A szeletelés és tapsoltatás francia nagyfőnöke jövőre is kimerészkedik a Louvre és a bakelitek mögül, avagy nyilvánosságra kerültek a 2014-es Balaton Sound első fellépői. A mai naptól pedig már a belépők is kaphatók.
December 11-én pontban délben kezdik szerte az országban és külföldön a jegyirodák árusítani a 2014-es MasterCard Balaton Soundra (július 10-13.) a jegyeket. Karácsonyi ajándéknak is tökéletes, mi több, praktikus is, hiszen tavaly is hónapokkal a fesztivál előtt elfogytak a bérletek és sokan nem jutottak be a Zamárdit megremegtető bulira. Egyidejűleg a szervezők több nemzetközi sztár fellépését is bejelentették, így lassanként körvonalazódni kezd a line-up.
Jön például jövőre a chicagói house forradalom második hullámának egyik legismertebb hőse, Felix Da Housecat. Ugyancsak a hipnotikus, dinamikus és a mai idők bulijainak hangját, illetve hangulatát kiválóan érző két, a húszas évei közepén járó tehetséges holland DJ szuperprodukciója, a W & W. Igyekszik majd a Balaton partra egy vagány, eredeti és száz százalékig hiteles csaj Harlemből, akinek minden tehetsége adott ahhoz, hogy hamarosan generációs ikon váljon belőle - ő Azealia Banks.
Erősíti a Sound felhozatalt Steve Angello, aki az utóbbi idők legnépszerűbb és legfelkapottabb e-zenei alakulatában, a Swedish House Mafiában, Axwell és Sebastian Ingrosso oldalán lett világhírű. Zamárdiba érkezik a kivételes tehetségű DJ és producer, a holland elektronikus zenei iskola populáris house tagozatának nagyreményű növendéke, Martin Garrix is; valamint az amerikai rapper, Pittsburgh hercege, generációjának egyik legkarizmatikusabb fekete rap csillaga, Wiz Khalifa.
Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban ismét a Sound vendége lesz a korábban Magyarországon már hatalmas bulikat jegyző David Guetta.
Avril Lavigne felnőtt, és a borítófotók alapján a menedzsment szeretne belőle rockdívát faragni. Csakhogy ezzel a zenéből és a szövegekből is áradó tornacipős kamurocker keménykedés szöges ellentétben áll.
A mikrofon markolása láthatóan konzervál, hiszen Kanada üdvöskéje maholnap 30 lesz, de majdnem ugyanúgy néz ki, mint jó 10 évvel ezelőtt, mikor a világ megismerte. Már akkor is nagyon lázadt, és minden vágya az volt, hogy kiérdemelje a juharleveles metal lady címkét. Ebből a tervéből az ötödik lemezén sem adott alább, de a nemes egyszerűséggel Avril Lavigne címre keresztelt korong legalább annyira ártalmatlan és engedelmes, mint egy labrador házőrzőként.
Teljességgel hiteltelen, hogy a fotók alapján a rockzene nagyasszonyának szánt művésznő még most is olyasmikről dalol, hogy sosem növök fel, meg találkozzunk a parkolóban és piáljunk a köcsög zsernyákok szeme előtt. Ugyan már, királylány! Talán egy fokkal jobban hinnék neki, ha mindez mögé vaskos torzított gitárok szolgáltatnák a zenei alapot punkos tempóban… de nem. Szintik kluttyognak, gépi dobütemek klaffognak, és hát persze szigorúan maradunk négy perc alatt, nehogy fenyegetve legyen a rádiós lejátszás.
Akadnak azért jobb pillanatok is, ilyen a 17, bár ez tisztára olyan, mintha Pink adta volna kölcsön a „legyen egy épkézláb dal is a lemezeden, kicsi” jeligével. Az újabb rettenetes című Bitchin’ Summer legalább tartogat egy emlékezetes refrént, de az itt és máshol is előforduló motherfuckerolás röhejes és kiábrándító – csak tovább erősíti a műmájerina érzetet. Az anyag vége felé még a Hello Heartache és a Falling Fast kerülnek a pozitív serpenyőbe, de ez a néhány villanás kevés ahhoz, hogy megmentse az albumot. A zárás pedig mi más lehetne, mint egy kis zongorás szomorkodás… ki hitte volna?!?!
