A mentőket hívtuk, de a tűzoltók jöttek helyette. A felhőket filmezi, második rész. Hogyan szexeljünk egy szellemmel. Vörös papír lámpások. Néhány dalcím a Maybeshewill történetéből. A britek új albumán már nem találkozunk ilyen elrugaszkodott elnevezésekkel – kellemes percekkel viszont annál inkább.

A poszt-rock műfaj egyik legígéretesebb és legszínesebb csapatát csak egy szűk réteg ismerheti Magyarországon, pedig a zenekar már négyszer is fellépett hazánkban. Legutolsó lemezük (I Was Here For a Moment, Then I Was Gone) nem csupán csodaszép borítójával kápráztatott el, hanem a nótáival is. Három év elteltével pedig nem tesz mást a Maybeshewill, mint megy tovább a saját ösvényén, ismét megcsillogtatva remek dalszerző és hangulatfestő képességeit.

Korábban a finn jégkorong-válogatott a Words For Arabella című szerzeményüket választotta kísérőzenének a mérkőzések előtti jégre korcsolyázáshoz, pedig az öt ifjú tudós kinézetű leicesteri srác nem feltétlenül csatába hívó zenét játszik. És ez különösen igaz a 2014. augusztus 25-én megjelenő Fair Youth korongra. Van persze ebben is lendület, de több a finomság, a bársonyos, puha hangszövés, mint elődjén.

A 11 instrumentális szám tökéletes hallgatnivaló most, mikor – nem is olyan lassan – búcsúzni kezdünk a nyártól. Egyre jobban rövidülnek a nappalok, az első levelek alávetik magukat a fák ágairól, megváltoznak a fények, és a nap sem süt már olyan erővel, mint egy hónappal korábban. Csendes emlékezés, szépséges visszafogottság és rejtett mosolyok kérnek szerepet a napjainkban, ahogy lopakodik felénk az ősz – és ezekhez az órákhoz kiváló társ a Maybeshewill új anyaga.

Külön dalokat nem is nagyon lehet kiemelni a négyes sorszámú Fair Youth-ról, A-Z-ig jó hallgatni ezt a lemezt. Az első pár alkalommal még lesz egy kis vonakodás a nóták részéről, de aztán minden egyes újabb találkozással közelebb engednek magukhoz. Ötletes dobjáték, okosan, szellősen használt gitárok, kristálytiszta zongora, egy kevés elektronika, élő vonósok és fúvósok, a záró Volga-ban pedig még egy kórus is felcsendül. Végig felemelő a hangulat: ez a zenekar enyhülést adó válasza a világ mindazon gondjaira és nehézségeire, amelyekkel nap mint nap szembesülünk. Nosztalgia, egy ölelés meghittsége, egy tovasuhanó emlék, egymáshoz tartozás – ezek lehetnek a Fair Youth kulcsszavai.

Te és én és minden közöttünk. Minden dolog múlandó. Menedék. Ébredő élet. Állandóság. Néhány dalcím a Maybeshewill 2014-es történetéből. Az új albumról. Amelyet október 28-án a budapesti Dürer Kertben is bemutatnak.

Dinoszaurusznak tartják magukat, pedig még csak öt lemez van a hátuk mögött, és azt mondják, ha majd kiszállnak a rock’n’roll bizniszből, talán esküvőkön fognak zenélni. Egyelőre viszont az A38 Hajón muzsikált augusztus elején a zajos/elektronikus poszt-rock elsőszámú csapata, a 65daysofstatic. A kimondottan intelligens és barátságos zenekarból a gitáros Joe és a billentyűs/gitáros Paul vonult hátra velünk a tatrészbe, hogy megválaszolják kérdéseinket a buli előtt.

Pontosan tíz éve jelent meg az első albumotok, és tulajdonképpen azóta a rendkívül erős élő teljesítményetekről vagytok nevezetesek. Melyek voltak a legegzotikusabb helyszínek, amerre megfordultatok?

Joe: Például ez a hajó is elég tuti hely. (mosolyog) Aztán az első tokiói bulink is emlékezetes marad.

Paul: De ide vehetjük az oroszországi Jekatyerinburg városát is.

Joe: Aztán ne felejtsük el Kuala Lumpurt se, de Tajvan is lenyűgöző volt. Azt hiszem, minél messzebb vagy Angliától, annál egzotikusabb helyeken lépsz fel. (mosolyog)

Ha már említed Angliát: mint azt tudni lehet, ti Sheffieldből származtok. Nehezebb elindítani egy zenekar pályafutását onnan, mint Londonból?

Joe: Ez egy remek kérdés. Amikor elkezdtük a 65days-t, nem nagyon volt más választásunk, mint Londonba menni, hiszen ott volt a zeneipar központja.

Paul: Tudtuk, hogy ez szükségszerű, de közben egyszerre viszolyogtunk is tőle. Szerettük volna távol tartani magunkat attól a nagy gépezettől, tehát meglehetősen kettős érzések dolgoztak bennünk.

Joe: Nem is volt könnyű dolgunk, hiszen egyáltalán nem vagyunk populárisak, és egyetlen divatirányzatba sem lehetett begyömöszölni minket. Hozzá kell tegyem, ennek már jó 10 éve, és akkor még minden más volt. Ma már annyira elterjedt a net, hogy ez kezdő banda bárhonnan sikeressé válhat. Ma már nem kell egy kiadó a hátad mögé, hogy lemezeket adj el… már csak azért sem, mert nem nagyon vesznek az emberek lemezeket.

Paul: Kialakult egy teljesen új modell, amihez nem könnyű alkalmazkodni az olyan dinoszaurusz korú zenészeknek, mint mi. Másoknak persze működhet, mi viszont még az olyan idejétmúlt dolgokban hiszünk, mint egy új album megjelentetése.

Joe, ahogy most beszélgetünk, egy teljesen higgadt, megfontolt személy benyomását kelted, a színpadon viszont totál megkattansz, mintha két ellentétes oldalad lenne.

Joe: Nem tudom… tényleg így látod?

Igen, határozottan ez a benyomásom.

Joe: Nézd, élőben játszani teljesen más tészta. Valamit előadni a színpadon, nos, az semmihez sem fogható élmény. Rengeteg mindent felszínre hoz belőled, és egy kicsit át is alakít. Simán a függője lehetsz ennek az érzésnek. Bizonyos mozdulatok beléd is ivódnak: most például a turnémenedzserünk rá is kérdezett, hogy vannak-e begyakorolt koreográfiák nálam, mert egyes daloknál minden este ugyanazt a pózt vagy testhelyzetet veszem fel. Rendesen kiborított ezzel, mert szó sincs arról, hogy ez előre eltervezett lenne. De azért én még ugyanaz maradok, csak a koncerteken a személyiségem egy másik része kerül előtérbe. És ahogy egyre idősebbek leszünk, szerintem egyre furcsábban viselkedünk majd a színpadon. (mosolyog)

El tudod képzelni a Radio Protector című dalotokat, mint esküvői bevonuló zenét?

Joe: Nem kell elképzelnem, mert több levelet is kaptunk már arról, hogy voltak párok, akik erre mondták ki a boldogító igent. Persze nyilván csak addig a részig állja meg a helyét, amíg be nem indul a dob. Amúgy lehet, hogy ha befejezzük a zenekart, elkezdünk majd lagzikban játszani. (nevet)

Például 65daysofwedding név alatt…

Joe: Ha-ha, igen, úgy valahogy. (nevetnek)

A koncertjeitek alapján az jön le, hogy minden hangszerhez konyítotok valamennyit, hiszen a Dance Dance Dance-ben hárman is doboltok, a Sleepwalk City végén meg mindenki a billentyűkön és effekteken varázsol. Tényleg csupa multi-hangszeres alkotja a 65days-t?

