Kultography

  • Az otthon hívó szava
    Az otthon hívó szava Pataki Anita 2017. február 24. 18:01Az Oroszlán (12) az idei Oscar-jelöltek között a mezőnyben már-már kötelezően szereplő "keserédes sírós film". Nem azért, mert sírnak benne, hanem mert a filmet nézve majd' mindenkinek legördül az...
  • Háború csillagok nélkül
    Háború csillagok nélkül Pataki Anita 2016. december 16. 18:44A Zsivány Egyes - Egy Star Wars történet (12) nem az a könnyed Star Wars-film, amire a karácsonyi forgatagban be lehet ülni a gyerekkel hogy legalább két órára kimenjen a fülünkből a Jingle Bells....
  • La Parrilla: karácsonyi kényeztetés - marhahússal
    La Parrilla: karácsonyi kényeztetés - marhahússal Kultography 2016. december 04. 19:00Eleged van a karácsonyi őrületből és az ünnepi ételek hallatán is a frász tör ki? Mi steakeket próbáltunk ki a La Parrillában, és elmondhatjuk: valódi ünnepi hangulatba kerültünk tőle. A karácsonyi...
  • A szó veszélyes fegyver
    A szó veszélyes fegyver Pataki Anita 2016. november 15. 21:01Mi, kritikusok szeretjük azt gondolni magunkról, hogy minket már semmivel nem lehet meglepni. És ez, legyen akármilyen jó vagy rossz, a legtöbb esetben így is van. Ezért amikor egy filmnek mégis...
A forradalomhoz olykor csak egy szikra kell

A forradalomhoz olykor csak egy szikra kell

Pataki Anita írása itt: - 2013-11-21 12:31

Az éhezők viadala könyvtrilógia második, Futótűz (16) című darabjából készült filmet már nem csak a regény, hanem az első darab rajongói is tűkön ülve várták. Szerencsére a film simán megüti az előző szintjét, ám az izgalmak helyett továbblép, és egyenesen a disztopikus jövőkép komor mélyébe visz, ahonnan egy pillanatra sem enged el.  

kjuhkjh.jpg

Ezután pedig, ha lehet, még kínzóbb lesz a befejező epizódra való várakozás, annyira kegyetlenül és okosan ágyaznak meg neki a filmben. A mesteri cliffhanger alapjában véve nem a filmet dícséri, ez a vágás pontosan ugyanígy ment végbe a regényben is - csak amíg ott azonnal a következő kötet után nyúlhattunk, addig ezesetben kénytelenek vagyunk kivárni, mi lesz Katniss sorsa. Nem mintha idáig nem lett volna elég izgalmas a sztori, ám igazán csak a második film végére tanulja meg a néző, hogy ebben a világban minden sarkon és minden karakterben nagy meglepetésekre számíthat. Hiszen az elnyomásban senyvedő nép egyetlen, csupán a túlélésre játszó lány bátorságától olyannyira fellelkesedett, hogy érezhetően repedezni kezdtek a diktatúra falai. De vajon mit tud a véletlenül ráosztott szereppel kezdeni egy lány, és egyáltalán: akar-e vele valamit kezdeni? De ezek a kérdések majd csak a jövőben találnak rá a válaszukra.

Katniss Everdeen (Jennifer Lawrence) és Peeta Mellark (Josh Hutcherson) példa nélküli kettős győzelme az Éhezők Viadalán szupersztárokká avatta őket. A viadal rémképei hiába kísértik őket még mindig és hiába nem szerelmesek egymásba (legalábbis Katniss nem) az örökké figyelő kamerák rákényszerítik őket a boldog, szerelmes mosolygásra. Még akkor is, mikor azoknak a családjával kell szembenézniük, akiket megöltek az arénában. A nélkülözésben élő 12 körzet végiglátogatása után a két győztes igazi celebhez méltó fogadtatásban részesül a fővárosban, ám szerencsétlenségükre Snow elnök (Donald Sutherland) nem elégedett a színjátékukkal. Katniss, mint a szabadság szimbóluma, már túlnőtt a lányon, és az általa kínált reményt zászlójukra tűzve több körzetben is lázadozni kezdtek. Olyannyira a vállukra vették, hogy, Snow elnök legnagyobb bánatára, a lány halála nem csitítaná a harcokat, csak olajat öntene a tűzre. Így az elnök új játékmestere (Philip Seymour Hoffman) segítségével csavaros tervet eszel ki: a viadal 75. évfordulóját különleges harcokkal ünneplik meg, ahol is a korábbi győztesek kerülnek vissza az arénába. Ám a legnagyobb csata nem a harcmezőn várja őket.

A Futótűz hasonló felépítéssel dolgozik, mint az elődje: hosszú felvezetés után újra egy arénában találjuk hőseinket, ahol újra 22, hozzájuk hasonlóan szerencsételenül kiválasztott versenyzővel kényszerülnek megküzdeni. Ám itt maga a Viadal a legkevésbé fontos elem. Mostanra már mind a nézők, mind a szereplők sejteni kezdik, hogy itt valami sokkal nagyobb dologról van szó, mint 24 gyerek élete, hangozzék ez akármilyen kegyetlenül is. Katniss és Peeta győzelme megmutatta a népnek, hogy az elnök mégsem mindenható, és ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy remény lobbanjon a szívekbe. De mégis mihez kezdjen egy tinédzser azzal, ha mindenütt hősként tisztelik, amikor ő erre sosem vágyott? Hiszen Katniss csupán túlélni akart, most pedig amellett, hogy a nyakába kapta a felkelés szimbólumának hatalmas felelősségét, még a kormány is fenyegeti az életét. Gyorsan kiderül, hogy nem is a Viadaltól kell félni, hiszen a hétköznapi életük sokkal kegyetlenebbül manipulált és elnyomott, mint amilyennek azt valaha elképzelték volna. Persze hosszú elnyomás után természetes reakciónak tűnik a lázadás, igen ám, de a lázadást nem arctalan tömegek viszik véghez, hanem elkeseredett emberek. És a sikere soha nem biztosított, mégis a képzeletünkben mindig ott állnak a hősök az első vonalban, bátran szembenézve a hatalommal. De valójában ki tenné ezt meg jó szívvel? Ki áldozná fel önként és dalolva a saját és szerettei életét azért, hogy talán a többieknek esélyük legyen szabadulni? Nos, Katniss éppen ezért végtelenül szimpatikus hős, mert ő aztán mindent megpróbál, hogy ne kelljen felvállania ezt a szerepet, ahogy mindenki tenné. És amikor mégis belekényszerül az nem egy győzelem, az a gyász pillanata.

Az egész filmet ez az elkerülhetetlen melankólia lengi át, amin átütközik az elnyomottak elementáris dühe, az igazságtalanság miatt érzett lobogó gyűlölet, a tehetetlenségből fakadó elkeseredettség, és mindez csak arra vár, hogy valami berobbantsa. Nem egy könnyed film a Futótűz, nem is olyan izgalmas és akciódús, mint a széria első darabja, de éppen ezért tökéletes. A könyv minden fontos elemét átemelték, de nem lett izzadságszagú a végeredmény. A szerelmi háromszög is megjelenik ugyan, de -egyetlen, kissé nyálas Peeta-Katniss jelenetet leszámítva - a helyén kezelik az érzelmeket. Mert Az éhezők viadalában a szerelem csupán egy az életet megnehezítő tényezők közül, amiket Katniss megpróbál kizárni magából azért, hogy túléljen. És valljuk be, a helyzetében az érzelemmentesség talán a legjobb, amit tenni tud .

A Futótűz feszült politikai-társadalmi dráma (ami jókora kritkával él mind a politika, mind a média, mind a fogyasztói társadalom felé) egy csipetnyi kalandfilmmel megbolondítva, remek alakításokkal és okos történettel. A könyvek szerelmesei sem fognak csalódni és filmes szemmel nézve is magas színvonalú alkotást tettek le az asztalra.

Tizenegyedjére is jön az Anilogue Fesztivál

Tizenegyedjére is jön az Anilogue Fesztivál

November 27. és december 1. között immár tizenegyedik alkalommal kerül megrendezésre az Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztivált. A fesztivál a Libanoni keringő rendezőjének legújabb filmjével nyitja meg a versenyt.

11.anilogue.jpg

Az Uránia és a Toldi mozi idén öt egészestés és harminchárom rövidfilmet tűz műsorára az ANILOGUE versenyprogramjának keretein belül. Versenyen kívül, többek között, Romániában élő magyar művészek munkáiba vagy éppen japán animációs művekbe is bepillanthatunk. A feszitvál nyitófilmje pedig a nagy sikerű Libanoni keringő rendezője, Ari Folman új filmje, A futurológiai kongresszus lesz. A tudományos-fantasztikus elemekkel átszőtt film a saját magát alakító Robin Wright történetét meséli el. A színésznő úgy dönt, filmes személyazonosságát eladja egy nagy stúdiónak, így olyan filmekben is használhatjék alakját, amelyeket ő maga korábban elutasított. Cserébe a húsz évre szóló szerződéssel a stúdió vállalja, hogy örökké fiatalon tartják a karakterét.

