Dinoszaurusznak tartják magukat, pedig még csak öt lemez van a hátuk mögött, és azt mondják, ha majd kiszállnak a rock’n’roll bizniszből, talán esküvőkön fognak zenélni. Egyelőre viszont az A38 Hajón muzsikált augusztus elején a zajos/elektronikus poszt-rock elsőszámú csapata, a 65daysofstatic. A kimondottan intelligens és barátságos zenekarból a gitáros Joe és a billentyűs/gitáros Paul vonult hátra velünk a tatrészbe, hogy megválaszolják kérdéseinket a buli előtt.

Pontosan tíz éve jelent meg az első albumotok, és tulajdonképpen azóta a rendkívül erős élő teljesítményetekről vagytok nevezetesek. Melyek voltak a legegzotikusabb helyszínek, amerre megfordultatok?

Joe: Például ez a hajó is elég tuti hely. (mosolyog) Aztán az első tokiói bulink is emlékezetes marad.

Paul: De ide vehetjük az oroszországi Jekatyerinburg városát is.

Joe: Aztán ne felejtsük el Kuala Lumpurt se, de Tajvan is lenyűgöző volt. Azt hiszem, minél messzebb vagy Angliától, annál egzotikusabb helyeken lépsz fel. (mosolyog)

Ha már említed Angliát: mint azt tudni lehet, ti Sheffieldből származtok. Nehezebb elindítani egy zenekar pályafutását onnan, mint Londonból?

Joe: Ez egy remek kérdés. Amikor elkezdtük a 65days-t, nem nagyon volt más választásunk, mint Londonba menni, hiszen ott volt a zeneipar központja.

Paul: Tudtuk, hogy ez szükségszerű, de közben egyszerre viszolyogtunk is tőle. Szerettük volna távol tartani magunkat attól a nagy gépezettől, tehát meglehetősen kettős érzések dolgoztak bennünk.

Joe: Nem is volt könnyű dolgunk, hiszen egyáltalán nem vagyunk populárisak, és egyetlen divatirányzatba sem lehetett begyömöszölni minket. Hozzá kell tegyem, ennek már jó 10 éve, és akkor még minden más volt. Ma már annyira elterjedt a net, hogy ez kezdő banda bárhonnan sikeressé válhat. Ma már nem kell egy kiadó a hátad mögé, hogy lemezeket adj el… már csak azért sem, mert nem nagyon vesznek az emberek lemezeket.

Paul: Kialakult egy teljesen új modell, amihez nem könnyű alkalmazkodni az olyan dinoszaurusz korú zenészeknek, mint mi. Másoknak persze működhet, mi viszont még az olyan idejétmúlt dolgokban hiszünk, mint egy új album megjelentetése.

Joe, ahogy most beszélgetünk, egy teljesen higgadt, megfontolt személy benyomását kelted, a színpadon viszont totál megkattansz, mintha két ellentétes oldalad lenne.

Joe: Nem tudom… tényleg így látod?

Igen, határozottan ez a benyomásom.

Joe: Nézd, élőben játszani teljesen más tészta. Valamit előadni a színpadon, nos, az semmihez sem fogható élmény. Rengeteg mindent felszínre hoz belőled, és egy kicsit át is alakít. Simán a függője lehetsz ennek az érzésnek. Bizonyos mozdulatok beléd is ivódnak: most például a turnémenedzserünk rá is kérdezett, hogy vannak-e begyakorolt koreográfiák nálam, mert egyes daloknál minden este ugyanazt a pózt vagy testhelyzetet veszem fel. Rendesen kiborított ezzel, mert szó sincs arról, hogy ez előre eltervezett lenne. De azért én még ugyanaz maradok, csak a koncerteken a személyiségem egy másik része kerül előtérbe. És ahogy egyre idősebbek leszünk, szerintem egyre furcsábban viselkedünk majd a színpadon. (mosolyog)

El tudod képzelni a Radio Protector című dalotokat, mint esküvői bevonuló zenét?

Joe: Nem kell elképzelnem, mert több levelet is kaptunk már arról, hogy voltak párok, akik erre mondták ki a boldogító igent. Persze nyilván csak addig a részig állja meg a helyét, amíg be nem indul a dob. Amúgy lehet, hogy ha befejezzük a zenekart, elkezdünk majd lagzikban játszani. (nevet)

Például 65daysofwedding név alatt…

Joe: Ha-ha, igen, úgy valahogy. (nevetnek)

A koncertjeitek alapján az jön le, hogy minden hangszerhez konyítotok valamennyit, hiszen a Dance Dance Dance-ben hárman is doboltok, a Sleepwalk City végén meg mindenki a billentyűkön és effekteken varázsol. Tényleg csupa multi-hangszeres alkotja a 65days-t?