Paul: Ezt így nem mondanám. Szerintem mindegyikünk egy hangszerhez ért igazán jól. A többi inkább csak kísérletezés. Joe például kimondottan jó gitáros…

Joe: Te meg kimondottan jó billentyűs vagy.

Paul: Ahogy Rob meg kiváló dobos. De egyikünk sem egy vérprofi stúdiózenész, akiket a legnagyobb sztárok szoktak felbérelni. A saját zenédet egyébként is sokkal könnyebb eljátszani, mint valaki másét. Őszintén be kell vallanom, hogy én a mai napig nem ismerek egyetlen normális gitárakkordot sem. Viszont azok a dallamok, amiket használunk a dalainkban, egyrészt megállják a helyüket, másrészt abszolút a sajátjaink.

Joe: Egy tökéletesen képzett zenész nyilván a fejét fogná néha a játékunktól, de szerintem a zenében nincs olyan, hogy rossz vagy jó megoldás. Egy hangszer helytelen használata is elvezet téged valahová, és ha az tetszik, akkor az egy helyes irány. Ráadásul onnantól kezdve az már teljes mértékig a te felfedezésed.

Nagyon trükkös a We Were Exploding Anyway lemezetek borítója, mert nem könnyű eldönteni, hogy két lány, vagy egy pasi és egy csaj készül a képen épp csókot váltani. Melyik a helyes megfejtés?

Joe: (válasz helyett először csak felhúzza a vállait). A nyavalya tudja… sosem gondolkoztunk ezen. Nem ismerjük a modelleket, mivel az egyik barátunk készítette ezt a fotósorozatot New Yorkban. Erről inkább őt kellene megkérdezned, mi csak egyszerűen beleszerettünk a kép hangulatába. Egyébként pár éve ellátogattunk a fotózás helyszínére, és nem volt ott semmi. Csak egy macska aludt egy kövön. Talán valami tényleg felrobbant ott. (nevetnek)

Mit gondoltok: a művészeknek állást kell foglalniuk olyan aktuálpolitikai kérdésekben, mint például a gázai vagy az ukrán konfliktus?

Joe: Eleve nehéz meghatározni ebben az esetben azt, hogy mit is jelent állást foglalni. Persze, az embereknek tudniuk kell arról, hogy mi történik ezekben az országokban. Mi kis halak vagyunk ehhez, az olyan zenekarok, amelyeknek a koncertjeire több tízezren mennek el, sokkal nagyobb hatást érhetnek el. Viszont nem tudom, hogy egy művész bármilyen szintű felhívása vagy – ahogy te mondtad – állásfoglalása előidézhet-e konkrét, kézzelfogható változásokat.

Paul: Brian Eno például remek példa arra, hogy miként juttathatod el az üzeneted rengeteg emberhez, ő ugyanis nagyon sokat foglalkozik a gázai helyzettel, és a maga módszereivel sokat tesz a békés megoldás elősegítéséért. De ez ugyanakkor nagy felelősség is, és a zenészek sokszor nem elég tájékozottak ahhoz, hogy nyilatkozzanak ilyen ügyekben. Vannak erre kiváló, független újságírók, akik képesek feltárni az összefüggéseket. Egy kicsit szégyellem is azt, hogy mi semmilyen szempontból nem vagyunk nagy zenekar, de ha posztolunk valamit a Facebookon vagy a Twitteren, azt több ember látja, mint egy ilyen politikailag felkészült és tájékozott újságíró bejegyzését.

Joe: Mi pedig nem rendelkezünk megfelelő információkkal, és kellően képzettek sem vagyunk a kinyilatkoztatáshoz. Nagyjából ugyanannyit tudunk a történésekről, mint te, vagy bárki más átlagember. Gyerekek halnak meg ott, és ez borzasztó, vallástól vagy földrésztől függetlenül. Sajnos fogalmam sincs, mi lehetne a megoldás, de az a legnagyobb baj, hogy nem is látok olyan hatalmi erőt, aki képes lenne kezelni ezt a helyzetet.

Paul: A zene önmagában egy szórakoztató műfaj, így a mi esetünkben az interjúk alkalmasabbak arra, hogy kifejezzük a gondolatainkat, mivel alapvetően a tevékenységünk arra korlátozódik, hogy lemezeket adunk ki és koncertezünk.

Joe: Továbbá a komoly változásokhoz jókora adag szociális érzékenység is kell, hiszen bizonyos reformok azzal járnak, hogy a te életed is más lesz tőle. És könnyű hangoztatni valamit, amíg annak a hatását nem érzed a saját bőrödön. A háttérben rengeteg érdek bújik meg, rengeteg az ellentmondás, és ezek azok a kártyalapok, amik mögé mi nem látunk be. Sajnos a föld lakosságának még egyetlen olyan rendszert sem sikerült kitalálnia, amely tökéletesen működőképes lett volna.

Fotók: Demjén Zoltán

A férfinak és újságírónak látszó természeti képződménynek akkor jön meg igazán a kedve egy interjúhoz, amikor megtudja, hogy a kifaggatásra váró zenekart 5 lány alkotja. Ez a csapat a holland Bells of Youth, akik egyik első nemzetközi koncertjüket épp a Sziget Fesztiválon adták. Jó néhány órával a bulijuk után foglalt helyet velem szemben a pályája elején járó bandából az énekes/akusztikus gitáros Leonie, illetve a gitáros Estelle.

Most koncerteztek először Hollandián kívül. Ez azért igazi mérföldkő, nem?

Leonie: Már egy ideje tervezgettük, hogy külföldön is kipróbáljuk magunkat, így amikor jött a lehetőség, hogy fellépjünk a Szigeten… az… valósággal leírhatatlan volt. Gyorsan leszerveztünk mellé még néhány bulit, így játszottunk Németországban és Prágában is, tehát gyakorlatilag most egy miniturnén vagyunk.

És milyen volt a Szigetes koncertetek? Pontban déli 12-kor kellett színpadra állnotok, ami nem éppen egy rock’n’roll időpont…

Estelle: Őszintén szólva, rosszabbra számítottunk. A végén többen is odajöttek, hogy a mi zenénkre keltek fel, és a tűző nap ellenére voltak, akik táncoltak is. Látszott, hogy tetszik nekik, amit játszunk, szóval igazán jó élmény volt.

Egy kicsit hazai pályán voltatok, hiszen a Szigetre rengeteg holland érkezik. Mitől olyan népszerű ez a fesztivál nálatok?

Leonie: Szerintem azért, mert nálunk nincsenek ilyen klassz fesztiválok. (mosolyog)

Estelle: Nálunk ott van mondjuk a Lowland, de a Sziget legalább háromszor akkora. Egy kicsit kiszabadulhatnak az emberek otthonról, meg aztán hét napig itt lehetnek, míg nálunk maximum 3-4 napos egy ilyen rendezvény. Ráadásul sokkal jobb itt az idő, mint Hollandiában, és az árak is jóval alacsonyabbak.

Azt sikerült lemérnetek, hogy hány holland látta most a bulitokat?

Leonie: Igen, megkérdeztük a színpadról, és rengeteg kéz emelkedett a magasba.