Az ehhez hasonló fantasztikus-futurisztikus témák a fesztivál egészestés felhozatalára jellemzőek lesznek. A brazil Luiz Bolognesi Rio 2096: A szerelem és düh története című alkotásában a már több mint hatszáz évet megélt főszereplő Brazília négy különböző történelmi időszakában kalandozik és keresi a szerelmet. A japán Éjfélkor az iskolában című Hitoshi Takekiyo-filmben három iskoláslány találkozik a biológialabor megelevenedett tartozékaival: Kunstlijkkal, az anatómiai modellel és Goth-tal, a a csontvázzal. A brit Paul Bush Babeldom című műve pedig a jövő városáról készít portrét egy szerelmi történetbe csomagolva.

A 33 versenyző rövidfilm között idén két magyar alkotás is helyet kapott, Vácz Péter Nyuszi és Őz című filmjében Őz hirtelen érdeklődni kezd a számukra titokzatos harmadik dimenzió iránt, és ez a szenvedély teljesen felborítja a barátok békés életét. Ruska László és Ringeisen Dávid Papírvilág című alkotása eredetileg a WWF image filmjének készült, ám azóta jópár díjat bezsebelt és most az ANILOGUE közönsége is megismerkedhet vele. A versenyprogram mellett a három rövidfilmes zsűritag, Szederkényi Bella, Paul Bush és Zbigniew Rybczynski külföldi tagjainak életművéből illetve Romániában élő magyar művészek alkotásaiból is láthatunk válogatást. A japán animáció Európában szinte ismeretlen irányzataiból szemezgető Anime Haiku vetítés sem marad el, ahogy különféle workshopok is várják az érdeklődőket.

A vetítésekre egységesen 1150 forintért válthatunk jegyet a filmek előtt, vagy november 26-ig elővételben 800 forintért. Illetve 4800 forintért 6 alkalomra szóló bérlettel is látogathatók az előadások mind az Urániában, mind a Toldi moziban.

Megérdemelt címvédés a II. Országos Slam Poetry Bajnokságon

Megérdemelt címvédés a II. Országos Slam Poetry Bajnokságon

A tegnap este megrendezett II. Országos Slam Poetry Bajnokságra már több, mint egy hete elfogytak a jegyek, így a versenyzők teltház előtt izgulhatták végig a saját három percüket a Trafóban. Az est hangulatára egyedül az "alkoholtilalom" vetett egy aprócska árnyékot, a szoros verseny végén pedig újból a címvédő, Süveg Márk Saiid fejére került fel a képzeletbeli korona.   

II.-Országos-Slam-Poetry-Bajnokság1-300x135.jpg

Biztosan elhanyagolható apróságnak tűnik, - és persze valljuk be, az is - hogy a Trafó színháztermébe nem engedték be a poharakat, így azok tartalmát a büfében, a szünetekben kellett magukhoz venniük az egybegyűlteknek, de a slamhez egyszerűen hozzátartozik az a sör a kézben. No de ez legyen a legnagyobb problémám - és szerencsére ez is volt. Este nyolc körülre a nézőtér színültig megtelt, a takarásban pedig - gondolom - szépen remegtek már a kezek-lábak. Itt három perc tizenöt másodpercen múlt mindenki sorsa, a fellépési sorrendet pedig kalap helyett baseball sapkából történő húzás döntötte el. Elsőként mindjárt a tavalyi második helyezett Simon Mártont sikerült színpadra szólítani, aki szenvedélyes szövegével igazán méltó módon indította be a bajnokságot. Végül helyezést nem, de közönségdíjat ért a produkció, amivel végig együtt élt (és pislogott) a hálás közönség.

A huszonöt fős (végül csak huszonnégy, mivel Mészáros Péter távol maradt) mezőny elég vegyesre sikeredett, de nem a teljesítmény, hanem a háttér szempontjából. A sokat próbált "profik" mellett olyan is szerepelt, aki alig állt még ezelőtt színpadon, Budapest mellett Pécs vagy éppen Miskolc, de a határ másik oldala sem maradt képviselő nélkül. És azt is kifejezetten jó volt látni, hogy a tavalyihoz képest mennyivel megnőtt a női versenyzők száma. Ez persze együtt járt azzal, hogy például a tavalyi harmadik helyezett Pion Istvánnak nem jutott hely a döntőben, de a hiányt bőségesen betöltötte a Szlávy Eszterrel előadott remek légtornász-verselős performansza, ami az est egyik fénypontjává emelkedett.

Az egyes szünetek után extra fellépéssel készült Szkárosi Endre, aki most sem fogta vissza magát, illetve a "hivatásos tüntető" Molnár Péter is megmutatta, mit jelent szabadnak lenni. De az egymás után sorjázó rengeteg remek szövegből egy előadás valóban toronymagasan kiragyogott, nem is véletlenül védte meg bajnoki címét Süveg Márk Saiid. Ezt a szöveget nem fogjuk idézgetni, mint a tavalyi Tükör mogult, mert nem is lehet, de három percre megfagyott a levegő, kicsordultak a könnyek, a taps pedig nem is akart beindulni utána. Az ilyen élményekért éri meg slam poetry-re járni.

Na meg az olyanokért is, amikor a nevetéstől könnyezik az ember, amikor négy óra után már zsibbad a csuklója a tapsolástól és a feje is megfájdult kicsit, mert annyira akar koncentrálni, hogy nehogy épp valami zseniálisról maradjon le. Mint mondjuk a harmadik helyezett Horváth Kristóf Színész Bob szövege, amit, azon kívül, hogy szépen elgondolkozunk rajta, egy az egyben le lehetne játszani bárkinek, aki valaha is védeni próbál bármilyen rasszista/kirekesztő/gyűlölködő álláspontot. Vagy Győrfi Kata gyönyörűen és fájdalmasan személyes, különdíjat érdemlő előadása, Tengler Gergely szellemes színpadi tombolása, vagy a második helyet megszerző Basch Péter ódája a boldog kövérséghez.

Szinte minden előadásban volt valami megkapó, valami okos, valami személyes, szenvedélyes sajátosság, ami érdemessé tette a színpadra állításra. Témáikat tekintve persze nem hiányozhatott a politika, a közélet, a fifikás fricskázás és a nyers odamondás. A párkapcsolati szerencsétlenkedések, buzdító kiakadások, szomorú sztorik és a sima hétköznapi bosszúságok,  a soha véget nem érő útkeresés na meg a magyar-identitás körbejárása. De mégsem a keserűség, inkább a sok negatívum közti, mikor kisebb, mikor nagyobb reménysugár került előtérbe. Hogy volt, amikor rossz volt, sőt, még most is az, de nem vagyunk egyedül. Lehetsz magányos vagy szerelmes, nő, férfi, tizennyolc vagy hatvan éves, cigány, zsidó, értelmiségi vagy kőműves. Mindenhogy nehéz az élet, de itt elmondhatod amit akarsz és meghallgatnak. Mert az emberek igenis gondolkoznak, de hogy a fejekbe zárt ötletek ne maradjanak ott, ahhoz már platform is kell. Ez is a slam poetry - na meg az új pogó, és az új punk.

Jazz gyerekeknek Hajós András vezényletével

Jazz gyerekeknek Hajós András vezényletével

KEK50471.jpg

Vicces, interaktív, gyerekeknek szól és csupa jazz, mi az? Ez a ZeneHajó, a Modern Art Orchestra és Hajós András három éve sikeresen futó ifjúsági sorozata. Hajós Andrással az előadásokról és a napokban megjelent albumról beszélgettünk, amelyen most először hallhatóak a gyerekek közreműködésével készült dalok.

Hogyan zajlik egy ZeneHajós előadás?KEK50457-300x198.jpg

Pont úgy kell elképzelni, mint egy szokásos gyerekműsort, két lényeges különbséggel. Elsősorban a program az általános iskolás korosztálynak szól, másodsorban egy tizennyolc tagú jazz big band, a Modern Art Orchestra áll a hátam mögött, Fekete-Kovács Kornél vezetésével, és a gyerekeket a jazz világába vezetjük be. Az alapkoncepciónk szerint először bemutatjuk a lurkóknak a hangszereket, hangoskodunk egy kicsit, eljátszunk pár dalt az elmúlt három év terméséből, majd közösen írunk egy dalt.

Hangoskodtok?

Az előadást egy kiabálós játékkal kezdjük. Az a feladat, hogy kiderítsük, ki a hangosabb, a gyerekek vagy a zenekar. Mikor felemelem a kezem, akkor ordítunk egy hatalmasat, majd erre a zenekar válaszol tiszta erőből. Ekkor a többség még befogja a fülét, grimaszol, de a végére, amikor szintén teljes hangerővel szól a közösen írt dal, már a színpad előtt állnak és énekelnek. Ez igazolja az elméletem, miszerint a hallás ugyanolyan tágítható keretrendszer, mint az izomzat. Aki sokat fut kiskorában, abból jó sportoló lesz, aki sok zenét hallgat, muzsika szerető és értő ember lesz.

Honnan jött az előadássorozat ötlete?

