Azt valószínűleg ki lehet jelenteni, hogy senki nem a magyar fellépők miatt megy a Szigetre. Mi azért nem, mert bármikor megnézhetjük őket, a külföldiek meg azért, mert fogamluk sincs még a létezésükről sem. Aztán valahogy mégis ott találjuk magunkat egy-egy tömött nézőteres koncerten, gyakran még eltévedt, de boldog külföldiekkel is körülvéve, úgyhogy valamit csak tudhatnak ezek a zenekarok. Na meg persze az A38 sátorból lecsorgó tömeg sem tesz rosszat a nézőszámnak.

Az idén szűkebb, félig zárt színpadra áthelyezett, a magyar előadók zöméért felelős Petőfi Rádió - VOLT Fesztivál Színpadnak ilyen szempontból nagyon is jót tett a helyszíncsere. Kisebb és a nyílt, füves színpadnál kevésbé kellemes az új hely, de sokkal kevésbé elszigetelt, amivel nagyot nőtt a véletlenül odakeveredő nézők száma. Valószínűleg így történhetett meg, hogy már a -1. napon, amikor még az átlag töredéke volt a szigetlátogatók száma, félmeztelen, talán holland (sajnos nyelvi és alkoholszint-különbségbeli nehézségekbe ütközött a pontos nemzetiség kiderítése) fiatalok próbáltak lelkesen pogózni a délutáni műsorsávban kissé gyér közönség előtt játszó Fish!-re. Persze az ilyen véletlenül arra tévedő résztvevőket gyakran eltántorítja az ismeretlen nyelvű szöveg, aminek kiküszöbölésére a Budapest Bár érezhetően sokkal nemzetközibb felhozatallal jelentkezett. Hogy ez direkt a Szigetre optimalizált számlista-e, vagy csak épp így jött ki a lépés az nem is fontos, a néhány angol nyelvű dal meg a szokásosnál kicsit több elektronika simán elég volt ahhoz, hogy az A38-on fellépő, teltházas Crystal Fighters-ről kimaradt embereket felszippantsa a magyar színpad. És amilyen hangulatos, ugrálós-üvöltözős buli lett a koncertből nem is bánta meg senki, aki arra járt - aki meg kifejezetten ide jött (és velük volt inkább tele a sátor, már a legelső számtól) az pláne.

Ez a "lepattanó felszedése"-érzet természetesen leginkább a csütörtöki, tömegpánikba fulladt Stromae-koncert alatt volt meg leginkább, ha nincs a belga kiscsászár akkor kétlem, hogy Ganxsta "Döglégy" Zoli "jazz"-koncertjén annyian csáplnak, amennyien. Ezzel nem azt mondom, hogy rossz volt, de ha az A38 sátor falai hirtelen háromszorosára dagadtak volna akkor a közönség nagy része seperc alatt futott volna vissza Stromae lábai elé táncolni. Ehhez mérhető tömeg szerencsére már nem rohamozta meg azóta a sátrat, legalábbis nem egyszerre, hiszen tegnap este is ki kellett rakni a megtelt-táblát, de a tömeg jobban elszórva érkezik azóta, hogy fél órát csúsztattak a műsorrenden. Éppen ezért keltett nem kevés emberben kissebb felháborodást, amikor a csúszás első napján, pénteken elvileg 10 után kicsivel színpadra álló Kelis még a programtoláshoz képest is késett. A nem túl keményvonalas Kelis-rajongó, ámde a magyar nyelvvel jól boldoguló ember ilyenkor pedig mit csinál? Átmegy a szomszédban játszó Brains-re és bosszankodás illetve a levegőtlen sátorban való szenvedés helyett remekül szórakozik.

Lehet, hogy így éppen a kényelmesebb Szigetlátogatók mekkájává vált idén a magyar színpad, ahol ismerős zenék mellett viszonylagosan kisebb tömegben (azért befelé itt is vészesen fogy a levegő) érezheti úgy, hogy mégiscsak a Szigeten van. Személy szerint engem jobban vonz a jó zene, mint az előadó vélt vagy valós hírneve, de azért tény, hogy bizonyos előadókkal nem lehet magyar zenekarként versenyezni. A beugróként színpadra álló Random Trip is esélytelenül indult a Nagyszínpadon párhuzamosan zajló Imagine Dragons-szal szemben, ám az amerikaiak koncertje után átszállingózókból egész korrekt kis nézősereg lett, így a buli végére valamennyire még a legendás A38-as, teltházas Random Trip-koncertek hangulata is megidéződött. A hasonlóan nagy nevű, de jóval megkopottabb virágú Manic Street Preachers mellett nem volt akkora meglepetés, hogy a Szabó Balázs Bandájára szép számmal gyűltek össze, de ilyen szintű teltház azért váratlan volt. Hát még az első sorok egyikében felbukkanó ukrán zászló! Vagy valaki eltévesztette a házszámot, vagy a zene valóban átlépi a nyelvi határokat, a Szigeten bármi megeshet. A PASO-nak viszont semmiféle nyelvi határokon nem kellett aggódnia, a zömében angolul (vagy olyan gyorsan hadarva, hogy a nyelv úgyis mindegy) előadott, sodró lendületű, vigyorgósan ugrálós zenére szinte természetes, hogy mindenféle arrajáró népek fiai s lányai betértek, és maradtak is zászlót lengeti és tenyereket vörösre tapsolni. 

Természetesen a zenében sosem az a mérvadó, hogy hányan és milyen nemzetiségűek hallgatják meg az adott előadót (mint ahogy semmi más művészti ágban sem, ha már itt tartunk), kvázi "házigazdaként" mégis jó azt érezni, hogy a puszta helyszínen kívül mást, többet is tudunk adni a néhány napig itt állomásozó embereknek. Hiszen mi már tisztában vagyunk azzal, milyen jó, kisebb-nagyobb formációk kitermelői vagyunk, nem is véletlen, hogy még a nemzetközi zenei élet nagy neveit felvonultató Szigeten is gyakran szívesebben bulizunk a Heaven Street Seven-re, mint mondjuk Lily Allen-re. Mert igenis tud egy "éppen nincs mit csinálni"-kiindulópontból elkapott PASO-koncert vagy egy "goyorsan elkapom a legvégét"-Random Trip a fesztivál egyik meglepő csúcspontja lenni, hiába a Nagyszínpad a "legmenőbb attrakciók és fellépők helyszíne", aki ott táborozik le az a legjobb, kis csodának érződő élményekből általában kimarad. És ezekért gyakran éppen a magyar zenekarok felelősek.