A honlapotokon az szerepel, hogy indiepopot és harmonikus elektrofolkot játszotok. Ez azért némi magyarázatra szorul…

Leonie: Hát, az biztos, hogy nagyon változatos a zenénk, nem igazán lehet egyetlen címkével megjelölni. Gyakran megkapjuk ezt a kérdést, és igazából nehéz rá jól válaszolni. Mert vannak olyan dalaink, amelyek az electropop kategóriába tartoznak, de vannak folkos nótáink is.

Estelle: Rengeteg féle zenét szeretünk, és ez jelenik meg a saját szerzeményeinkben is. Az egyikben kicsit több a punk, a másikban kicsit több a pop. Szóval nem könnyű ezt körülírni. Meg kell hallgatni, aztán mindenki megalkothatja róla a saját véleményét.

A dalaitok közül a Physical elég figyelemreméltó. Ebben azt fejtegetitek, hogy a lányok sem mindig komoly kapcsolatra vágynak, hanem néha elég egy jó barát, aki egyben szexpartner is.

Leonie: Wow, soha senki nem kérdezett minket a szövegeinkről… Emlékszem, amikor elkészült a Physical zenéje, és néztünk egymásra, hogy oké, de miről szóljon a szövege?

Estelle: Ez tulajdonképpen egy poén, és nagyjából arról szól, hogy milyen az, amikor a csajok csípik fel a pasikat, és nem fordítva.

Jó, de ez azért nem egy olyan dolog, amiről sűrűn énekelnek a lányok…

Leonie: Miért, szerinted miről szoktak énekelni a lányok?

Szerelem, romantika, virágok, elhagytál, utállak, stb.

Estelle: A-ha. De ott van például Rihanna, aki rengeteget énekel a szexről. Van ebben egy kis lázadás, szeretnénk kifejezni ezzel a dallal, hogy a lányok is megtehetik azt, amit a fiúk. Az egyenjogúság nagyon fontos a számunkra.

A BOY című bemutatkozó albumotokról a She Said/He Said jelent meg kislemezként. Ezzel a nótával a férfi és a nő közti örök kommunikációs ellentétre akartok utalni? Tudjátok, a „de hát én azt hittem, hogy te azt gondolod…” kezdetű ellentmondásokra.

Leonie: Nagyjából igen. Nincs olyan kapcsolat, amelyben néha ne ütné fel a fejét a meg nem értés. Ez valami olyasmi, amiről mindegyikünknek van tapasztalata a zenekarból.

Estelle: Amúgy meg szeretjük, ha mindenki hozzáadja a saját értelmezését a nótáinkhoz. Nem létezik egyetlen kizárólagos jelentés, és ez tök jó! Van, amikor odajönnek hozzánk emberek, hogy mennyire jó, hogy ez a dalotok erről meg arról szól, mi meg mondjuk, hogy oké, aztán csak nézünk egymásra, hogy nekünk ez eszünkbe sem jutott. (mosolyog)

A lemezetek címe az, hogy BOY, ami a zenekar neve rövidítve…

Estelle és Leonie: Na végre egy újságíró, aki ezt észrevette! (ennél a pontnál még a másik asztalnál ülő menedzserük is diadalmasan a levegőbe csapott az öklével)

Oh, köszönöm, ez király! Szóval, egyrészt ez a nevetek rövidítve, de takar egy olyan jelentést is, hogy a dalok jelentős része az ellenkező nemmel foglalkozik?

Leonie: Szerettük volna, ha a debütáló lemezünk a mi nevünket viseli, de mégsem túl konkrét formában. Tehát nem, nincs mögötte mélyebb megfejtés.

A világ sokat köszönhet olyan remek holland előadóknak és zenekaroknak, mint Anneke van Giersbergen, a the Gathering vagy a Within Temptation. Lehetnek ők követendő példák a számotokra?

Estelle: A Within Temptation tőlünk csillagászati távolságra van, hiszen ők egész Európában rendkívül ismertek.

Leonie: És hát azért Anneke sem panaszkodhat. Amikor nézzük a turnéállomásait, mindig irigykedünk, hogy basszus, de jó neki! (nevet)

Estelle: Az mindenképpen inspiráló, hogy ennyi helyre eljut, de zeneileg nem tekintjük példaképnek egyiküket sem.

Ha jövőre ugyanígy beszélgethetnénk a Szigeten, milyen élményekről szeretnétek mesélni?

Leonie: Mindenképpen a terveink között szerepel, hogy egy éven belül kihozzuk a második albumunkat; emellett pedig jó lenne eljutni a legnagyobb fesztiválokra, például a Glastonbury-re. Aztán turnézni Kelet-Európában, játszani a mediterrán országokban. Az elsődleges célunk az, hogy Európában nevet szerezzünk a Bells of Youth-nak, aztán lehet messzebbre tekintgetni.

Fotók: Bells of Youth Facebook

Minden jónak vége szakad egyszer - az idei Szigetnek is. A szervezők nem bíztak semmit a véletlenre: a Nagyszínpadon két igazi nagyágyú tette fel a pontot arra a bizonyos i-re. Így aztán mi is megkóstoltuk az irdatlan tömeg részeként, hogy keserű-e a citrom Hey Ya, és felmértük, hogy 2014-ben Calvin Harris-e David Guetta.

A fél nyolckor fellépő Outkast pont azt hozta, amit elvárhattunk a legendás hiphop-csapattól: egy olyan show-t, amire csak azt lehet mondani, ezért érdemes volt nyolc év szünet után újraéleszteni a zenekart. Azt meg tekintsük szerencsés véletlennek, hogy az utolsó nap programjába került be André 3000 és Big Boi fellépése. Így mintegy felvezetőnek láthattuk az előző napokon, a mai, jóval lagymatagabb felhozatalt is Macklemore & Ryan Lewis személyében, Cee Lo Green koncertjén pedig azt is, milyen bulit tudnak csapni az atlantai hiphopszcéna figurái.

Vasárnap estére tehát minden összeállt, és igazából semmi nem volt zavaró. Az sem, hogy a fél nyolcas kezdés idején még világos van – csodálhattuk, mennyire menő a Big Boi napszemüvegén visszatükröződő naplemente. Az sem, hogy az Outkast nem csak legnagyobb slágereit hozta el – sőt, azokat a koncert közepére már le is tudta –, hanem korábbi dalaik, sőt, első albumuk, a húsz évvel ezelőtt megjelent Southernplayalisticadillacmuzik is bekerült a repertoárba. Az sem, hogy a déli rapdalok üzenetét a közönség jó része nyilván nem érti, így az interakció nagyjából arra szorítkozott, hogy Buda Side, Pest Side. Aki ott volt, az érezte az ősritmust, ennyi elég is volt egy jó koncerthez.

(Gyükeri Mercédesz)

Nagyon olcsó poénnal élve azt írhatjuk, hogy Calvin Harris skót létére nem fukarkodott a látvánnyal, és ha a zene miatt nem is, már a fényorgia, a tűzijáték, a lángcsóvák, a lézerek, a foszforeszkáló rudacskák, a konfettik és a repkedő-csillámpónik-rózsaszín-cukorszárnyakon miatt érdemes volt megnézni a DJ programját. Most már egy ideje ő az az előadó, akivel ha valamelyik sztárnak nincs egy tisztességes featuringje, az kábé le is húzhatja a rolót. Ilyen formában Harris bátyót az is ismeri, aki nem tud róla: ja, hogy Rihannával az az ő száma? Ja, hogy Example-lel az az ő száma? Ja, hogy a Hurts-ös csókával az az ő száma?