A Katica a pacika című kicsiknek szóló dallal kezdődött minden, ami egyébként egy rendesen felhangszerelt bossa nova. Ekkor pattant ki Kornéllal közösen a fejünkből, hogy szervezni kellene egy zenés foglalkozást, ahol bevezetnénk a gyerekeket a jazz világába. Az előadásokon nem gagyogunk a gyerekeknek, ők nem buták, és nem kétakkordos dalokat kell nekik írni. Ha értelmesen, bizonyos határokon belül muzsikálunk nekik, akkor azt érteni és értékelni fogják. Igyekszünk az előadásokon olyan emblematikus kliséket játszani, amelyek közérthetőek. Egy swing, egy jive, vagy akár egy bossa nova dallamvilága is érdekes lehet a gyerekek számára. Lényegében kicsit beoltjuk őket azon sztereotípia ellen, hogy a jazz az egy éjszakai lila köd, amit bolond emberek összevissza játszanak, és hallgathatatlan.

Volt olyan eleme az előadásnak, amit megváltoztattatok a gyerekek reakciója miatt?

Nagy változás nem volt, inkább csak az arányokat csúsztattuk. Az első foglalkozásokon nekiestünk, mint tót az anyjának, és rögtön elkezdtünk dalt írni, vagy volt, hogy kicsit túlzásba vittem a stand - upolást. Előadó szakmai szempontból az a legnehezebb kihívás, hogy a közönség soraiban a 6-10 éves gyerekek mellett ott ülnek a 40-60 éves szülők, nagyszülők is, és nekem mindenkit szórakoztatnom kell. Épp ezért, azalatt a fél - háromnegyed óra alatt, amíg a dalt írjuk, nem kell senkinek fegyelmezetten ülnie, mint az iskolapadban, ki lehet menni a büfébe, vagy csak úgy sétálni pár percet. Így a gyerekek átélhetik azt az alkotói káoszt, ami egy dal megszületésével jár.

Hogy látod a gyerekek, mit élveznek a legjobban a foglalkozások során?

Nagyon szeretik, amikor kis dalokat rögtönözök nekik gitáron vagy zongorán. A jazz erről szól, az improvizációról. Ez a szabadság, hogy kiléphetünk a hagyományos zeneformákból, megváltoztathatjuk a hangnemet, minden változhat és változik is, ettől lesz a jazznek mágikus ereje. Ezt a szabadságra nevelést azonban nemcsak az alkotómunkában, de az életben is fontosnak tartom. Az a legszebb ajándékunk nekünk, embereknek, hogy tudunk létrehozni dolgokat. Minden egyes foglalkozás során hangsúlyozom a gyerekeknek, hogy ma születni fog egy dal, ami azelőtt még nem volt, és ebben nekik is részük van. Azt szeretem ezekben az előadásokban, amikor egy kisfiúnak vagy kislánynak picit leesik az álla, bekattan náluk valami, és nem bírják levenni a szemüket a szaxofonról, vagy a bőgőről, vagy valamelyik hangszerről. Amikor látom, hogy megérinti őket a zene, akkor elégedett vagyok.

Mi alapján választod ki a dalok témáját?

A naptár segít. A dalok mindig egy aktuális ünneppel kapcsolatosak, vagy általános témákkal, amik kamaszkoromban engem is foglalkoztattak, és amiről azt gondolom, hogy a kamasz közönséget érdekelheti. Például, miért kell iskolába járni, miért szólnak rám, miért baj ha rossz vagyok, milyen lenne az én elképzelt szülinapom... stb.

Milyen gyerekekkel dolgozni?

Mindenki azt mondja, hogy a gyerek a legkegyetlenebb közönség, mert őszinte. Szerintem viszont pont ettől válnak ők a legjobb hallgatósággá. A gyerekektől csak azok félnek, akik gyenge minőségű produkciót csinálnak, aki hisz a munkájában és lelkes, az át tudja ragasztani a lelkesedését a kamaszokra is.

A ZeneHajó lemez anyaga mennyiben tér el az előadásoktól?

A napokban jelent meg az album, amin tizennégy dal található. Ezek az előadásokon született közös szerzemények alapján készültek. Vannak számok, amiket teljesen átírtam, de a legtöbben fellelhetőek azok a sorok, rímpárok, amit még a gyerekek mondtak. Nagyon bízom benne, hogy a kiadvány a kicsiknek és a felnőtteknek ugyanúgy érdekes lesz. Igyekeztünk fogyaszthatóvá tenni a dalokat, de ettől függetlenül a cd akár egy felnőtt big band lemezként is megállja a helyét. Bár nem mi találtuk fel a spanyolviaszt, de ilyen formában jazz albumot nem csinált még senki.

Mikor lesz a lemezbemutató koncert?

November 24-ére egy különleges előadással készülünk. Nem a szokásos foglalkozás lesz, hanem a Jazz and More gyermekkórussal - akik a lemezen is énekelnek - közösen adunk egy koncertet, ahol elhangzik majd az összes dal, és lesznek meglepetés vendégek is.

Fotók: Kemény Eszter

Az élet értelme Cercas módra

Az élet értelme Cercas módra

A Szalamiszi katonák remek regény. Pedig nincs is alkalmunk, hogy elolvassuk.szalamiszi.png

Cercas_Szalamiszi_katonak500.jpgSzép számmal élnek közöttünk Paulo Coelhók – Javier Cercas szerencsére nem tartozik közéjük. Pedig a spanyol író számára a világsikert elhozó, és nálunk csak megjelenése után 12 évvel most megjelent könyve, a Szalamiszi katonák témáját könnyű lenne közhelyhalomba fullasztani, ám Cercas ügyesen kerüli el a csapdákat.

A történet egyszerű: a fasiszta Falange fő ideológusának számító író, Sánchez Mazas a spanyol polgárháború végén úgy menekül meg a kivégzőosztag elől, hogy egy köztársaságpárti katona futni hagyja. A könyv főszereplője, Javier Cercas elvetélt regényíró és életunt jurnaliszta a háború lezárultának hatvanadik évfordulóján igyekszik felfedni a történetet: ki volt az a köztársaságpárti, aki megkegyelmezett Mazasnak, miért tette, és egyáltalán, valóban megtörtént-e, vagy csak egy anekdota attól a néptől, amely máig nem tudja tisztázni magában a II. világháborút megelőző véres konfliktust és az azt követő évtizedeket.

Cercas a három részre osztott regényben először a történet felkutatásáról ír, aztán, egy bő lére eresztett cikkben leírja Mazas történetét, születésétől 1965-ben bekövetkezett haláláig. Mire ezen átverekedjük magunkat, már a 150-ik oldalon, a könyv kétharmadánál tartunk, és még mindig nem értjük, mitől olyan nagy szám az egész: az eleje érdektelen, a közepe a száraz és a tudálékos között ingadozik, már-már olyan gondolataink támadnak, mint Tom Wolfe-nak, amikor hosszú esszékben gyalázza kollégáit és az amerikai folyóiratokat.

Aztán szép lassan rájövünk: Cercas bizony csúnyán becsapott minket, egy olyan írást tárva elénk, amellyel a könyvbéli Cercas sem elégedett. A munkáját elvégezte becsülettel, mégsem hagyja nyugodni. De azért éli tovább az életét, ám a története olyan, mint a kisváros, amelynek lakója: nehéz elkerülni, hogy minduntalan ugyanott kössön ki. Kutatását Roberto Bolano, Barcelonában élő chilei író lendíti előre életszemléletével, iróniájával és egy történetével, amelynek a segítségével a végén megérti, miért hagyta élni a magas rangú ellenséget az egyszerű katona.

A Szalamiszi katonák a végére válik igazán remekművé, úgy, hogy az igazi remekművet valójában el sem olvashatjuk. Így pedig Javier Cercas regénye nem a legélvezetesebb olvasmány, ám abban biztos vagyok: ha valaki rászánja azt a pár órát, gazdagabb emberként áll fel utána.

Javier Cercas: Szalamiszi katonák című könyve az Európa Könyvkiadó gondozásában jelent meg. 

Szerelemben, háborúban

Szerelemben, háborúban

A Majd újra lesz nyár című könyv - a belőle készült filmmel ellentétben - sallangmentes elbeszélés egy, a harmadik világháború mellett szárba szökő szerelemről. A regény erőssége éppen a szenvtelenségében rejlik, ami mind a tragédiákat, mind a boldog pillanatokat a maguk természetességében mutatja meg, a főszereplő Daisy szemén keresztül.

nyár-300x135.jpg

Hiszen Daisy nem egy mindentudó elbeszélő, nem egy, a bonyolult politikai vagy éppen érzelmi kapcsolatokat értő, átlátó felnőtt. Ő egy tizenöt éves lány, aki mind a háborúba, mind a szerelmbe tudatlanul és öntudatlanul csöppen. A regény pedig nagyon jó munkát végez abban, ahogy ezt a természetes folyamatot leírja. Naplószerű elbeszélés a Majd újra lesz nyár, végig Daisy szemszögében maradunk, aki nem rest önmagának is bevallani, hogy gyakran fogalmas sincs a körülötte zajló dolgokról. Edmonddal való kapcsolatuk kibontakozása, majd a szétszakításuk után csupán egyetlen dologban biztos: vissza akar jutni a fiúhoz. Nem azért, mert ő élete szerelme, nem azért, mert fél egyedül, csak azért, mert együtt akar vele lenni. A többi majd kialakul utána. Ez pedig végtelenül szimpatikus karakterré, sőt, hőssé emeli Daisyt, akire a könyvből készült filmben egyik sem volt igaz.