Az animációs film készítői Hans Christian Andersen meséjét, A hókirálynőt vették alapul a történet megalkotásakor. A két főhős Elsa és Anna testvérek, méghozzá királykisasszonyok. Elzát azonban egy súlyos átok sújtja, kezével mindent jéggé változtat - ha akarja, ha nem. Szülei gyerekkorától fogva a palota egyik szobájában tartják, hogy megóvják őt a külvilágtól, vagy fordítva. Ám a szülők egy balesetben meghalnak, így minden megváltozik, és egy véletlen folytán Elsa jégbe zárja az egész királyságot, majd a hegyekbe menekül. Testvére, Anna a nyomába indul, útközben pedig több társa is lesz a kalandban, Kristoff, a jégkereskedő és az ő rénszarvasa, Sven, valamint Olaf, a hóember - Elsa egyik "teremtménye". Utóbbi kettő ismerős lehet a film népszerű 
A Jégvarázs természetesen zenés-éneklős elemekben is igen gazdag, ráadásul ez az egyik erőssége. Valamennyi dal Robert Lopez és Kristen Anderson-Lopez szerzeménye, és többek között Kristen Bell, Idina Menzel, Jonathan Groff előadásában hallhatnánk, a magyar verziót természetesen már a magyar szinkronszínészektől hallhatjuk. A főcímdal természetesen egy hús-vér énekes, Demi Lovato 
A film másik erőssége egy szóval is össze lehet foglalni: szerethető. Mint ahogy arról már korábban is van szó, vannak előfeltételezéseink minden karácsonyi gyerekfilm kapcsán, és sajnos ezen filmek többsége bele is szalad a giccsáradatba, amiből aztán nehéz jól kijönni. A Jégvarázs központi üzenete - természetesen - a szeret szerepének hangsúlyozása, ami minden jeget felolvaszt, és semmiféle hóvihar nem fújhatja el. Mindezt azonban olyan történetbe csomagolva kapjuk, ami nem csöpög és nem rontja el a "gyomrunkat" a sok édesség. A karakterek szimpatikusak (már akinek annak kell lenni), Olaf és Sven pedig a felnőtt nézőket is biztosan megnevetteti.
Ismerjük Budapestet, de valójában ismerjük-e? A Budapesti Aszfaltprojekt (BUPAP) decemberi sétáinak segítségével olyan korszakokat, városrészeket, szokásokat ismerhetünk meg, amelyekről eddig alig-alig tudhattunk valamit.
Szükséges manapság valakinek bemutatni Stinget? Tudjátok, ő az a szikár pali, aki Police, meg Englishman in New York, aztán a sivatagi rózsával „ólejólééé” arabul kántálós. És hogy milyen albumot készített eme sarokpontok alapján? Persze, hogy homlokegyenest mást.
Bizony tiszta szívvel sajnálni fogom, amikor egy nap majd végleg leáldoz a CD lemezeknek. Itt ez a korong, aminek frontborítóján a brit ücsörög, ami nem egy nagy vaszisztdasz, de a booklet többi része! Jó, lehet, hogy az is csak a hozzám hasonló hajó buz… szóval, hajó megszállottakat csigázza fel, de bánja kánya! A hátoldalon még a szerelőállványok között látjuk a vízhasító fémmonstrumot, aztán hajtunk egyet, és közben a vízre csúsztatták az iszonyatos-horgonyos tömeget, ami a füzet első lapján már a kikötő elhagyására készül. Semmiféle metaforát nem akarok ezzel levetíteni Sting pályafutására, pusztán csak gyönyörű a képsorozat.
Vannak azért táncosabb, pattogósabb pillanatok (The Last Ship, What Have We Got?) amikről teljesen Leonardo DiCaprio és Kate Winslet hajófenéki táncjelenete ugrott be a Titanic filmből. De ezek a nóták – és ezek aztán tényleg azok – vannak kisebbségben; egyfajta borongós, kellemes, emlékezős melankólia teríti szürkés leplét a lemezre. Mint egy kikötő, késő őszi estén, ahol csak egy részeg matróz hortyog a gázlámpák reszkető fényében, és a vízen egyetlen ép hajó ringatózik, miközben vasvázas társai irigykedve lesnek le rá a bakokról.