Ezek nyilván nem is maradhattak ki, ahogy egy Feel So Close sem, csak a kezdeti lelkesedés után rettentő kiszámítható lett a show. A remixezés áldozatául estek ugyanis a legnagyobb slágerek is, mivel a DJ egyetlen receptet nyomott le az echte ungarische gulasch közönség torkán. Felpörgetés, fokozás a végtelenségig, fél perc csapatás-veretés-pumpálás, majd leállás. Pihi. Felpörgetés, fokozás a végtelenségig, stb. – és így tovább. Újra és újra. Ami még tőle is unalmas volt. Viszont durván hangosan szólt, így a derék óbudai polgárok a fülükre tapasztott párnával mantrázhatták a panelrengeteg mélyén, hogy „már csak ezt az éjszakát kell kibírnunk, már csak ezt az éjszakát kell kibírnunk”.

Calvin Harris tehát jött, látott, és… és… tulajdonképpen győzött, mert kétségtelenül látványos és szórakoztató záróaktus volt a Sziget-orgia végén, és talán dőreség volt azt várni tőle, hogy a poros-saras földbe döngöli majd fellépésével a tavalyi búcsút levezénylő kollégáját, David Guetta-t. Bye-bye Calvin, bye-bye Sziget 2014!

(Blahó Dávid)

Minden fanyalgó figyelmébe: aki kimegy egy szabadtéri fesztiválra, két dolgot nem érdemes számon kérnie a szervezőkön. Az időjárást és azt, hogy a koktélból a szemed láttára spórolják ki a kraftot. Ezen túllépve tény, a Sziget évről évre komfortosabb lesz, ám még mindig van, ami miatt bosszankodunk.

Amit szeretünk:

1. Átrendezés

Régen természetesen minden jobb volt, de határozottan tetszik, hogy időnként máshová kerülnek a színpadok, vagy megszűnnek és újak születnek. Nem csak azért, mert újabb területeket lehet felfedezni, de azért is, mert így tényleg nem csak a belépő meg a sör ára különbözteti meg a fesztiválokat egymástól. Persze egészen más a hangulata például a magyar színpadnak egy lejtős mezőn és a bejáratnál felállított terepen, de mindkettőt lehet szeretni valamiért. Arról meg ne is beszéljünk, hány ismeretlen zsenibe futottunk bele azért, mert eltévedtünk.

2. Programok a koncertek között

Nem fogja megváltani a világot és nem is pótolja a távolmaradó sztárokat, de az utcazenészekkel és az utcaszínházi produkciókkal együtt hozzájárul ahhoz, hogy a Sziget több legyen egyszerű koncerthelyszínnél. Lufieregetés, szappanbuborék-fújás vagy éppen az, ahogy önfeledt vágsz egy ismeretlenhez egy nagy adag festékport, kell ennél jobb móka?

3. Stream

Korán kezdődik egy koncert, drága a belépő, lemaradtam az elejéről, mert sorban álltam lángosért – sebaj, a Sziget oldalán meg lehet nézni a koncerteket. Másnap is. Szimpatikus kezdeményezés, jó minőségű adás. Köszönjük, és ígérjük, ez nem veszi el a kedvünket attól, hogy kimenjünk a fesztiválra.

4. Mobilalkalmazás

Okos, logikusan felépített, egyszerűen használható, és mindezt három nyelven. Láthatóan teljesen átvette a programfüzet helyét, a kis „útlevél” inkább csak szuvenírnek jó (különösen, ha az ember a második napon véletlenül a ki tudja, honnan előkerült előző évi kiadást dobja be a táskájába).

5. Kivilágítás

Aki emlékszik még arra, hogy két koncert között a vaksötétben botorkál és igyekszik nem beleesni egy sátorba, az értékeli az átvágó ösvények világításait. Különösen, ha ezek önmagukban is mosolyra fakasztják a katatón módon bandukolókat. A lámpaernyők, a fákról megvilágított fénygömbök, a csillagok is hozzátesznek a hangulathoz.

+ Közlekedés

A BKV-t általában szidni szokás, ám a cég évek óta kitesz magáért a Sziget idején az éjszakai és a nappali közlekedésben is. Mondjuk át kell verekednie magát a fesztiválra készülőnek a fura biztonsági őrök hadán, de ha legalább egy részük képes idegen nyelven is megszólalni, ráadásul cserébe éjszaka is fél óra alatt beér a Belvárosba, talán túléli valahogy.

 Amit nem szeretünk:

1. DJ-k

Annak is van egy nagyon komoly fílingje, ahogy egy DJ (vagy a Prodigy valamelyik kütyüse) feltolja a potmétert és egy ritmusra őrül meg több tízezer ember. Láttuk ezt a BalatonSoundon, végignéztük, ahogy az esti sávból kiszorultak a koncertek és átvették a helyüket a DJ-szettek. De a Szigeten talán mégis nagyobb attrakció lenne egy nagyzenekar koncertje a fél tízes sávban – táncolni meg bárhol lehet valami gépzenére – mert valljuk be, azért David Guetta vagy akár Calvin Harris azért olyan sokat nem tett a zenei kultúra erősítéséért.

2. A38-sátor

Az A38 állóhajó különleges hangulatát a Szigetre is sikerült átmenteni: túl jó előadók túl kis helyen. Igaz, amíg a hajót pont ez teszi különlegessé, a Szigeten található sátorban a klubhangulat már nem érezhető, csak a kibírhatatlan tömeg, évről évre. Minderre persze az a magyarázat, hogy miközben a Nagyszínpadon sokadvirágzásukat élő zenészek lépnek föl, itt olyan aktuális és menő produkciókat lehet(ne) látni, mint például Stromae, akinek a koncertje miatt az idei tömegnyomoros minibalhé kitört.

3. Wifi

Erről nem nagyon van mit mondani: a Szigetre érkező külföldieknél csak a Szigeten található okostelefonok száma nagyobb. Így – már csak a látogatók posztjai által keltett hírverés miatt is – nem ártana wifihálózatot kiépíteni a fesztivál egész területén. A kempingek egy részében van, és egy pár pult is terjeszt hullámokat, de ezekben az években a szolgáltatásnak már természetesnek kellene lennie egy ilyen rendezvényen. Annak mondjuk örülünk, hogy most már legalább a mobilinternet bírja az iramot.

4. Paypass-díjak

Ha egy külföldinek nincs fogalma arról, hogyan is működik a lakossági bankolás Magyarországon, hát itt megtanulhatja. Az amúgy igen praktikus érintős kártyák kiváltásakor mindjárt egy ezressel lesz szegényebb. Tudjuk, ezt részben visszakapja a végén, de hát vannak ott olyan érthetetlen tételek is, mint a „kényelmi díj”. Mitől is kényelmes valami, aminek nincs alternatívája?

5. Ellenőrzés

Nem kell ahhoz különösebb paranoia, hogy feltűnjön, a bejáratnál a kontroll gyakorlatilag annak az ellenőrzésében merül ki, becsempész-e valaki alkoholt. Egy tömegrendezvény igenis veszélyes üzem, ahol a házi pálinkánál sokkal komolyabb kockázatot jelent egy becsempészett fegyver.

+ Tisztában vagyunk azzal, hogy egy fesztivál nem a gasztrosznobok Mekkája, azt azonban nagyon tudjuk sajnálni, amikor egy kedvelt városi hely Sziget-kiadása a megszokottnál jóval alacsonyabb színvonalat nyújt. Persze, nagyobb itt a nyüzsgés, de ha valaki ezt nem bírja, akkor bővítse a kapacitást, vagy ne jöjjön ki. Mert alapigazság: egy előrecsomagolt hamburger, akármilyen jó alapanyagokból készült, egy idő után óhatatlanul megmcdonaldsosodik.