Nem véletlenül hasonlítom a filmhez a könyvet, és fordítva, mert ebben a konkrét esetben határozottan állítom: a könyv sokkal jobb, mint a film. Főleg, hogy a film önmagában nézve is rossz, így ha összevetjük a könyvvel, csak méginkább alulmarad. A kihasználatlan lehetőség érzése pedig csak mégjobban erősödik, hiszen a regényt olvasva beigazolódott az, amit a film után még csak sejtettem, hogy ebből a történetből egy kifejezetten izgalmas és  érdekes filmet lehetett volna készíteni. Daisy kalandjai ugyanis messze nem olyan sematikusak és elnagyoltak, mint ahogy a vásznon bemutatták őket.

A háború az egyén számára, aki kézzel fogható közelségből tapasztalja azt meg, nem azért borzasztó, mert tudja, hány százezer ember hal meg óránként, vagy hogy milyen pletykákat hall, hanem azokért a kisebb-nagyobb tragédiákért, rémisztő helyzetekért, amelyek vele történnek. Így lehet egy szeretett kisállat kényszerű megölése például sokkal szívbemarkolóbb dráma, mint egy vadidegen nő megerőszakolásának látványa. Többek között ez utóbbival próbálta meg a film elérni, hogy nézőként is átéljük Daisy drámáját, sikertelenül, míg a könyvben igenis szíven üt, mikor kénytelen fegyvert emelni a kedvencére. Ugyanígy a veszteségnek sem kell feltétlen halálhoz kapcsolódnia, sőt, az életben maradottak tragédiái sokkal mélyebben érintik meg az embert. A háború átformáló erejéről, szörnyűségéről sokkal erősebben beszél egy olyan család, ahol elvileg szerencsésnek mondhatják magukat, hiszen mind túlélték a harcokat, mégis évek múltával is keményen dolgoznak a sebek gyógyítgatásán. A két tizenötéves közötti szerelem pedig bevallottan fizikai vonzalmon alapuló, a kamaszkori szexuális ébredést tettekre váltó, kvázi függőségi állapot, nem valamiféle éteri, tiszta érzelmi kötés. Ám míg az őszinte és gyermeki sutasággal megélt kapcsolatból tényleg hihető, hogy szerelem lesz, addig a felszínes és álságosan szűzies (a háború torkában és a hormonok fojtogatásában mégis ki ne ugrana fejest egy viszonyba, még ha tiltott is) hollywoodi románctól csak a vércukrunk lesz magasabb.

A rengeteg változtatásban talán a két női szereplő karakterének átírása a legdühítőbb. Piperből, a könyv kissé koraérett, végtelenül kedves kilencéves karakteréből egy nyavajgó, hisztis, idegesítő kislányt csináltak a film kedvéért, aki nem tesz mást, csak aggatja főhősünket. Ezzel is alátámasztva Daisy eltökéltségét, hiszen még arra is hajlandó, hogy ezt az irritáló gyereket magával vonszolja, csakhogy szeretett férfija karjaiba omolhasson. Daisyből pedig, aki a könyvben először egy zárkózott, de szeretetéhes, összezavarodott kamasz volt, aki a jó környezetbe kerülve ráébred saját képességeire, kibontakozik a személyisége, az önbizalma és az érzelmei, a film egy elkényeztetett nebáncsvirágot csinált. A film Daisy-je minden téren inkompetens, és ezt sulykolja is önmagába, túlélésének és életének egyetlen célja és eredménye az, hogy a szerelmével lehet. A film Daisy-je nem tud Edmond nélkül élni, míg a könyv Daisy-je tud, csak nem akar. És ez hatalmas különbség.

Mivel a könyv megjelenése - valószínűleg nem véletlenül - ennyire egybevág a film mozikba kerülésével biztos sokan először a filmmel talákoznak. Csak annyit mondhatok, hogy akinek tetszett, amit a vásznon látott, az olvassa el a regényt is, más megvilágításba fogja helyezni a sztorit, ami mindig  jó. Akinek pedig nem volt az ínyére az adaptáció, de maga a sztori felkeltette az érdeklődését, az mindenképpen olvassa el Meg Rosoff könyvét, hogy méltó helyre kerüljön a fejében Daisy története. Aki pedig nem látta a filmet és nem is érdekli a téma, az már ennek a kritikának az elolvasásával is csak az idejét vesztegette.

A kötet az Európa Kiadó gondozásában jelent meg.

Sírkertek Királynője - krimi a temetőben

Sírkertek Királynője - krimi a temetőben

amanda-stevens-orok-kisertes1.jpgAmelia Gray teljes nyugalomban éli mindennapjait, míg egy különös gyilkossági esetbe nem botlik. A temetőrestaurátorként dolgozó lány élete ettől az esettől olyan fordulatot vesz, amelyre még álmában sem gondolt. A Sírkertek Királynője sorozat első és második kötete egyszerre félelmetes, misztikus és romantikus.

amanda-stevens-orok-kisertes-300x240.jpgAmelia Gray nem mindennapi foglalkozást űz, temetőrestaurátor. Mesterségét édesapjától tanulta, akit gyermekkora óta elkísért a temetőkbe, és míg apja dolgozott, a kislány boldogan játszott a megszentelt földön. Apának és lányának azonban van még egy furcsa képessége, látják a holtak szellemeit. S bizony a kísértetek nem éppen barátságos lények. A falánk és könyörületet nem ismerő jelenések az emberek érzelmeiből táplálkoznak, s elszívják az életerejüket. Épp ezért Ameila és apja úgy élik az életüket, mintha nem is látnák őket, egyszerűen nem vesznek tudomást róluk. Mindez azonban megváltozik, mikor a temető, amelyen a fiatal restaurátor nő épp dolgozik, gyilkosság színhelye lesz.

Az Örök Kísértés a Sírkertek Királynője trilógia első kötete. Ebben a részben megismerkedünk Ameilaval és képességével, valamint John Devlin nyomozóval, aki a charlestoni ódon temetőjébe rejtett halottak gyilkosai után nyomoz. A regényben kettejük kapcsolata és Amelia belső válsága keveredik egy őrült gyilkos szövevényes tervével.

A birodalom a sorozat második része. Amelia új megbízást kap, ami majdnem az életébe kerül. Ezúttal egy elárasztott régi temető női kísértete kéri a segítségét, miközben a látszólag csendes kisvárosban feltűnik a Gonosz, és ördögi tervet eszel ki. Asher Falls igazi kísértet városnak bizonyul, furcsa és rémisztő, tele szellemekkel és különös emberekkel. Thane Asher, az Asher vagyon örököse azonban egyáltalán nem ijesztő, sőt Amelia és Thane között megismerkedésüktől fogva különös vonzalom vibrál a levegőben. De vajon otthonra lelhetnek ebben a kísértetektől hemzsegő városkában a fiatalok?

Amanda Stevens trilógiája nem akarja megváltani a világot, ne akkor vegyük kézbe, ha valami léleképítő vagy épp tudományos műre vágyunk. A Sírkertek Királynője egy szórakoztató misztikus krimi sorozat romantikus szállal kiegészítve. A nem túl csavaros történet és a bonyolultnak azért nem nevezhető karakterek azonban jól működnek. A regény végig leköti az olvasó figyelmét, a stílus élvezetes, sőt a fordítással sem akadtak komolyabb problémáink olvasás közben. Stevens pont jól lavírozik a misztikum és a krimi mezsgyéjén, így nem kell attól tartanunk, hogy rémálmaink lesznek a kísértet járta temetőktől, de mégis fenn tartja az érdeklődésünket. Szerencsére a romantikus szállal sem esik túlzásba az írónő, így nem egy nyálas lányregényről van szó, a restaurátornő és a férfiak közötti vonzalom csupán megfűszerezi a mesénket.

Az Athenaeum Kiadó gondozásában megjelenő trilógiának az első két része már megtalálható a boltokban, de valószínűleg a befejező kötetre sem kell már sokat várnunk. A Sírkertek Királynője elsősorban azoknak a hölgy olvasóknak szól, akik nem riadnak meg pár szellemtől és egy-két őrült gyilkostól sem.

Túl a legvégső határon

Túl a legvégső határon

Az ember mindig is vándorolt, kutatott, kíváncsisága révén jutott el új helyekre, fedezett fel új kontinenseket, terjeszkedett, fejlődött, túlélt. Majd, technológiánknak hála, bolygónk teljes feltérképezése után sem kellett megállnunk, a világűr végtelenje megszámlálhatatlan titkot tartogat a bátor expedíciók számára, ám lehet, hogy ezeknek feltárására még nem készültünk fel. A felfedező egy lebilincselő, torokszorító és nagyon okos sci-fi.