_1.jpg)
Az elsőként meghirdetett esti koncertre gyorsan elfogytak a jegyek, így a stáb úgy döntött, egy késő délutáni időpontban azok is hallhatják az Édes szavakkal című lemez áthangolt változatát, akik nem voltak elég gyorsak a jegyfoglalákor. Sok hely itt se maradt, a széksorokat szinte teljesen megtöltötte a közönség, amelynek összetétele gyakorlatilag teljesen vegyes képet mutatott: volt aki családi programként jött egészen kisgyerekekkel, de voltak itt mankójukba és egymásba kapaszkodó idős házaspárok is. Persze a rajongói tábor gerincét Veca korosztálya teszi ki, nagy részük természetesen az X-Faktor kapcsán, 2010-ben "szegődött" az énekes mellé. 
A koncert során a főszerepet természetesen az új album dalai kapták, ezek közül toronymagasan a legjobb a Veca által írt és szerzett Prayer, voltak még itt régebbi slágerek, mint a Labirintus, vagy az Édes otthon, de hallhattunk olyan más szerzőktől kölcsönvett dalokat, mint a Most múlik pontosan, a Kell ott fenn egy ország, illetve a New York (Horváth Charlie és Alicia Keys-módra is). Külön gyöngyszem volt Nagy László: Ki viszi át a szerelmet című versének átirata, amiről hangszerelést és előadást tekintve is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni..jpg)
Csütörtökre minden jegy elfogyott az Örökbecsű limlom című könyv bemutatójára, ami manapság igen ritka, de ez esetben nem meglepő. Ljudmila Ulickaja számos nemzetközi díj tulajdonosa, pedig első művét ötvenévesen írta. Az már inkább meglepő, hogy miközben a mozi előterében mindenki az új kötetét vásárolta vagy szorongatta, a díszvendég csöndesen álldogálhatott, és csak egy-két rajongója ismerte fel a tömegben.
Ulickaja új könyve az Örökbecsű limlom címet kapta, ami a magyar fordító, Goretity József szerint az egyik legnehezebben fordítható része volt a műnek. Az írónő beszélgetőtársaként is a cím hátteréről kérdezgette vendégét. Pedig a képlet elég egyszerű: az élete végéhez közeledve az ember számot vet azzal, amit fel tud mutatni, és rájön, hogy minden értéktelen - persze némi túlzással. Így volt ezzel Ulickaja is, akinek mégis fontosak voltak ezek az emlékek. A könyvéről egyébként úgy nyilatkozott, hogy amikor írni kezdte, azt gondolta, hogy ez lesz az utolsó. Aztán betegsége kapcsán (két évvel ezelőtt rákot diagnosztizáltak nála, amelyet sikerült legyőznie) rászánta magát, hogy elolvassa a családi archívumot, és ez egy új könyv ihletőjévé vált, ráadásul visszatért első szakmájához - a genetika tudományához is.
.jpg)
Sőt, a kérdések mennyiségéből ítélve nem is volt elég ez az összesen hat órányi "együttlét". Hiszen - úgy általában ránk, magyarokra kevéssé jellemző módon - ahogy az első, bátor jelentkező meg merte törni a csendet egymás után ragadták magukhoz a mikrofont a saját, személyes problémájukkal tanácsot kérő nézők. Egy teremnyi idegen előtt felvállani a legmélyebb lelki gondunkat iszonyúan csodálatraméltó és rémisztő dolog, de a lépés megtételében valószínűleg hatalmas segítség volt mind az általánosan érezhető biztonságos, elfogadó hangulat, mind maga Feldmár közvetlen és őszinte stílusa. Aki látta/hallotta már a pszichoterapeutát beszélni az tudja, hogy nála nincs magázódás. Már ezzel az apró gesztussal oldottabbá és kényelmesebbé teszi a beszélgetést, még akkor is, amikor csak egyirányú előadásról van szó - mikor már kérdezni, hozzászolni is lehet, akkor ennek a hatása még jobban felértékelődik. Így volt ez azon a három estén is, amikor az Életunalom-Élettér-Életkedv hármasát jártuk körbe, valahogy mindig oda jutva vissza, hogy a boldog élethez az egyik legfontosabb hozzávaló a bátorság. Erről persze gyakran egyszerűbb beszélni, mint gyakorolni, de tényleg csak felelősségvállalás és az önmagunkkal szembeni teljes őszinteség kell hozzá, hogy belássuk, mennyire igaz. Ám ezt a két komponenst is túl kevesen alkalmazzuk. Feldmár rávilágít, hogy az élet csak akkor unalmas, ha mi magunk tesszük azzá, például azzal, hogy hazudunk magunknak és a körülöttünk levőknek, vagy hogy nem merünk az ismeretlen felé lépni, mert az veszélyes. Így pedig benne maradunk egy életben, amiben nem érezzük jól magunkat, majd nem merünk lépni, mert "Minél tovább unatkozunk, annál hülyébbnek érezzük magunkat, ha kijövünk belőle, ezért inkább elhitetjük magunkkal, hogy nem is lehet kijönni." 