Azt valószínűleg ki lehet jelenteni, hogy senki nem a magyar fellépők miatt megy a Szigetre. Mi azért nem, mert bármikor megnézhetjük őket, a külföldiek meg azért, mert fogamluk sincs még a létezésükről sem. Aztán valahogy mégis ott találjuk magunkat egy-egy tömött nézőteres koncerten, gyakran még eltévedt, de boldog külföldiekkel is körülvéve, úgyhogy valamit csak tudhatnak ezek a zenekarok. Na meg persze az A38 sátorból lecsorgó tömeg sem tesz rosszat a nézőszámnak.

Az idén szűkebb, félig zárt színpadra áthelyezett, a magyar előadók zöméért felelős Petőfi Rádió - VOLT Fesztivál Színpadnak ilyen szempontból nagyon is jót tett a helyszíncsere. Kisebb és a nyílt, füves színpadnál kevésbé kellemes az új hely, de sokkal kevésbé elszigetelt, amivel nagyot nőtt a véletlenül odakeveredő nézők száma. Valószínűleg így történhetett meg, hogy már a -1. napon, amikor még az átlag töredéke volt a szigetlátogatók száma, félmeztelen, talán holland (sajnos nyelvi és alkoholszint-különbségbeli nehézségekbe ütközött a pontos nemzetiség kiderítése) fiatalok próbáltak lelkesen pogózni a délutáni műsorsávban kissé gyér közönség előtt játszó Fish!-re. Persze az ilyen véletlenül arra tévedő résztvevőket gyakran eltántorítja az ismeretlen nyelvű szöveg, aminek kiküszöbölésére a Budapest Bár érezhetően sokkal nemzetközibb felhozatallal jelentkezett. Hogy ez direkt a Szigetre optimalizált számlista-e, vagy csak épp így jött ki a lépés az nem is fontos, a néhány angol nyelvű dal meg a szokásosnál kicsit több elektronika simán elég volt ahhoz, hogy az A38-on fellépő, teltházas Crystal Fighters-ről kimaradt embereket felszippantsa a magyar színpad. És amilyen hangulatos, ugrálós-üvöltözős buli lett a koncertből nem is bánta meg senki, aki arra járt - aki meg kifejezetten ide jött (és velük volt inkább tele a sátor, már a legelső számtól) az pláne.

Ez a "lepattanó felszedése"-érzet természetesen leginkább a csütörtöki, tömegpánikba fulladt Stromae-koncert alatt volt meg leginkább, ha nincs a belga kiscsászár akkor kétlem, hogy Ganxsta "Döglégy" Zoli "jazz"-koncertjén annyian csáplnak, amennyien. Ezzel nem azt mondom, hogy rossz volt, de ha az A38 sátor falai hirtelen háromszorosára dagadtak volna akkor a közönség nagy része seperc alatt futott volna vissza Stromae lábai elé táncolni. Ehhez mérhető tömeg szerencsére már nem rohamozta meg azóta a sátrat, legalábbis nem egyszerre, hiszen tegnap este is ki kellett rakni a megtelt-táblát, de a tömeg jobban elszórva érkezik azóta, hogy fél órát csúsztattak a műsorrenden. Éppen ezért keltett nem kevés emberben kissebb felháborodást, amikor a csúszás első napján, pénteken elvileg 10 után kicsivel színpadra álló Kelis még a programtoláshoz képest is késett. A nem túl keményvonalas Kelis-rajongó, ámde a magyar nyelvvel jól boldoguló ember ilyenkor pedig mit csinál? Átmegy a szomszédban játszó Brains-re és bosszankodás illetve a levegőtlen sátorban való szenvedés helyett remekül szórakozik.

Lehet, hogy így éppen a kényelmesebb Szigetlátogatók mekkájává vált idén a magyar színpad, ahol ismerős zenék mellett viszonylagosan kisebb tömegben (azért befelé itt is vészesen fogy a levegő) érezheti úgy, hogy mégiscsak a Szigeten van. Személy szerint engem jobban vonz a jó zene, mint az előadó vélt vagy valós hírneve, de azért tény, hogy bizonyos előadókkal nem lehet magyar zenekarként versenyezni. A beugróként színpadra álló Random Trip is esélytelenül indult a Nagyszínpadon párhuzamosan zajló Imagine Dragons-szal szemben, ám az amerikaiak koncertje után átszállingózókból egész korrekt kis nézősereg lett, így a buli végére valamennyire még a legendás A38-as, teltházas Random Trip-koncertek hangulata is megidéződött. A hasonlóan nagy nevű, de jóval megkopottabb virágú Manic Street Preachers mellett nem volt akkora meglepetés, hogy a Szabó Balázs Bandájára szép számmal gyűltek össze, de ilyen szintű teltház azért váratlan volt. Hát még az első sorok egyikében felbukkanó ukrán zászló! Vagy valaki eltévesztette a házszámot, vagy a zene valóban átlépi a nyelvi határokat, a Szigeten bármi megeshet. A PASO-nak viszont semmiféle nyelvi határokon nem kellett aggódnia, a zömében angolul (vagy olyan gyorsan hadarva, hogy a nyelv úgyis mindegy) előadott, sodró lendületű, vigyorgósan ugrálós zenére szinte természetes, hogy mindenféle arrajáró népek fiai s lányai betértek, és maradtak is zászlót lengeti és tenyereket vörösre tapsolni. 

Természetesen a zenében sosem az a mérvadó, hogy hányan és milyen nemzetiségűek hallgatják meg az adott előadót (mint ahogy semmi más művészti ágban sem, ha már itt tartunk), kvázi "házigazdaként" mégis jó azt érezni, hogy a puszta helyszínen kívül mást, többet is tudunk adni a néhány napig itt állomásozó embereknek. Hiszen mi már tisztában vagyunk azzal, milyen jó, kisebb-nagyobb formációk kitermelői vagyunk, nem is véletlen, hogy még a nemzetközi zenei élet nagy neveit felvonultató Szigeten is gyakran szívesebben bulizunk a Heaven Street Seven-re, mint mondjuk Lily Allen-re. Mert igenis tud egy "éppen nincs mit csinálni"-kiindulópontból elkapott PASO-koncert vagy egy "goyorsan elkapom a legvégét"-Random Trip a fesztivál egyik meglepő csúcspontja lenni, hiába a Nagyszínpad a "legmenőbb attrakciók és fellépők helyszíne", aki ott táborozik le az a legjobb, kis csodának érződő élményekből általában kimarad. És ezekért gyakran éppen a magyar zenekarok felelősek. 

Idén nem először képviseli magát kiemelt standdal és állandó napi programokkal a Magyar Állami Operaház, amely az utóbbi időben különös figyelmet fordít arra, hogy bővítse célközönségét, és olyanokat is megszólítson, akik még sosem jártak az Andrássy úti intézmény falain belül. A Sziget fesztivál harmadik napján megnéztük, mennyire vevők erre a Fesztivál Köztársaság polgárai.