The-Explorer-top_1-300x135.jpg

A nem túl távoli jövőben járunk. Az utóbbi években, néhány balul elsült expedíció óta, megrekedt az űrutazás iránti lelkesedés, az emberek nem bíznak benne, a szponzorok nem szívesen költenek rá. A kutatáshoz viszont mind közönségre, mind pénzre szükség van. Elindítanak hát egy hatfős űrhajót a mélyűrbe, hogy olyan messzire jussanak, ahová ember ezelőtt még sohasem. A hosszú kiválasztási és kiképzési folyamat végére érdekes és - a folyamatos médiabeszámolók és videónaplók érdekében - attraktív legénység áll össze, akik minden probléma nélkül el is indulnak szenzációs útjukra. Ám mindjárt a kaland elején tragédiába ütköznek: kapitányuk nem ébred fel az altatásból. Az expedíciót ennek ellenére folytatni kell, még akkor is, ha az űrutazók továbbra is egymás után távoznak az élők sorából. Az újságíróként csatlakozó Cormac Easton végül teljesen egyedül marad az automatikusan haladó űrhajón, várva, hogy a gép visszaforduljon, még mielőtt a halál vagy az őrület eljön érte. De ami ezután történik, arra a legvadabb rémálmaiban sem gondolt volna.

James Smythe igencsak élvezetes játszmát játszik az olvasóval azáltal, hogy éppen amikor beleszoknánk a könyv világába, fordít egyet a cselekményen, és rákényszerít, hogy átértékeljük az olvasottakat. A főszereplő Cormac egyes szám első személyből megírt elbeszélése végig állandó marad, ám a könyv nemcsak három időben ugrál, de Cormac a történethez való viszonya is változó, így végtelenül izgalmas, szövevényes sztorit kapunk. Attól függően, hogy éppen emlékezőként, megfigyelőként vagy kvázi naplóíróként van jelen, mi is különböző szintjén állunk a történet megértésének. Viszont attól, hogy a végkifejlettel már az első lapoktól tisztában vagyunk, olyan lesz az egész, mint egy jófajta Columbo-epizód: egyre csak azt várjuk, hogy megtudjuk, mégis mi történhetett ezzel a tökéletesnek tűnő legénységgel az űrben? Aztán, ahogy egyre többet tudunk meg, ahogy egyre tisztábban kezdjük látni a dolgokat, ahogy egyre inkább elkezdünk kötődni a karakterekhez a kíváncsiság mellé bekúszik a feszültség, a düh, a szomorúság, a tehetetlenség és talán a megértés érzése is.

Fájdalmas nézni, ahogy a szereplők az elkerülhetetlen felé haladnak, látni, hogy milyen reménytelik és életvidámak voltak egykor, és tudni, hogy mi vár rájuk - és végignézni Cormac minden tekintetben fantasztikus, ám rémisztő és nyomasztó kalandját. Nem véletlenül használom a "nézni" igét, A felfedező nagyon erősen filmszerű. Mind stílusában, mind cselekményében, kifejezetten a gyöngyvászonra kívánkozó történet, és ezzel érezhetően az író is tisztában volt. Sőt, annak ellenére ilyen, hogy a szöveg nagyobb része belső monológ, vagy Cormac kommentárja. Emellett zseniálisan megírt, életszagú karakterek népesítik be  a borzongató történetet, a fordulatok adagolása pedig egy pillanatra nem engedi, hogy lankadjon a figyelmünk vagy kicsit is megnyugodjunk. Ez utóbbi azért is parádés, mert úgy éri el, hogy minden egyes elhalálozásnál a homlokunkra csapjunk, hogy nemcsak a szereplő halálával vagyunk pontosan tisztában, de addigra már kilométerekre előre látjuk az okokat is. Legalábbis ezt gondoljuk, aztán minden esetben tévednünk kell. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy milyen érzékeny, de nagyon gyomron vágó kritikát fogalmaz meg a média vezérelte társadalmunkról és a szinte már mindenből kiábrándult emberekről. Mégis tartja, hogy igaz a mondás, miszerint: a remény hal meg utoljára.

Nem könnyű olvasmány A felfedező, de bőven megéri az olvasás közben nem egyszer összefacsarodó szívet és leeső állat, igazi letehetetlen sci-fi, ami az utolsó sor után sem ereszt el egykönnyen. A kötet a GABO Kiadó gondozásában jelent meg.

Szimpla Háztáji: környezettudatos, családias hely rengeteg finomsággal

Szimpla Háztáji: környezettudatos, családias hely rengeteg finomsággal

1382323_203758309804113_658311863_n.jpgMár nem kell vasárnapig várni, ha háztáji ízekre vágyunk. A Szimpla kerti piac őstermelőinek portékáit már a Kazinczy utca 7-ben található Szimpla Háztájiban is megvásárolhatjuk. Mangalica sonkás szendvics, padlizsánkrémes pirítós, házi sütemények és bio szörpök garantálják, hogy nehéz legyen a döntés, mit is kóstoljunk meg.

1460072_210058715840739_1906174456_n-300x225.jpgElőször a hely hangulata fogott meg bennünket. Kockás abrosz, magas székek, cserepes növények a fal mentén húzódó pulton, amelyekben elvétve még egy-két csigaházat is fellelhet a szemfüles vendég. Majd előkerültek a pöttyös bögrék is, azok a bizonyos fehér alapon piros pöttyös bögrék, amiket óvodáskorunk óta nem láttunk. Az evőeszközök, tányérok, villák, kések, kanalak pedig cukornádból készültek, így minden, ami nem pöttyös bögre vagy kávés csésze és kiskanál, az bizony lebomlik, és nem terheli a környezetet feleslegesen. Na de nincs is ezen mit csodálkozni, hiszen egy falatozó, ahol bio ételeket és háztáji finomságokat árulnak, egyértelmű, hogy figyel a környezetbarát kiegészítőkre.

Miután kicsodálkoztuk magunkat a berendezésen, szemügyre vettük a kínálatot is. Mangalica sonkás, házi szalámis, vegetáriánus és vegán szendvicsek mellett kencék is szerepeltek a menün, amiket végig is kóstoltunk. A padlizsánkrém édes és fűszeres, a tojáskrém lágy és finom, a májpástétom íze markáns, a gombakrémre és a körözöttre pedig már nem maradt kapacitásunk. A szendvicsek 590 forintba kerülnek, míg a kencék és a pirított bagett 700 forintba. Mindennap meleg étel is vár a betérő éhes vendégekre. A leves és a főétel naponta változik, mikor ott jártunk épp sűrű, illatos paradicsomleves és krumplifőzelék volt a menü fasírttal, de szürke marhából készített gulyásleves, karfiolleves is gyakran szerepel a kínálatban különböző főzelékekkel kiegészítve. A levesben ráadásul az a jó, hogy annyit szedünk magunknak, amennyi a tányérunkba belefér, vagy amennyi épp jólesik, így mindenki maga döntheti el, mekkora adaggal óhajt megbirkózni. A napi menü ára 1100 forint.

De nem csak délben és vacsora időben érdemes betérni a Kazinczy utca 7-be, hanem reggel is. A kávék ugyanis Has Bean szemeskávékból készülnek, és ez is változó, hogy például épp szumátrai vagy nicaraguai pörkölt kávébabokat használnak a baristák. Mi egy nicaraguai szemeskávéból készült tejeskávét kóstoltunk meg, aminek lágy, aromás íze valódi felüdülés volt a sok borzalmas irodai barna lötty után. Egy espresso 390, egy flatte white 560, míg egy cappuccino 490 forintba kerül.

Az igazi finomságok azonban a különleges házi szörpök. A kínálatban szerepelnek piros ribizlis, fekete ribizlis, szedres, csalános, bodza bogyós, levendulás szörpök, sőt egy kettőnek van cukormentes verziója is, mint például a levendulásnak. A szörpöket helyben is fogyaszthatjuk (120 ft/dl), de ha valamelyik megízlik, akkor egy üveggel is vehetünk belőle. Kalandorlelkeknek ajánljuk a csalánosat, amelynek édes íze minket leginkább a bodzára emlékeztetett. A szörpök mellett lekvárokat, fűszereket, virágporokat is vásárolhatunk üveges kiszerelésben.  Sajtot, sonkát és egyéb élelmiszert egyelőre nem árulnak a Szimpla Háztájiban, így ezek beszerzéséhez még mindig meg kell várnunk a vasárnapi piacot.

S ha mindez nem lenne elég, akkor ott vannak még az egészséges vagy épp kevésbé egészséges édességek is, a házi hájas sütemények, a krémes Csengő joghurtok és persze a biocsoki, ami valami mesés. De hogy valami negatív kritikát is megfogalmazzunk a hellyel szemben, a magas bárszékek bizony egyáltalán nem vendégmarasztalóak, véleményünk szerint egy-két kényelmes fotel elférne valamelyik sarokban. Ezt leszámítva azonban teljes elégedettséggel és jóllakva távoztunk a Szimpla Háztájiból, amit minden arra járónak csak ajánlani tudunk.

Fotók: Szimpla Háztáji Facebook-oldala

Wes Anderson filmjével nyit a Berlinale

Wes Anderson filmjével nyit a Berlinale

Grand_Budapest_Hotel-Copyright_Courtesy_of_Fox_Searchlight_PM.jpgA 64. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál nyitófilmje Wes Anderson legújabb, The Grand Budapest Hotel című alkotása lesz. A február 6-i bemutató egyben a film világpremierje is.
 

