Sajátos kísérletnek is betudható pénteki vállalásunk a Szigeten: vajon végig lehet-e nézni egymás után egy német hiphopzenekart, egy amerikai soulsztárt, egy walesi proli-gitárzenekart és egy újító metálbandát?

A Szigetben pont az a jó, hogy sokszínű – és most nem a nemzetközi forgatagra, a színpompás sátorponyvákra vagy a szombat este várható colorpartyra gondolunk, hanem arra, hogy zeneileg is elképesztő egyveleget talál, aki kilátogat. A Nagyszínpad pénteki fellépőiben is gyakorlatilag csak egy közös dolog mutatható ki hosszas keresgélés után: bár mind aktívak, igazi sikereiket nem most érték el.

Ennek megfelelően a közönség is cserélődött a színpad előtt, mi azonban sajátos vállalást tettünk: ugyanolyan lelkesedéssel nézzük végig először a 25 éve ugyanolyan baseballsapkában ugrabugráló német hiphopegyüttest, a Die Fantastischen Viert, a titokzatos Gnarls Barkley földi megtestesítőjét, Cee Lo Greent, a társadalmi igazságtalanságokon húsz éve ugyanazon a hangon kesergő Manic Street Preacherst és metalzene nagy újítóit, a Kornt.

Be kell vallanunk, a Fanta 4-től végképp nem vártunk semmit, ehhez képest egész kellemes élményt nyújtott a stuttgarti Beastie Boys, amely idén ünnepli huszonötödik születésnapját. Láthatóan tisztában voltak a saját korlátaikkal (oké, néha azért ugráltak egy sort, de ezt se a színpadon, se előtte nem vette senki komolyan), a délutáni napsütésben az első sörhöz lötyögésnek nem is volt semmi baj. Igaz, a közönség láthatóan nem azokból került ki, akik a hősidőkben a zenekar koncertjein csápoltak, de hát ez a négyórás kezdés átka: ők pénzt keresnek ilyenkor.

Ennél már zavaróbb volt, hogy az utánuk érkező Cee Lo Green háromnegyed hattól lépett fel. Lehet, hogy az igen testes amerikai zenész nem felel meg a „magyarnak Guetta kell, hogy jó érezze magát” aranyszabálynak, de ez nem a produkciót minősíti: igazi bulit láthattunk a Nagyszínpadnál. Voltak itt harisnyatartós zenészcsajok (igen, pont úgy, mint Robert Palmer legendás klipjében), a koncertet végigvonagló vérprofi táncosok, a poptörténet legnagyobb sikerei David Bowie-tól az INXS-ig, vicces haknikatyvasz jóféle anyagból. A produkció laza pofátlanságáról csak annyit, hogy Cee Lo Iggy Pop nyomdokain a The Stooges legendás I Wanna Be Your Dog-jával indított, és ebben a hangulatban olyan lazán bolondozta végig a koncertet, hogy néha még arról is megfeledkeztünk, mennyire profin, másodpercről másodpercre összerakott produkciót látunk. Hát valahogy így képzel el az ember egy bulit.

És emiatt kezd el aggódni a vége felé, amikor rájön, boldogult ifjúkora walesi prolirockzenekara ilyen felvezetés után annyira nyomorultnak fog tűnni – jó adag mazochizmusra lesz szüksége, hogy velük és ne egyből a Magic Mirror szokásos esti show-ján folytassa az estét. A Manics persze annyiból hozta a formáját, hogy boldogult ifjúkorunk hangulatát vissza tudta hozni – igen, most szembesültem azzal, hogy az ifjúságom nem volt túl izgalmas. A zenekar korrektül lenyomta a nagy sikereit, mindet pontosan, az elejétől a végéig, az énekes James Dean Breadfield néha fel is konferálta őket. Pont csak az az érzés hiányzott az egészből, ami Cee Lo Greennél mindvégig látható volt: hogy ott fönt a színpadon baromira élvezik az egészet.

A Manic Street Preachers-koncert kétharmadánál jött el a pillanat, amikor azt éreztem, sajátos kísérletünk csúfos kudarcot vallott. Szerencsére a csütörtöki sár és a tömeg nem tért vissza (akkor még), így gyorsan sikerült elhagyni a helyszínt, csak hogy Blues-Ír színpadnál belefussunk egy amerikai énekesnő koncertjébe, ami pont azt hozta vissza klubhangulatban, amit Cee Lo Green a nagyszínpadon próbált átadni: hogy egyszerűen érezzük jól magunkat. Dorrey Lin Lyles minden nőiességét és hangját bevetette, és még Johnnie Shepperdin gitárost is – csak kísérletünk iránti kíváncsiság vett rá minket a visszatérésre a Nagyszínpadhoz.

Mondjuk aligha maradtunk le bármiről is: a Korn sem az a zenekar, amelyik a bolondozásra venné a figurát a produkcióiban. Talán pont a humor maximális hiánya az, ami miatt soha nem sikerült úgy megszeretnem, mint a hasonlóan kísérletező rockzenét játszó Faith No More-t. A koncert sem tartogatott különösebb meglepetéseket: gitár, ének, rálassulva a Korn-féle dubstepre, másfél óra bólogatás, hajrázás, a színpadon némi hörgés. Jó volt az ütem, mondjuk kis gyakorlattal érkezők azt hihették, ugyanazt az egy dalt hallgatják másfél órán keresztül, legfeljebb a skótdudaszólóra vagy a Pink Floyd Another Brick in the Wall-jára kapták fel a fejüket.

Sajátos kísérletünk végül majdnem sikerült, de csak majdnem: ahogy a Manic Street Preachers, úgy a Korn modoros metálja sem tudott lekötni minket másfél órán keresztül. Egy dolgot azonban egy életre megtanultunk: néha a művészi érték és a koncert színvonala köszönőviszonyban sincs egymással.

Ma célirányosan a Madnessre megyünk.

Fotó: Sziget - Mohai Balázs