A hivatalos program nem volt túl bőbeszédű azzal kapcsolatban, hogy a Fidelio Kultúrzónában naponta jelentkező egy órás előadás mit tartogat. Csak annyit tudtunk meg, hogy „áltudományos operakísérlet hangfajokkal és a legnépszerűbb operaszerzőkkel” várható.  Kezdés előtt negyed órával még kicsit szkeptikusan vártuk a szállingózó közönséget az Operaház sátrában, de Hábetler András felkonferálása és első operarészlete után egyre gyorsabban érkeztek a nézők, perceken belül teltház lett. ír

Az in medias res áriázás után sem derült ki sokkal több arról, hogy van-e  valamilyen központi témája vagy koncepciója  a Hajógyári szigetre összeállt LabOPERAtórium együttesének. Egy rövid angol nyelvű felvezetés után sorra kapcsolódtak be közönség soraiban nem túl trükkösen, teljes sminkben és estélyiben megbújó énekesnők; Keszei Bori, Rőser Orsolya Hajnalka és Megyesi Schwartz Lúcia, akik többek közt a Carmen és a Don Givanni egy-egy „sláger” áriával váltogatták egymást Hábetler könnyed-humoros felvezetői között.

A jól ismert dallamokért nagyon hálás volt közönség, az első negyed órában már tömött sorokban álltak és sokan ültek a földön is. Hamarosan a férfi szekció is bekapcsolódott Szvétek László és a fiatal tenor Boncsér Gergely személyében néhány poén kíséretében. A kezdetben visszafogott közönséget egyre jobban magával ragadta az előadás – különösen Boncsér magas „C”-i váltottak ki egyre nagyobb tapsot.

A viszonylag statikus előadásokat fizikai színházas elemekkel színesítették egy táncos pár rövid performanszaival. Egy-egy szám erejéig előkerültek az opera-előadásokban is egyre gyakrabban felbukkanó zsonglőr és akrobatikus mutatványok. Az Operaház zenészei mellett külön tapsot érdemelnek a hangtechnikusok, akiknek a sátor adta lehetőségek ellenére is sikerült a szigetes viszonyokhoz képest kitűnő és abszolút élvezhető minőségre hangosítani a zenét. Egyáltalán nem volt könnyű dolguk! 

A látványért pedig szintén hálásak lehetünk Lakatos Márknak, akinek munkája a neoncsövekkel táncoló akrobaták és Rőser Orsolya Hajnalka lélegzetelállító ruhakölteményében teljesedett ki a fináléban váratlan és nagyon impressziv meglepetésként.

A több mint egy órás előadást álló tapssal búcsúztatta a közönség, és minket is sikerült meggyőzni, hogy egy kifejezett koncepció nélkül csokorba szedett áriából is kerek előadás kanyarítható profi közreműködőkkel. Az Operaház előadása tehát elérte célját; hiteles ízelítőt kaptunk a műfaj aktuális előadásmódjáról, anélkül, hogy kínos erőlködésbe csapott volna át a fesztiválra szabott változata.

A közönség láthatóan értékelte, hogy azt kapta a jól ismert intézménytől, amiben a legjobbak – zseniális énekesek profi előadásai újító látvánnyal, amelyeket a Szigetnek hála most egy fröccsel a kézben, akár két rock koncert között is élvezhetünk a fesztivál alatt mindennap este nyolctól a Fidelio Kultúrzónában.

A leginkább new rave/indie rock stílusok keresztmetszetébe besorolható, angol Klaxons kétharmada, Jamie Reynolds és James Righton zenéjükhöz és hírnevükhöz méltó, fantáziadús, okos és jó értelemben véve elszállt interjút adtak a tegnapi Szigetes fellépésük előtt. Aki az új lemezre kíváncsi hallagassa meg, aki háttérinfókra, az üsse fel a Wikipediát, de akit a mikrofonok mögötti emberek érdeklik, az folytassa az olvasást! 

Nem először jártok a Szigeten. Hogyan emlékeztek a 2009-es fellépésre?

Jamie: Sehogy!

Valahogy sejtettem, hogy ez is egy lehetséges válasz...

Jamie: Amikor bejöttünk a szigetre mutogatták a kocsiban, hogy múltkor is itt jöttünk át, az rémlett valamennyire...

James: Én rákerestem YouTube-on, hogy "Klaxons Sziget" és tényleg vannak felvételek rólunk a színpadon... de így sem emlékszem.

Jamie: Fogalmam sincs, mit játszottunk...

James: Olyan, mintha egy fekete lyuk lenne az emlékeinkben.

Szóval ez az újrakezdés napja lesz!

James: Igen, mintha először játszanánk itt!

Jamie: Mintha először járnánk Magyaroroszágon!

James: Pedig biztosan tudom, hogy voltunk már Budapesten. Felismerem a Parlamentet képeken, valószínűleg vagy nyolcszor voltunk már itt, nyaralni is. De a Sziget fellépés... Mindenki erről a fesztiválról beszél, hogy milyen ismert, az egyik legnagyobb Európában, de hogy mi lettünk volna itt az egyáltalán nem rémlik... De így legalább ma este új emlékeket gyárthatunk! 

Teljesen új élményben lesz részetek - újból!

James: Igen!

Jamie: "Köszönjük, hogy itt lehetünk - először!"

Csak ezt a színpadon inkább ne mondjátok!

Jamie: Akkor "Köszönjük, hogy ti legutóbb is itt voltatok, mi kevésbé!" Ők meg majd felüvöltik, hogy "Játszátok azt, amit négy éve is!" 

James: Vagy "Csodás végre itt lenni, Budapest!"

Szerintem sokan elgondolkoznának rajta, vajon nem csak álmodták-e azt a koncertet!

Jamie: Az a fura ebben, hogy általában ezzel nincs semmi gond!

James: Igen, emlékezni szoktunk minden egyes fesztiválra.

Jamie: Valamilyen gonosz emlékezettörlésnek estünk áldozatul!

Vagy ti töröltétek ki a saját fejetekből!

Jamie: Nem, dehogy. Láttam a felvételeket és nagyon jónak nézett ki, nem lett volna rá okunk.

Akkor meg pont azért, mert olyan jó volt, hogy újra akartátok élni úgy, mintha először csinálnátok!

Jamie: Igen, igen! Kezdjük megint az elejéről!

James: Valahol kint voltunk a szabadban, igaz? És még világos volt...

Igen, a Nagyszínpadon...

James: Azt hiszem emlékszem, hogy...

Jamie: Dehogy emlékszel!

James: Nem tényleg nem, megint elvesztettem. De gondolkozom még rajta! Amúgy a hangosítónk is azzal kezdte, hogy nem volt már Budapesten tíz éve, aztán a menedzserünk elárulta neki, hogy azóta már kétszer is voltunk itt, és ő is velünk volt, úgyhogy nem csak mi felejtettük el.

Ha bárki kérdezi mondjátok azt, hogy annyira jól érzitek itt magatokat, hogy minden alkalom olyan, mintha a legelső lenne!

Jamie: Azaz, ez jó szöveg!

Egyébként most éppen utazgattok igaz? Mármint turnén vagytok...

Jamie: Hétvégente igen.

James: Hosszúhétvégézünk!

És mit csináltok hétköznap?

Jamie: Nem sok mindent. Pihizünk.

Akkor holnap is mentek valahova?

Jamie: Igen, Németországba...

James: Jersey-be. (nyelvbotlással ez lett a Germany-ből - a szerk.)

Jamie: Jersey-be megyünk? Tényleg? Azt sem tudjuk már, hol vagyunk! Nem is akarjuk, hogy megkérdezzék!

Ha titok akkor nem kérdezek róla többet...

Jamie: Milyen jó is lenne, ha egyszerre két helyen tudnánk játszani, nem?