A The Grand Budapest Hotel Gustave H., egy legendás hotelportás és inasa, Zero Mustafa kalandjait meséli el a két világháború közötti Európában. A szövevényes történetben szerepet játszik egy felbecsülhetetlen értékű reneszánsz festmény elrablása, valamint egy hatalmas családi vagyonért folyó küzdelem, miközben körülöttük hirtelen és drámaian változásnak indul a kontinens.

Dieter Kosslick, a Berlinale fesztiváligazgatója örömét fejezte ki a premier kapcsán. “Nagyon boldogok vagyunk, hogy Wes Anderson nyitja meg a 64. Berlinale-t új filmjével, a The Grand Budapest Hotellel. Anderson munkáinak összetéveszthetetlen bájával remélhetőleg ez a vígjáték igazán erős kezdete lesz a fesztiválnak.”

Anderson ezelőtt már két filmjével is megjelent a Berlinalen, 2002-ben a Tenenbaum, a háziátok, míg 2005-ben az Édes vízi élet szerepelt a fesztivál versenyprogramjában.

A The Grand Budapest Hotel a két főszereplő, Ralph Fiennes és Tony Revolori mellett olyan neves színészeket vonultat fel, mint F. Murray Abraham, Mathieu Amalric, Adrien Brody, Willem Dafoe, Jeff Goldblum, Harvey Keitel, Jude Law, Bill Murray, Edward Norton, Saoirse Ronan, Jason Schwartzman, Tilda Swinton, Léa Seydoux, Tom Wilkinson és Owen Wilson.

Életunalon, Élettér, Életkedv – Feldmár András előadássorozata a SYMA-ban

Életunalon, Élettér, Életkedv – Feldmár András előadássorozata a SYMA-ban

Feldmar-Andras-eloadas_-2013-november-1024x687.jpgFeldmár András három, egymásra épülő előadást tart november 12-14 között este 19 órától a SYMA Rendezvényközpontban.
 

A népszerű, Kanadában élő pszichológus, Feldmár András három napos előadás-sorozatot tart  november 12. és 14. között a SYMA rendezvényközpontban, Budapesten.

A három előadás, három stáció problémáit boncolgatja: életunalom, élettér, életkedv. Ismerős? Mindannyiunk életében bekövetkezhet valami, ami gyökeresen kihat életünkre és nem mindegy, hogy ilyenkor hogyan, miként reagálunk. Ehhez nyújt útmutatást a három alkalmas, egymásra épülő előadássorozat melyet egy-egy órás beszélgetés követ, ahol a hallgatóság felteheti kérdéseit, megoszthatja saját gondolatait, történeteit.

A 2006-ban alakult Feldmár Intézet célja, hogy Magyarországon minél többen ismerhessék meg a feldmári gondolkodásmódot és lehessenek aktív részesei annak az élménynek, amit a szabad, őszinte, kötöttségek és szégyenérzet nélküli kommunikáció adhat.

Az előadásokra a napi jegy mellett gazdaságos bérletet is kínálnak a szervezők, valamint a tex.hu budapesti jegyirodájában vásárolt jegyek esetében nem számítanak fel közvetítői díjat.

2015 végén jön az új Star Wars-epizód

2015 végén jön az új Star Wars-epizód

star-wars.jpgA rajongóknak egészen pontosan 2015. december 18-ig kell várniuk, ekkor mutatja be a Disney a hetedik részt.

A Star Wars történetében először nem májusban lesz egy epizód premierje, de a két év múlva esedékes téli debütálást így is mindenki nagyon várja mind a rajongók, mind a filmet készítő Disney oldaláról - árulta el  Alan Horn, a vállalat elnöke. A film természetesen 3D-ben is látható lesz majd – tette hozzá. A filmet J.J. Abrams rendezi majd, a zenéért ezúttal is John Williams lesz a felelős, és a pletykák szerint Harrison Ford is visszatér Han Solo szerepébe.

A saját magával való szembenézést nem ússza meg senki

A saját magával való szembenézést nem ússza meg senki

Nem kellenek ahhoz tragédiák, hogy az ember úgy érezze, nincs menekvés abból a helyzetből, amiben éppen benne van. Hogy nem azt az életet éli, amit szeretne. Dr. Csernus Imre legújabb, A kiút című könyvében éppen azt fejti ki, hogy a változtatás kulcsa mindig a saját kezünkben van, mi pedig eldönthetjük, ki akarunk-e jutni a labirintusból.  

admin-ajax.jpg

A kiút című könyv csütörtöki bemutatóján a szerző Till Attila kérdéseire válaszolva járta körbe a kötet főbb témáit. Már ebből az érdekes, bő egy órás beszélgetésből egyértelműen kiderült, jelen esetben kevésbé konkrétan megfogható témaválasztással van dolgunk, mint A férfi vagy A nő című köteteknél. Hiszen, ahány ember annyiféle személyes pokol létezik, melyekből mindenki másképp juthat ki. A közös az, hogy mindenki kijuthat. Csernus meggyőződése, hogy amibe önmagunkat juttattuk, abból ki is tudunk mászni, és ezt az egész könyvön végig is viszi. Legyen szó párkapcsolati problémákról, barátságokról, a halállal való szembenézésről, kapunyitási vagy éppen kapuzárási pánikról, a lényeg minden esetben megfogalmazható annyiban, hogy merjünk szembenézni önmagunkkal és felelősséget vállalni az életünkért. Lehet, hogy nagyon általánosításnak és idealizálásnak tűnhet elsőre, de ha jobban belegondolunk - és ha elolvassuk a könyvet - nehezen tagadhatjuk, hogy nagy igazságot mond ki. Közhelynek hangozhat, hiszen felnőttek vagyunk mind, hát miért éppen ez a könyv mondja meg azt, hogy hogyan éljünk?! De éppen az egyszerűségében rejlik a dolog ereje: olyan gondolatokat ír le, amelyek igazságának felismeréséhez nem kell több, mint a józan ész, mégis ritkán fogalmazzuk ezeket meg magunknak. Másoktól pedig nem fogadjuk el, mert kioktatásnak hangzanak. Pedig nem azok, inkább tisztánlátás. Ám a tisztánlátás, az őszinteség és az önmagunkkal való szembenézés sokszor fájdalmas dolog. Sokkal könnyebb kifogások és megszokás mögé bújni, elsorolni, miért is nem tudunk megtenni egy adott lépést, így nyugtatva magunkat, hogy az egy helyben toporgás nem a mi hibánk, csupán a körülményeink hatása. Közben pedig tudjuk, hogy hazudunk, de ha elég ideig csináljuk, ez az apró, őszinte hang is elhal bennünk, és csak az elégedetlenség marad.

Hiszen mindannyian valljuk, hogy igenis minden tőlünk telhetőt meg kell tenni egy helyzetben, ha tényleg sikerre akarjuk vinni azt, nem igaz? Aztán ha mégsem tesszük, azt elmismásoljuk a kifogásokkal. Általában tudjuk, mi lenne a megoldás, mi lenne a jó döntés, a tisztességes, a felnőtt, a felelősségteljes lépés, aztán mégis máshogy cselekszünk. Erre jók az ilyen könyvek, hogy az arcunk elé kényszerítik azt a bizonyos tükröt, ami nem engedi, hogy hazudjunk - már persze, ha nyitottak vagyunk rá.

Csernus különféle példákon és beszélgetéseken keresztül mutatja meg az egyes lehetőségeket, döntések következményeit és azokat a, mindannyiunkra jellemző tulajdonságokat, melyeknek engedve saját magunk alatt vágjuk a fát. A könyv külön hangsúlyt fektet az Y generáció, a 18-30 év közötti korosztály viselkedésére és problémáira, mert, a szerző szerint, belőlük következtethetünk a jövőre, és bepillanthatunk az őket megelőző generáció hibáiba is. Akárhogy is, személy szerint - ebbe a generációba tartozva - a rólunk festett képet hitelesnek érzem, minden pozitív és negatív tulajdonságunkkal együtt.

Ám a könyv mondanivalója minden generációnak ugyanolyan hasznos lehet. Csernus nem ítélkezik és nem kritizál, az nem az ő dolga. Mi viszont óhatatlanul felismerjük a könyvben magunkat, a szeretteinket, barátainkat, az életünk múltbeli vagy éppen jelenlévő szituációit. Aztán választhatunk, hogy felelősséget vállalunk-e az életünkért, vagy bent maradunk az útvesztőnk kényelmes közepén. De ha ez utóbbi mellett döntünk is tudjunk szembenézni vele, és nem kifogásokat keresni. Hogy ne csak megjátsszuk, de ténylegesen felnőtté is váljunk.

Végjáték - így lesz egy zseniális könyvből középszerű film

Végjáték - így lesz egy zseniális könyvből középszerű film

jfco5mgl.jpgGavin Hood és Orson Scott Card megpróbálta a lehetetlent, filmvászonra ültetni a Végjátékot. A próbálkozásukat azonban csupán középszerűre tudjuk értékelni. A történet néhol kissé zavaros, elnagyolt, és a drámai feszültség is messze elmarad a regényben tapasztaltaktól.