"Az otthon az, ahol nem kell fizetnem a szabadságommal azért, hogy eltűrjenek. Ahol nem bűntetnek meg, vagy hagynak el azért, amilyen vagyok." Nos, Feldmár előadásain mindig ehhez hasonló otthon-érzés uralkodik az emberen, az a temérdek új vagy éppen megerősített gondolat és érzés, amivel távozik, pedig szinte csak hab a tortán.
A Jeannot Painchaus rendezte iD kirobbanó energiájú produkció, a cirkusz, a hip-hop és az utcai tánc keveréke.A társulat 1993-as alapítása óta a világ egyik vezető kortárs cirkuszává vált. Újító produkcióikkal a társulat olyan előadások színpadra állítására specializálódott, amely a cirkuszművészetet kombinálja a színházi előadással, a zenével és a tánccal - a társulatra jellemző sajátos és úttörő módon.
mint egy falat kenyér. Mert lehet itt ebédelni sok helyen, de jót a legjobb jóindulattal is alig. A Finomító tulajdonosai egyszerű képlet alapján működtetik apró, fehér kantinjukat: egy pult mögött naponta háromféle levest, háromféle egytálételt, salátákat és hamburgereket kínálnak házi szörppel, menüben is. A titok abban van, hogy ezt a néhány ételt megbízhatóan jó minőségben készítik el: leveseik ötletesek, a saláták kiadósak, a hamburgerről meg legyen elég annyi, hogy bárányburgerük pillanatok alatt vált legendássá a városban. A Finomító beülős helynek igen apró, ám ehhez az ide látogatók láthatóan hozzászoktak, így ha épp nincs hely, akkor sem kell kifordulni, bízhatunk benne, hogy nemsokára felszabadul.
A Kertész utcában nyílt meg Budapest első olyan étterme, ahol gluténmentes ételeket lehet kapni. Igazi hiánypótló hely, ahol végre azok is nyugodtan étkezhetnek, akik gluténallergiások, anélkül, hogy furcsának tűnő kérdéseket kellene feltenniük az éttermekben, ahol sokszor nem is tudtak a kérdésükre válaszolni.
többféle konyha ételei megtalálhatók, amelyek közül ebédidőben háromfogásos menüket is lehet kérni. Meghatározott fogások szerepelnek az állandóan választható ebédmenüben, illetve minden nap vannak friss, csak aznapi menüs fogások is. Mindezt 11.30 és 17 óra között. Az állandóan választható fogások között jelenleg például sütőtök krémleves, mexikói zöldségleves, kókusztejes csirkeleves, sült, balzsamecetes paprikasaláta, csirkemell roston, zöld curry csirkével brokkolival, cukkinivel, Chili con Carne, sertés szűzérmék és New York sajttorta szerepel. A tészta és a hal ajánlati naponta változik, illetve van napi leves is.
Vannak helyek, ahol még soha nem csalódtunk az ételben. Ilyen a Lajsz András nevével fémjelzett 
megszokásunk. Amibe nehezen fér bele, hogy hiába tudnánk gyorsan lezavarni a déli étkezést, eszünk ágában sincs, inkább rendelünk egy pohár bort és csevegünk meg bámulunk kifelé az ablakon.
A
ebédmenüvel várja délben a Central Bistro & Bar az éhes vendégeket. Az étterem konyhája ötvözi a magyar ízvilágot a modern gasztrokultúra elemeivel, így a töltött káposzta mellett lazac tatárt vagy épp diós padlizsánkrémet is találhatunk a hetente megújuló étlapon.
A Király utca népszerűsége az utóbbi pár évben elképesztő méreteket öltött, a „legpestibb utcának” is kikiáltott, éjjel-nappal forgalmas környéket ebédidőben is érdemes meglátogatni, mert a Noir-ban remek ebédmenüt kaphatunk: két, illetve három kiváló fogást mindössze 990,- illetve 1290,- forintért. Az étterem heti menüt kínál, fogásonként öt-hat változatot, melyből szabadon válogathatunk. Előételként saláták, levesek, főételként hús-, hal- és tésztaételek szerepelnek, de külön köretet vagy salátát (250,- forint), illetve desszertet is kérhetünk a menü mellé. Az egészséges és a hagyományos konyha hívei is találnak kedvükre valót, az ételek ízletesek, két fogás után pedig a nagyobb étkű vendégek is elégedetten távozhatnak.