James: Az lenne a megvalósult álom, végigjátszhatnánk az egész világot egyetlen éjszaka alatt! Ez a jövő nem, a 3D meg a hologram!

Akár még Michael Jacksonnal vagy Tupac-kal is játszhatnátok!

Jamie: Hű el tudod képzelni milyen szörnyű lenne, ha játszhatnánk Michael Jacksonnal aztán elfelejtenénk?

De hologram volt, úgyhogy bármikor újrajátszhatjátok!

James: Talán legutóbb hologramok játszottak helyettünk a Szigeten, ezért nem emlékszünk!

Vagyis olyannyira a technológiai fejlődés előtt jártatok, hogy ti már akkor is hologram technikával dolgoztatok?

Jamie: Lehet! Így viszont az idővel is kapcsolatos a probléma! Bekerülhettünk egy időhurokba!

Vagy éppen ti indítottatok egyet legutóbb, és azzal zárjátok le, hogy visszajöttetek a Szigetre!

Jamie: Ez tetszik, kezd nagyon sci-fis lenni!

James: Mint az Idétlen időkigben! Talán egy időbuborékban éltük az életünket az utóbbi négy évben... ezek azért elég nagy ötletek!

Tessék, akkor fel is használthatjátok őket a következő albumhoz!

Jamie: Vagy amikor legközelebb Budapesten járunk!

De ezek alapján a következő alkalom is az első lesz!

Jamie: Akkor az hányadik alkalom is lesz?

Vagy melyik Budapest...

Jamie: Ez a beszéd!

Talán csak másik dimenzióban vagyunk, mint múltkor!

Jamie: Pontosan! Pontosan! Elég bonyolult ez így, teljesen összezavarodtam... 

Azt hiszem kellene kérdeznem valamit az új albumotokról is, de ez sokkal érdekesebb...

James: Ugyan, az senkit nem érdekel!

Jamie: Várjunk csak, de milyen album?

Mondjuk a következő, amit már megírtatok, de elfelejtettétek?

Jamie: Vagy a következő, amit még nem írtunk meg, de már előadtuk ezelőtt! Azt játszottuk legutóbb a Szigeten, de még nem értünk el oda az időben, hogy meg is írjuk. Szóval még be kell teljesítenünk a sorsunkat, és meg kell írnunk ahhoz, hogy lezárjuk az időhurkot!

James: Ó ez nagyon cool!

Szóval amikor majd megírjátok...

Jamie: Akkor lezárjuk a hurkot és bumm, hirtelen emlékezni fogunk mindenre!

Akkor lássatok hozzá, írjátok meg és azután beszélgethetünk a valóságról is!

Jamie: Csak szépen lassan, mindent a maga idejében!

James: Ez a beszélgetés rettentő szórakoztató, imádom! Nem is kell beszélnünk az albumról, ez tényleg sokkal izgalmasabb téma. Csak adj neki tíz pontot, annyi épp elég lesz.

Főleg, hogy úgyis minden egy másik dimenzióban lévő időhurokban történt!

Sajátos kísérletnek is betudható pénteki vállalásunk a Szigeten: vajon végig lehet-e nézni egymás után egy német hiphopzenekart, egy amerikai soulsztárt, egy walesi proli-gitárzenekart és egy újító metálbandát?

A Szigetben pont az a jó, hogy sokszínű – és most nem a nemzetközi forgatagra, a színpompás sátorponyvákra vagy a szombat este várható colorpartyra gondolunk, hanem arra, hogy zeneileg is elképesztő egyveleget talál, aki kilátogat. A Nagyszínpad pénteki fellépőiben is gyakorlatilag csak egy közös dolog mutatható ki hosszas keresgélés után: bár mind aktívak, igazi sikereiket nem most érték el.

Ennek megfelelően a közönség is cserélődött a színpad előtt, mi azonban sajátos vállalást tettünk: ugyanolyan lelkesedéssel nézzük végig először a 25 éve ugyanolyan baseballsapkában ugrabugráló német hiphopegyüttest, a Die Fantastischen Viert, a titokzatos Gnarls Barkley földi megtestesítőjét, Cee Lo Greent, a társadalmi igazságtalanságokon húsz éve ugyanazon a hangon kesergő Manic Street Preacherst és metalzene nagy újítóit, a Kornt.

Be kell vallanunk, a Fanta 4-től végképp nem vártunk semmit, ehhez képest egész kellemes élményt nyújtott a stuttgarti Beastie Boys, amely idén ünnepli huszonötödik születésnapját. Láthatóan tisztában voltak a saját korlátaikkal (oké, néha azért ugráltak egy sort, de ezt se a színpadon, se előtte nem vette senki komolyan), a délutáni napsütésben az első sörhöz lötyögésnek nem is volt semmi baj. Igaz, a közönség láthatóan nem azokból került ki, akik a hősidőkben a zenekar koncertjein csápoltak, de hát ez a négyórás kezdés átka: ők pénzt keresnek ilyenkor.

Ennél már zavaróbb volt, hogy az utánuk érkező Cee Lo Green háromnegyed hattól lépett fel. Lehet, hogy az igen testes amerikai zenész nem felel meg a „magyarnak Guetta kell, hogy jó érezze magát” aranyszabálynak, de ez nem a produkciót minősíti: igazi bulit láthattunk a Nagyszínpadnál. Voltak itt harisnyatartós zenészcsajok (igen, pont úgy, mint Robert Palmer legendás klipjében), a koncertet végigvonagló vérprofi táncosok, a poptörténet legnagyobb sikerei David Bowie-tól az INXS-ig, vicces haknikatyvasz jóféle anyagból. A produkció laza pofátlanságáról csak annyit, hogy Cee Lo Iggy Pop nyomdokain a The Stooges legendás I Wanna Be Your Dog-jával indított, és ebben a hangulatban olyan lazán bolondozta végig a koncertet, hogy néha még arról is megfeledkeztünk, mennyire profin, másodpercről másodpercre összerakott produkciót látunk. Hát valahogy így képzel el az ember egy bulit.

És emiatt kezd el aggódni a vége felé, amikor rájön, boldogult ifjúkora walesi prolirockzenekara ilyen felvezetés után annyira nyomorultnak fog tűnni – jó adag mazochizmusra lesz szüksége, hogy velük és ne egyből a Magic Mirror szokásos esti show-ján folytassa az estét. A Manics persze annyiból hozta a formáját, hogy boldogult ifjúkorunk hangulatát vissza tudta hozni – igen, most szembesültem azzal, hogy az ifjúságom nem volt túl izgalmas. A zenekar korrektül lenyomta a nagy sikereit, mindet pontosan, az elejétől a végéig, az énekes James Dean Breadfield néha fel is konferálta őket. Pont csak az az érzés hiányzott az egészből, ami Cee Lo Greennél mindvégig látható volt: hogy ott fönt a színpadon baromira élvezik az egészet.

A Manic Street Preachers-koncert kétharmadánál jött el a pillanat, amikor azt éreztem, sajátos kísérletünk csúfos kudarcot vallott. Szerencsére a csütörtöki sár és a tömeg nem tért vissza (akkor még), így gyorsan sikerült elhagyni a helyszínt, csak hogy Blues-Ír színpadnál belefussunk egy amerikai énekesnő koncertjébe, ami pont azt hozta vissza klubhangulatban, amit Cee Lo Green a nagyszínpadon próbált átadni: hogy egyszerűen érezzük jól magunkat. Dorrey Lin Lyles minden nőiességét és hangját bevetette, és még Johnnie Shepperdin gitárost is – csak kísérletünk iránti kíváncsiság vett rá minket a visszatérésre a Nagyszínpadhoz.