1233281_650852148281539_1794748880_o-209x300.jpgOrson Scott Card sci-fi-be öltött lélektani regénye a kedvenc könyveim közé tartozik, így kíváncsian vártam Gavin Hood feldolgozását. Bár nem lett egy rossz film a Végjáték (12), azonban így, hogy  a forgatókönyv megírásakor görcsösen ragaszkodtak a regényhez, a történet elveszítette a ritmusát és a rengeteg kimaradt információ miatt gyakran zavarossá vált.

50 évvel ezelőtt egy idegen faj, a hangyok gyarmatosítani akarta a Földet, azonban hála egy zseniális katonának,  Mazer Rackhamnek (Ben Kingsley) a bolygó és az emberiség megmenekült. Vagy legalábbis túléltük a támadást, és elűztük a hangyokat. A hadi parancsnokság rettegve egy újabb háborútól, létrehozott egy különleges hadiiskolát az űrben, ahová csak a legokosabb, legtehetségesebb, legkiválóbb gyerekek kerülhetnek be. Ender Wiggin (Asa Butterfield) azonban nem pusztán egy zsenipalánta, ő Hyrum Graff ezredes (Harrison Ford) szerint az emberiség utolsó reménye. Az ezredes Enderben látja a jövőbeli hangyok elleni háború főparancsnokát, és hogy ez valóban így is legyen, semmilyen eszköztől nem riad vissza a kiképzés során. Az iskolában különböző játékokkal modellezik le és tanítják meg a gyerekeknek a stratégiai támadásokat, az alig tizenéves tanulók pedig idővel lélektelen harcosokká válnak. Vagy mégsem? Többek között erre a kérdésre keresi a választ a Végjáték.

A történet híven követi a regényt, akik olvasták a könyvet akár strigulázhatják is a bekerült jeleneteket, no meg a kimaradt részeket. Az idő szűke miatt ugyanis sok fontos fejezet kimaradt, a karakterek, a testvéri, baráti kapcsolatok pedig elnagyoltak lettek. Mindennek ellenére még sem teljes bukás a Végjáték. Bár a könyvet nem ismerő nézőkben rengeteg kérdés maradhat a film végeztével, viszont a látványra és a színészekre senkinek sem lehet panasza. Szerencsére nem egy Disney-csatornás tini-filmről van szó, sőt a fiatal színészek profizmusa kellemes meglepetésként ért. Példának okáért Asa Butterfield tökéletesen hozza Ender szeretetre és elismerésre éhező alakját. Harison Ford és a Gwen Anderson őrnagyot alakító Viola Davis alakítása is jó, bár részükről többre számítottam. Ennél erősebben kellett volna éreztetniük a gyerekekkel való bánásmód kegyetlenségét és embertelenségét. Ben Kingsley-re sem panaszkodhatunk, nem tehet arról, hogy a forgatókönyvben ilyen karcsúra szabták a jeleneteit.

Ami számomra mégis élvezhetővé tette a filmet, az a látvány volt. Bár semmi különlegesre nem kell számítani, aki azonban olvasta a regényt, az tisztában van vele, hogy Orson Scott Card mennyire nem fektetett hangsúlyt a környezet leírására. Gavin Hood épp ezért számomra egy vizuális mankót nyújtott a könyvhöz. Azok a környezeti elemek, amiket nem igazán tudtam elképzelni olvasás közben, most hirtelen ott voltak előttem a vásznon.

Összességében bár nem lett rossz film a Végjáték, de többet is ki lehetett volna belőle hozni. Talán, ha nem ragaszkodnak ennyire görcsösen az eredeti műhöz, ha szabadabban kezelik a történetet és máshova helyezik a hangsúlyokat, és erősebbre veszik a drámai vonalat, akkor jobb lett volna, talán... Mindenesetre sci-fi rajongóknak érdemes megnézni, és aki eddig még nem olvasta a könyvet, készüljön fel rá, hogy a film után az első útja egy könyvesboltba vezet majd.

Zenei dzsungelkaland Bruno Mars-szal

Zenei dzsungelkaland Bruno Mars-szal

"Azért jöttünk hogy megizzasszunk titeket!" árulta el az énekes az első két szám után azt, ami a diktált tempóból eddigre már nyilvánvaló volt. Majd egy dinamikusan felépített, rettentő élvezetes és profi másfél óra alatt el is érte a célját - bónuszként még hozzátéve még az utóbbi idők egyik legjobb koncertélményét. 

79779130220043415_bruno_mars_tour_2013_3.jpg

A közönség már az előzenekarként fellépő Mayer Hawthorne felé sem fukarkodott a lelkesedéssel, de azért egyértelmű volt, hogy itt mindenki csak egyvalakit akar látni és hallani. A kifejezetten kellemes bemelegítő fellépés után példásan gyors átállás és felesleges feszültségnövelő időhúzás nélkül színpadra is állt az est embere. Bruno Mars és nyolcfős "legénysége" teljesen belakta a színpadot, ami a méretek és a rengeteg ember ellenére is laza klubfellépés-érzetét keltette. Persze volt itt konfettieső, fényjáték, hatalmas kivetítő és még tűzcsóvák is, minden, ami egy ilyen volumenű produkcióhoz kell, ám mind szerves részként funkcionáltak a koncertben, és nem egyszerű parasztvakításként. Itt tényleg minden a zenéről és a táncról szólt, arról, hogy jól érezzük magunkat, akár a közönségben, akár a színpadon foglalunk helyet.

És Bruno Mars, valamint a zenészei, mindent meg is tettek, hogy ez teljesüljön. Azonnal két pörgős számmal kezdtek, melyekre csak abban nem indult be a táncolhatnék, akinek nincs hallása. Majd, miután Bruno fél mondattal elérte, hogy az addig túlzottan is jólnevelten ücsörgő ülőjegyesek felpattanjanak, már nem volt megállás. A legújabb, Unorthodox Jukebox című album dalai és a korábbi nagy slágerek, mint a Grenade vagy a Billionaire, fele-fele arányban szólaltak meg, így mind a keményvonalas rajongók, mind az éppen csak érdeklődők elégedettek lehettek. Az odacsapós indítás után a szenvedély került előtérbe - nem is csoda, hiszen kevés olyan Bruno Mars dal van, amiben ne lenne leglább egy szexuális utalás - amivel elérte, hogy jólesően zavarba jöjjön a közönség. (És hogy a kisgyerekek némileg értetlenül nézelődjenek körbe.) Majd, amikor már éppen kezdtünk volna kifogyni a szuflából a sikoltozástól és ugrálástól, beékelődött a romantikus blokk, amit a When I was your man szívhezszóló előadása után még a zongorista gyönyörű átvezető játéka is megkoronázott. Nem mindennepi érzés volt egy ilyen felfokozott koncert közepén megállni, és csupán egyetlen hangszer szomorúan csengő hangjait hallgatni. Aztán gyorsan visszadübörögni a dzsungel mélyébe a Runaway Baby-vel, nehogy véletlenül elfelejtsük, miről is szól ez a koncert. A végtelenül profi és szimpatikus, egyfolytában táncoló zenészek, és Bruno ugyanilyen szerethető attitűdje egy pillanatra sem oszlott szét, éppen azért, mert semmilyen sallang nem volt a produkción. Zenészek zenéltek a közönségnek, ami imádta őket, ennyi. És ennél több nem is kell egy zseniális koncerthez.

A leköszönés előtt Bruno, mint egy kisgyerek, a fénytechnikával játszott hosszú percekig (egy adott kézjelére a dobos ütésével összhangban kéken lobbantak fel a reflektorok), miközben a közönséggel beszélgetett és önmagán nevetett. Vagy percekig hitetlenkedett az első sorban álló, teljes Michael Jackson-jelmezben feszítő fiún, majd a Billy Jean/Dirty Diana mashup után moonwalkolt is egy kicsit a tiszteletére. A közönségénekeltetés is simán és lazán ment, szinte szétvetette a falakat a meglepően tisztán üvöltő tömeg. Majd, a szintén nekünk címzett Just the way you are-ral való zárás, és jókedvű zenekarbemutatás után szinte nulla várakozási idő után következett a ráadás. Pedig a közönség érezhetően kész lett volna percekig sikoltozni és dübörögni, remegett is a nézőtér padlója rendesen, de - ugyancsak nagyon szimpatiks módon - nem kényszerítették ki belőlünk az általában kötelező, hosszú követelést. Az énekes egyszál dobszerkóval tűnt fel a színpad hátuljában, és addig játszott, míg a természetesen kissé már megfáradt zenészek is visszatértek, majd még két, végtelenségig húzott dallal feltették a habot a tortára. Tökéletes választásként a legújabb, Gorilla című számmal zártak, ami lángcsóvákkal kísérve majd' lerepítette a tetőt az Arénáról, totálisan kimerítve mind a közönség, mind a fellépők utolsó energiatartalékait. Majd a fehér ingén és kalapján csúszkáló fények által övezve határozottan Michael Jacksont idéző Bruno fokozatosan elcsendesítette a dalt miközben félhomályba burkolózott a színpad, ő pedig egy szál mikrofonnal lezárta az estét.

