"Azért jöttünk hogy megizzasszunk titeket!" árulta el az énekes az első két szám után azt, ami a diktált tempóból eddigre már nyilvánvaló volt. Majd egy dinamikusan felépített, rettentő élvezetes és profi másfél óra alatt el is érte a célját - bónuszként még hozzátéve még az utóbbi idők egyik legjobb koncertélményét. 

A közönség már az előzenekarként fellépő Mayer Hawthorne felé sem fukarkodott a lelkesedéssel, de azért egyértelmű volt, hogy itt mindenki csak egyvalakit akar látni és hallani. A kifejezetten kellemes bemelegítő fellépés után példásan gyors átállás és felesleges feszültségnövelő időhúzás nélkül színpadra is állt az est embere. Bruno Mars és nyolcfős "legénysége" teljesen belakta a színpadot, ami a méretek és a rengeteg ember ellenére is laza klubfellépés-érzetét keltette. Persze volt itt konfettieső, fényjáték, hatalmas kivetítő és még tűzcsóvák is, minden, ami egy ilyen volumenű produkcióhoz kell, ám mind szerves részként funkcionáltak a koncertben, és nem egyszerű parasztvakításként. Itt tényleg minden a zenéről és a táncról szólt, arról, hogy jól érezzük magunkat, akár a közönségben, akár a színpadon foglalunk helyet.

És Bruno Mars, valamint a zenészei, mindent meg is tettek, hogy ez teljesüljön. Azonnal két pörgős számmal kezdtek, melyekre csak abban nem indult be a táncolhatnék, akinek nincs hallása. Majd, miután Bruno fél mondattal elérte, hogy az addig túlzottan is jólnevelten ücsörgő ülőjegyesek felpattanjanak, már nem volt megállás. A legújabb, Unorthodox Jukebox című album dalai és a korábbi nagy slágerek, mint a Grenade vagy a Billionaire, fele-fele arányban szólaltak meg, így mind a keményvonalas rajongók, mind az éppen csak érdeklődők elégedettek lehettek. Az odacsapós indítás után a szenvedély került előtérbe - nem is csoda, hiszen kevés olyan Bruno Mars dal van, amiben ne lenne leglább egy szexuális utalás - amivel elérte, hogy jólesően zavarba jöjjön a közönség. (És hogy a kisgyerekek némileg értetlenül nézelődjenek körbe.) Majd, amikor már éppen kezdtünk volna kifogyni a szuflából a sikoltozástól és ugrálástól, beékelődött a romantikus blokk, amit a When I was your man szívhezszóló előadása után még a zongorista gyönyörű átvezető játéka is megkoronázott. Nem mindennepi érzés volt egy ilyen felfokozott koncert közepén megállni, és csupán egyetlen hangszer szomorúan csengő hangjait hallgatni. Aztán gyorsan visszadübörögni a dzsungel mélyébe a Runaway Baby-vel, nehogy véletlenül elfelejtsük, miről is szól ez a koncert. A végtelenül profi és szimpatikus, egyfolytában táncoló zenészek, és Bruno ugyanilyen szerethető attitűdje egy pillanatra sem oszlott szét, éppen azért, mert semmilyen sallang nem volt a produkción. Zenészek zenéltek a közönségnek, ami imádta őket, ennyi. És ennél több nem is kell egy zseniális koncerthez.

A leköszönés előtt Bruno, mint egy kisgyerek, a fénytechnikával játszott hosszú percekig (egy adott kézjelére a dobos ütésével összhangban kéken lobbantak fel a reflektorok), miközben a közönséggel beszélgetett és önmagán nevetett. Vagy percekig hitetlenkedett az első sorban álló, teljes Michael Jackson-jelmezben feszítő fiún, majd a Billy Jean/Dirty Diana mashup után moonwalkolt is egy kicsit a tiszteletére. A közönségénekeltetés is simán és lazán ment, szinte szétvetette a falakat a meglepően tisztán üvöltő tömeg. Majd, a szintén nekünk címzett Just the way you are-ral való zárás, és jókedvű zenekarbemutatás után szinte nulla várakozási idő után következett a ráadás. Pedig a közönség érezhetően kész lett volna percekig sikoltozni és dübörögni, remegett is a nézőtér padlója rendesen, de - ugyancsak nagyon szimpatiks módon - nem kényszerítették ki belőlünk az általában kötelező, hosszú követelést. Az énekes egyszál dobszerkóval tűnt fel a színpad hátuljában, és addig játszott, míg a természetesen kissé már megfáradt zenészek is visszatértek, majd még két, végtelenségig húzott dallal feltették a habot a tortára. Tökéletes választásként a legújabb, Gorilla című számmal zártak, ami lángcsóvákkal kísérve majd' lerepítette a tetőt az Arénáról, totálisan kimerítve mind a közönség, mind a fellépők utolsó energiatartalékait. Majd a fehér ingén és kalapján csúszkáló fények által övezve határozottan Michael Jacksont idéző Bruno fokozatosan elcsendesítette a dalt miközben félhomályba burkolózott a színpad, ő pedig egy szál mikrofonnal lezárta az estét.

A teljesen megérdemelt teltház közönsége pedig elégedetten indulhatott útjára, hiszen túlélte ezt a fülledt zenei dzsungeljárást. Az utána jelentkező fájó boka, rekedt torok és csengő fül csupán harci hegek, melyekre, a hatalmas mosoly mellett, büszkék lehetünk.