Mondjuk aligha maradtunk le bármiről is: a Korn sem az a zenekar, amelyik a bolondozásra venné a figurát a produkcióiban. Talán pont a humor maximális hiánya az, ami miatt soha nem sikerült úgy megszeretnem, mint a hasonlóan kísérletező rockzenét játszó Faith No More-t. A koncert sem tartogatott különösebb meglepetéseket: gitár, ének, rálassulva a Korn-féle dubstepre, másfél óra bólogatás, hajrázás, a színpadon némi hörgés. Jó volt az ütem, mondjuk kis gyakorlattal érkezők azt hihették, ugyanazt az egy dalt hallgatják másfél órán keresztül, legfeljebb a skótdudaszólóra vagy a Pink Floyd Another Brick in the Wall-jára kapták fel a fejüket.

Sajátos kísérletünk végül majdnem sikerült, de csak majdnem: ahogy a Manic Street Preachers, úgy a Korn modoros metálja sem tudott lekötni minket másfél órán keresztül. Egy dolgot azonban egy életre megtanultunk: néha a művészi érték és a koncert színvonala köszönőviszonyban sincs egymással.

Ma célirányosan a Madnessre megyünk.

Fotó: Sziget - Mohai Balázs

Az amerikai Imagine Dragons 2012-es Night Visions című albumával, arról is a rádiók által rongyosra játszott Radioactive című számmal robbant be a köztudatba. A fergeteges hangulatú, hatalmas tömeget vonzó és megénekeltető koncertjük előtt Ben McKee gitárossal és Wayne Sermon basszusgitárossal beszélgettünk titkokról, a hírnévről és egyéb furcsaságokról.

Honnan ered a nevetek?

Ben: Egy anagrammából jön. Volt egy kifejezés, ami mindannyiunk számára jelentett valamit, és kiderült, hogy ha összekeverjük a betűit, akkor ki tudjuk rakni ezt a két szót. De hogy mi volt az eredeti  kifejezés azt nem mondtuk el senkinek.

Szóval nem véletlen, hogy nem találtam róla semmi infót?

Ben: Nem, úgy döntöttük ezt titokban tartjuk.

A Radioctive című számotok volt az első nagy sikeretek, az óta ismeri mindenki a neveteket. Gondoltátok volna, hogy ez lesz „az” a szám?

Ben: Ó hát persze!

Wayne: Mi nagyon szerettük a számot, számunkra sokat jelentett, de nem hittük, hogy másokat is ennyire meg fog érinteni. Attól, hogy mi szeretünk valamit nem biztos, hogy a közönség is így fog érezni, sőt általában nem így van. Szóval elég őrült dolog, de nagyon örülünk neki.

Ben: Igazából egyáltalán nem gondoltuk, hogy sláger lesz belőle. Arra sem számítottunk, hogy a rádiók játszani fogják, mert annyira másmilyen hangzása van, sok torzított hanggal, és úgy egészében véve egy nehéz, sötét dal, amit nehéz meghatározni. Nem egy rádiókompatibilis szám.

Talán pont ez volt a kulcs, hogy más, mint a többi.

Wayne: Pontosan!

Melyik számról gondoltátok, hogy inkább slágergyanús?

Ben: Sose gondoltuk, hogy ez egyáltalán meg fog történni valamelyik dallal.

Wayne: Egyiket sem úgy írtuk, hogy világhírnévre szánjuk. Mind szerettük a Demons-t, azt hiszem attól vártuk leginkább, hogy jól fog teljesíteni, abban volt a legtöbb potenciál a széleskörű népszerűségre. De hogy a Radioactive ilyen szinten ismert lesz, azt nem is reméltük.

Még mindig szeretitek? Mert sok zenekar, akiket ennyire egy dallal azonosítanak, egy idő után megutálja azt…

Wayne: Nagyon is. Én ezt szeretem a legjobban élőben játszani.

Ben: Hát szerencsére nem töltünk túl sok időt a saját albumunk hallgatásával. Játszani meg mindig egy új élmény. Új környezetben, új embereknek játszol, sosem tudhatod, mi fog történni és annyi részlet van, ami minden egyes alkalommal változik a fellépés során – na meg egy csomót mi is megváltoztatunk, csak hogy érdekes maradjon – hogy nem tudjuk nem jól érezni magunkat. Nem is tudok jobb elfoglaltságra gondolni, mint amikor a színpadon állok.

Hogyan lehet az ilyen gyorsan jött ismertséggel megbirkózni? Hiszen ti sem ma kezdtétek, de mégis hirtelen zuhant a nyakatokba a világhírnév.

Ben: Igen, már egy jó ideje dolgozunk az ügyön. Idén már hatodik éve zenélünk együtt, előtte egy egyetemre jártunk és mind nagyon fiatal korunk óta a zenének élünk, úgyhogy azért annyira nem váratlan a dolog. Inkább olyan valami, amit az első pillanattól kezdve lassan építgettünk, rászántunk már eddig is húsz évet az életünkből és reméltük, hogy bejön. Aztán valamiért a Night Visions éppen a jó húrokat pendítette meg a hallgatóságban.

Azért gondolom az első pillanat, amikor rájöttetek, hogy világszerte népszerűek lettetek, nem volt rossz.

Ben: Na igen, bár azt hiszem ezt még mindig nem dolgoztuk fel. Ahhoz az kellene, hogy legyen egy kis szabadidőnk, de hát éppen abból van hiányunk az utóbbi időben. Miközben koncertről koncertre rohangálsz nem nagyon tud megérinteni, hogy mekkorát változott a bandád ismertsége. Ez akkor üt szíven, amikor otthon vagy, elmész vásárolni, és felcsendül a dalod a szupermarketben, felismernek az utcán, vagy a nagymamád barátai posztert szeretnének tőled…

A nagymamád barátai tényleg posztert kértek?

Ben: Aha! Na és ilyenkor esik le, hogy valami történt.

Wayne: Vagy amikor a szomszéd átjön, hogy autogrammot szeretne, az nagyon fura: „Miért akarod, hogy írjak neked egy papírra, amikor itt lakunk egymás mellett már évek óta?”

De hát most már jelent valamit, amikor egy papírra írsz! El lehet adni eBay-en!

Wayne: Hát igen, ettől még furább.

Tudom, hogy készül az új album. Hogy haladtok vele?

Wayne: Szörnyen, bűn rossz lesz!

Ben: Hát valahol a közepe felé vagyunk…

Wayne: Felvettünk már három-négy számot, és még hat-hetet tervezünk kábé…

Szóval felvesztek valamennyit, aztán koncerteztek, majd vissza?

Wayne: Aha.

Ez elég fura módszer, általában külön-külön szokták csinálni.

Ben: Hát mi is elég fura zenekar vagyunk.

Wayne: Vagy csak hülyék.

De ha eddig bejött, akkor nincs ezzel baj!

Wayne: Másképpen nem tudnánk pl. itt sem lenni, úgyhogy inkább igent mondunk a koncertekre, aztán majd folytatjuk az albumot, ha vége a turnénak, megvár.

Ben: Na meg azt hiszem akkor vagyunk a legkreatívabbak, amikor stresszesek vagyunk, ha utazni kell, harcolni az időeltolódással, akkor jönnek az új impulzusok, ehhez szoktunk hozzá az elmúlt két évben. Egyfolytában szorongva élünk, de ez az otthonunk.

Wayne: De a szorongás remek táptalaja a kreativitásnak!