártunk soha egy ilyen pusztítóan szenvedélyes kapcsolatnak. Két órára mi is szerelembe esünk, majd a mi szívünk szakad meg a vásznon, a mi életünk omlik össze és együtt állunk lábra a főhőssel - a szó szoros és átvitt értelmében is.

Tony (Emmanuelle Bercot) ugyanis egy komoly síbalesetből lábadozik éppen, térde annyira szétment, hogy öt hétre egy szanatóriumba kényszerül, hogy sorstársaival együtt újra megtanuljon járni. A nehezen gyógyuló, teljesen önmaga alatt lévő nőnek a helyi pszichológus ültet bogarat a fülébe: a sérülése talán nem is csupán egy rossz lesiklás eredménye, de lelki okai is lehetnek, ha Tony életében van valami, amit el kellene engednie, de ő nem tudja. Ezt a "valamit" Georgio-nak (Vincent Cassell) hívják és ő Tony életének szerelme, de úgy, ahogy csak a nagyregényekben szeretnek. Kapcsolatuk gyönyörű, izgalmas és szenvedélyes kezdetétől az elképzelhetetlen mélységekbe taszító, pusztító mélységeken át hosszú évek libikóka-játszmájába csöppenünk, miközben Tony a fizikai fájdalom leküzdésével egy időben az emlékein keresztül próbálja helyre tenni az életét. Hiszen ha meg akar gyógyulni, akkor valahogy le kell zárnia Georgio-t. De mégis hogyan űzzön ki valakit az agyából és a szívéből, ha soha nem élvezett még úgy semmit, mint amikor a férfié volt?

Nem hiába "Az én királyom" a film eredeti címe, Tony számára Georgio egyet jelent a mindennel még akkor is, amikor már ő is tökéletesen látja, hogy a férfi nem méltó a bámulatra. Az uralkodást és a felé irányuló imádatot viszont annál jobban szereti - persze csak elviselni, hiszen ő soha semmit nem tesz, soha semmiért nem felelős. Belé csak úgy belebolondulnak a nők, ő meg nem tud velük mit kezdeni, amikor a romantikán, a szexen és a szép szavakon túl olyanokat is várnak tőle, mint például az ígéretek betartása. Sármos és lehengerlő figura, aki nagyvilági életébe menekül saját kételyei és démonai elől, de ezt is úgy teszi, hogy elámul tőle az ember lánya. Az egyszeri szupermodell ugyanúgy, mint Tony, az okos, erős, önálló ám bizonytalan és sérült nő. Az első pillanattól érezni lehet, hogy ebből a viszonyból nem lesz semmi jó, de hiába tudjuk (mi, a nézők és legbelül a főhős is), hogy egyszer vége lesz és az nem lesz szép látvány, mégis reménykedünk. Mert talán egy ilyen szerelem megéri a szenvedést még akkor is, ha egyoldalú, még akkor is, ha beleőrülünk, még akkor is, ha soha nem múlik el. Olyan szerelmesfilmet kapunk, ami mindenek felett magáról az érzésről szól a maga szárnyalásával és gyilkos fájdalmával együtt egészen addig a gyűlöleten túli megértésig, ami csak nagyon ritkán jön el.

Ehhez a szívszorító érzelmi hullámvasúthoz két szinte tökéletesen alakított karakter is kellett, főleg, hogy végig Tony bőrébe helyezkedve kell átélnünk a filmet, amit néhány túlzásba hajló (ám az adott helyzetben megérthető) pillanat kivételével Bercot csodásan megvalósít. Cassellnek pedig a kisujjában több sárm és vonzerő van, mint fél Holywoodnak együttvéve, egy pillanatnyi kétely nélkül hisszük el, hogy még egy Tonyhoz hasonló nő is meghasonlik, ha elveszti. Mindkettejük zseniálisat nyújt a szerepében, szinte lerobbannak az érzelmek a vászonról. Az érzékeny rendezés minden szájbarágás nélkül mutatja be ennek a rendkívüli szerelemnek a történetét, egy-két jelenet feleslegesnek érződik ugyan, de ennél több bajunk soha ne legyen egy filmmel. A női tekintet középpontba állítása frissítő, azt pedig kifejezetten jól esik látni milyen reálisan sikerült megmutatni, hogy egy nő is lehet nagyívű szerelmes hős és hogy egy szerelem attól még nem kevésbé igazi, hogy nem happy end a vége.

Friss szakítás után nem igazán ajánlott és talán a rózsaszín szemüveges kezdő szerelmespároknak sem ideális randifilm, de akár voltunk már szerelmesek, akár nem, Az én szerelmem megdolgozza a néző szívét-agyát egyaránt és azzal a megértéssel enged el, ami a valóságban gyakran elmarad. Mert egy igazi szerelemnek sosincs vége, csak lezárása.