Paul: Ezt így nem mondanám. Szerintem mindegyikünk egy hangszerhez ért igazán jól. A többi inkább csak kísérletezés. Joe például kimondottan jó gitáros…

Joe: Te meg kimondottan jó billentyűs vagy.

Paul: Ahogy Rob meg kiváló dobos. De egyikünk sem egy vérprofi stúdiózenész, akiket a legnagyobb sztárok szoktak felbérelni. A saját zenédet egyébként is sokkal könnyebb eljátszani, mint valaki másét. Őszintén be kell vallanom, hogy én a mai napig nem ismerek egyetlen normális gitárakkordot sem. Viszont azok a dallamok, amiket használunk a dalainkban, egyrészt megállják a helyüket, másrészt abszolút a sajátjaink.

Joe: Egy tökéletesen képzett zenész nyilván a fejét fogná néha a játékunktól, de szerintem a zenében nincs olyan, hogy rossz vagy jó megoldás. Egy hangszer helytelen használata is elvezet téged valahová, és ha az tetszik, akkor az egy helyes irány. Ráadásul onnantól kezdve az már teljes mértékig a te felfedezésed.

Nagyon trükkös a We Were Exploding Anyway lemezetek borítója, mert nem könnyű eldönteni, hogy két lány, vagy egy pasi és egy csaj készül a képen épp csókot váltani. Melyik a helyes megfejtés?

Joe: (válasz helyett először csak felhúzza a vállait). A nyavalya tudja… sosem gondolkoztunk ezen. Nem ismerjük a modelleket, mivel az egyik barátunk készítette ezt a fotósorozatot New Yorkban. Erről inkább őt kellene megkérdezned, mi csak egyszerűen beleszerettünk a kép hangulatába. Egyébként pár éve ellátogattunk a fotózás helyszínére, és nem volt ott semmi. Csak egy macska aludt egy kövön. Talán valami tényleg felrobbant ott. (nevetnek)

Mit gondoltok: a művészeknek állást kell foglalniuk olyan aktuálpolitikai kérdésekben, mint például a gázai vagy az ukrán konfliktus?

Joe: Eleve nehéz meghatározni ebben az esetben azt, hogy mit is jelent állást foglalni. Persze, az embereknek tudniuk kell arról, hogy mi történik ezekben az országokban. Mi kis halak vagyunk ehhez, az olyan zenekarok, amelyeknek a koncertjeire több tízezren mennek el, sokkal nagyobb hatást érhetnek el. Viszont nem tudom, hogy egy művész bármilyen szintű felhívása vagy – ahogy te mondtad – állásfoglalása előidézhet-e konkrét, kézzelfogható változásokat.

Paul: Brian Eno például remek példa arra, hogy miként juttathatod el az üzeneted rengeteg emberhez, ő ugyanis nagyon sokat foglalkozik a gázai helyzettel, és a maga módszereivel sokat tesz a békés megoldás elősegítéséért. De ez ugyanakkor nagy felelősség is, és a zenészek sokszor nem elég tájékozottak ahhoz, hogy nyilatkozzanak ilyen ügyekben. Vannak erre kiváló, független újságírók, akik képesek feltárni az összefüggéseket. Egy kicsit szégyellem is azt, hogy mi semmilyen szempontból nem vagyunk nagy zenekar, de ha posztolunk valamit a Facebookon vagy a Twitteren, azt több ember látja, mint egy ilyen politikailag felkészült és tájékozott újságíró bejegyzését.

Joe: Mi pedig nem rendelkezünk megfelelő információkkal, és kellően képzettek sem vagyunk a kinyilatkoztatáshoz. Nagyjából ugyanannyit tudunk a történésekről, mint te, vagy bárki más átlagember. Gyerekek halnak meg ott, és ez borzasztó, vallástól vagy földrésztől függetlenül. Sajnos fogalmam sincs, mi lehetne a megoldás, de az a legnagyobb baj, hogy nem is látok olyan hatalmi erőt, aki képes lenne kezelni ezt a helyzetet.

Paul: A zene önmagában egy szórakoztató műfaj, így a mi esetünkben az interjúk alkalmasabbak arra, hogy kifejezzük a gondolatainkat, mivel alapvetően a tevékenységünk arra korlátozódik, hogy lemezeket adunk ki és koncertezünk.

Joe: Továbbá a komoly változásokhoz jókora adag szociális érzékenység is kell, hiszen bizonyos reformok azzal járnak, hogy a te életed is más lesz tőle. És könnyű hangoztatni valamit, amíg annak a hatását nem érzed a saját bőrödön. A háttérben rengeteg érdek bújik meg, rengeteg az ellentmondás, és ezek azok a kártyalapok, amik mögé mi nem látunk be. Sajnos a föld lakosságának még egyetlen olyan rendszert sem sikerült kitalálnia, amely tökéletesen működőképes lett volna.

Fotók: Demjén Zoltán