A teljesen megérdemelt teltház közönsége pedig elégedetten indulhatott útjára, hiszen túlélte ezt a fülledt zenei dzsungeljárást. Az utána jelentkező fájó boka, rekedt torok és csengő fül csupán harci hegek, melyekre, a hatalmas mosoly mellett, büszkék lehetünk.

„Nemes lelket is megingathat a trón parancsa." - Macbeth

„Nemes lelket is megingathat a trón parancsa." - Macbeth

A Macbeth a Shakespeare-életmű legkülönlegesebb, legrövidebb és legvéresebb darabja. A 11. század Skóciájának forrongó klánháborúiban bontakozik ki a hős Macbeth hatalomvágyó zsarnokká válásának tragédiája - a londoni National Theatre legújabb feldolgozása még a filmvászonról visszanézve is testközeli, székbe szegező élmény.1385950_10202543101405733_230329809_n

Kenneth Branagh köztudottan hatalmas Shakespeare-rajongó, szinte nincs is már olyan darabja a mesternek, amely feldolgozásában ne vett volna részt akár rendezőként, akár színészként. Természetesen a Macbeth sem képezhet ez alól kivételt, olyannyira, hogy a Manchester International Festival feldolgozásában mindkét szerepet felvállalta: a címszerep mellett Rob Ashforddal közösen társrendezőként is közreműködik. Lady Macbeth szerepében a nálunk leginkább a Vészhelyzetből ismert Alex Kingston tündököl, és a többi alakítás is kifogástalan. Branagh pedig tökéletesen hozza a tőle elvárható, magas szintet, olyan természetességgel átadva magát a különösen nehéz szövegnek, mintha valóban Shakespeare világában létezne.

A színházi babonából csak "A skót darab"-ként emlegetett tragédia ezen változatán egyértelműen érezhetőek a filmes behatások, így különösen izgalmas élményt nyújt az Uránia közvetítésén keresztül megtekintve is. A nyitás esős, sáros, izzadva a földön csúszó-mászó, nyers csatajelenete azonnal berántja a nézőt. A középkori lovagi tornák hosszú, keskeny csataterét idéző színpadkialakítás örökös harcban tartja a rajta megjelenő karaktereket, akik céljuk eléréséért kénytelenek a sárban taposni előre. Itt nem csak átvitt értelemben nem marad senki sem tiszta. A három boszorkány is agyagszerű, földből gyúrt lényként jelenik meg, ami szépen rímel a mocsokra, ahová jóslatukkal Macbethet taszítják. Azt a Macbethet, aki erős, hősies, férfias és büszke, és annak ellenére végig kedvelhető és szimpatikus marad, hogy végtelenül elítélendő tetteket követ el. Ugyanígy a sokszor kegyetlen, számító nőként megjelenített Lady Macbeth is érzékeny, de erős, ám a gyermektelensége miatt egyre keserűbb asszonnyá válik, aki természetesen azonnal kap bármilyen lehetőségen, ami pozitív irányba mozdítaná el az életét. Hogy ehhez éppen a királyt kell meggyilkolni, az már mellékes, a csalódottságnál és eredménytelenségnél minden csak jobb lehet. Nem a férje vállán ülő gonosz ördög, csupán ő őszintén kimondja és megteszi azt, amire a férje csak titokban mer vágyni.

A két főszereplő mellett a Macduffot alakító Ray Fearon hozza az egyik legerősebb jelenetet, a családja elvesztését gyászoló monológját nagyon nehéz úgy végigülni, hogy ne lábadjon könnybe az ember szeme. A darab a színházban ülve igazán újszerű élmény lehet, ahogy a színészek karnyújtásnyira csapkodnak a kardjukkal vagy épp omlanak össze, ugyanazt a karzatot használva falként, amire az első sorba ülők támaszkodnak. Ám a moziközönség számára a közvetítés által lehetséges szuperközelik vagy felső kameraállások is bőven kárpótolják a személyes közelség esetleges hiányát. A súlyos, tradicionális skót viseletet idéző kosztümökbe bújtatott marcona férfiak és kemény tekintetű nők minden modernizáció ellenére is egy szempillantás alatt a középkori, vérmocskos Skóciába repítik a nézőt. Olyan természetességgel mozognak a szerepükben, hogy könnyű elfelejtkezni arról, hogy színészeket, és nem valódi harcosokat látunk a vásznon. Történelmi tablóként izgalmas, személyes tragédiaként megrázó, Shakespeare-darabként lenyűgöző alkotás a National Theatre-ben látható Macbeth.

A Macbeth közvetítést a hatalmas érdeklődésre való tekintettel november 11-én, 19 órától az Urániában megismétlik.

Szerelmi kavarodás Shakespeare-módra - Vízkereszt, vagy amit akartok

Szerelmi kavarodás Shakespeare-módra - Vízkereszt, vagy amit akartok

Az Uránia idén nemcsak a londoni National Theatre, de a Globe Színház előadásait is „elhozza"   a magyar nézőknek, akik ezeket a közvetítéseket szinte állandó teltházzal hálálják meg. Shakespeare egyik legjobb komédiája, a Vízkereszt, vagy amit akartok legújabb feldolgozása a gyökerekhez nyúlt vissza, ezzel bebizonyítva, hogy a jó humoron nem fog az idő. 

Twelfth-Night---Globe-Theatre_210813130023785

Stephen Fry és Mark Rylance társulata, az Original Practices a hagyományokhoz híven csupán férfiakból áll, előadásaik így a viktoriánus Anglia eredeti gyakorlatát követik, azok hangulatát hivatottak megidézni. Ehhez a Globe Színháznál nem is találhattak volna jobb helyszínt, Shakespeare híres teátruma ugyanis a mai napig ugyanúgy működik, mint századokkal ezelőtt: a földszinti, anno a pórnépnek fenntartott helyeket állójeggyel lehet látogatni, a vastagabb pénztárcájú nézők a karzaton kaphatnak ülőhelyet. Persze mindez ma már csak formalitás, de egy három órás darab végigállásával könnyen beleélhetjük magunkat Shakespeare korának színházi kultúrájába. Ugyanígy a női szerepeket játszó, fehérre sminkelt férfiszínészek is azonnal a múltba repítik a nézőt. Persze a dolog szokatlansága elsőre furcsán hat, de nagyon gyorsan megszerethető, és kifejezetten érdekes élménnyel ajándékoz meg, hiszen ilyen előadást tényleg nem láthatnánk a XXI. században. A szereposztás mellett a díszletek, a jelmezek és a zenei betétek is az 1601-es eredeti előadást idézik, igazi időutazásra invitálva ezzel a nézőt.

A Vízkereszt klasszikus szerepcserére, félreértésekre alapuló vígjáték. A nemeshölgy Viola egy hajótörés egyetlen túlélőjeként kénytelen férfinak álcázva magát elszegődni Orsino gróf udvarához, ahol gyorsan bele is szeret a grófba. Orsino viszont hosszú ideje már makacsul ostromolja szerelmével a gazdag és visszahúzódó Oliviát, aki rendre kikosarazza. Mikor Viola (Cesario álnéven) a gróf legújabb udvarló üzenetét közvetíti Oliviának, a nőt elbűvöli szépsége és esze, így tudtán kívül egy álruhás lány iránt lobban lángra a szíve. Violának a hölgy rajongásának hárítása mellett saját viszonzatlan szerelmével is meg kell küzdenie, miközben Olivia részeges nagybátyja és udvarának többi tagja különféle csínyekkel ütik el az időt, egyik kavarodást a másikra halmozva ezzel. Közben pedig kiderül: Viola imádott ikerbátyja mégsem veszett oda a hajószerencsétlenségben, és ő is éppen Orlando udvara felé tart...

Mint Shakespeare vígjátékaiban oly sokszor, a Vízkeresztben is a félreértések és a szándékos félrevezetések mozgatják a cselekményt, közben olyan alapvető emberi tulajdonságokat felvillantva, mint a naivitás, a makacsság vagy a visszautasítástól való félelem. De, komédiáról lévén szó, a legfontosabb mégis az okos nevettetés, amit az előadás tökéletesen megold. Shakespeare poénjai igazán sokrétűek, az intelligenstől a pajzánig terjedve, az Original Practices színészei pedig értő módon adják őket elő. A szereposztás páratlan, a tradicionális középkori előadásban pedig olyan sok, a mai életünkre vonatkoztatható elemet, gondolatot találhatunk, hogy el sem hinnénk. Hiába, az emberek még mindig azt szeretnék, amit négyszáz évvel ezelőtt: szeretni és szeretve lenni, amit a Vízkereszt szereplői a jól megérdemelt happy enddel meg is kapnak. Ha pedig mi nézők az idáig vezető útjukat végigkísérve könnyesre is nevetjük magunkat, az csak hab a tortán.

A Globe Színház idei évadának még számos előadását láthatjuk az Urániában, színház- és Shakespeare-rajongóknak kötelező program!

Mai napra

„Naponta megújuló boldogság, hogy valaki beszél hozzám a könyv lapjairól, és ezt az élményt megismételhetem, sőt ez az élmény a korom és életkörülményeim áltozásával mindig más és mást közöl.” (Szabó Magda)

süti beállítások módosítása