A 
Nem értettem a fanyalgást a Fridge felhozatala kapcsán: a legtöbben azt rótták fel a szervezőknek, hogy ugyanazokat a neveket hozták el, akik egyébként is sűrűn megfordulnak hazánkban. Tény, hogy se a Pendulumot, se Dub FX-et, se Paul Kalkbrennert nem kell bemutatni itthon, így tényleg már csak a Prodigy és a Guano Apes hiányzott ahhoz, hogy a Hajógyárin érezzük magunkat. Azonban aki szereti a rántott sajtot vagy a pizzát, az nem panaszkodik azon, ha gyakran tálalják fel neki.
A népsűrűség a Brains alatt sem csökkent, és az MC Columbo irányította „agyasék” rá is szolgáltak a kitüntető figyelemre. A zenekarhoz fűződő viszonyomat leginkább úgy lehet jellemezni, mint mikor randira hívod a szomszéd csajt: eszméletlen sokáig bénázol, óvatosan kerülgeted, mire végre megszólítod, és utána örömmel nyugtázod, hogy beváltotta a hozzá fűzött szép reményeket. Jó volt látni és hallani, hogy van ennek a pöttöm országnak egy olyan csapata, amely befogadhatóan és felettébb szórakoztatóan játssza azt a dubsteppel megbolondított drum ’n’ bass-t, amely sokszor monoton tud lenni.
Furcsa mód El Hornet és MC Verse ausztrál/brit dj setje áldozatul esett az újkori koncertek egyik gyakori betegségének: a leginkább semmi iránt nem érdeklődő tinédzser fiúk és lyánykák előrevágtatnak a harmadik sorig, majd fél perc után elunják az egészet, és kifele is átverekszik magukat a tömegen. Az volt a nagy büdös helyzet, hogy a Pendulum nem volt képes teljesen lekötni az óriási pavilon közönségét. Dicséretes volt, hogy nem elégedtek meg annyival, hogy egyszerűen lenyomják a legnagyobb slágereiket, hanem valóban mixelték a szerzeményeket, de ezzel félig megásták a saját sírjukat.
Szombaton csak a külföldi fellépőket sikerült elcsípni, akik közül Dub FX annyit jár mifelénk, hogy ha megkérdezik, bizonyára azt mondja, már az oviban is gulyásleves volt a jele. Legyen bármekkora sztár a srác, tizensokmilliós Youtube nézettséggel, ő most is egy teljesen hétköznapi arc, aki kiáll egyedül a színpadra a hangjával meg a pedáljaival, amiken annyit szteppel, akár Michael Flatley fénykorában. Kétségtelen, hogy teljesen egyedi dolgot művel, amit teljesen értelmetlen lenne leutánozni. Már ezért minden elismerést megérdemel, ahogy azért is, hogy profin mulattatta az előtte táncolókat.
A britek énekesnője volt az este legkellemesebb jelensége: egy hópárducra emlékeztető kezeslábasban kezdett, aztán ettől és a blúzától is fokozatosan megszabadult, de sajnos megállt ennél a pontnál. De nemcsak a szemnek, hanem a fülnek is volt min „legelnie”: bár a Freestylers jó 10 éve volt igazán a topon, sikerült megújulniuk. Jól hallható volt, hogy régebbi dalaik lazább, könnyedebb, a breakbeat és a rap határán egyensúlyozó számok; míg az újabb nóták súlyos drum ’n’ bass és dubstep hangoktól hemzsegnek. Koncertjük végére két, a Pendulummal közösen írt tételt választottak: előbb a Painkiller, majd a ráadásban a Fasten Your Seatbelt érkezett.
Képzeld el, hogy a Földet megtámadja egy idegen faj, hogy a Marson katonai támaszpontot létesítünk, és mégis az emberiség elégedetten, boldogan és biztonságban éli életét, mert az elnökünk megold minden problémát. Miklya Anna Dühös nemzedék című sci-fi trilógiájának első kötete ebbe a világba vezet be minket. 
Adott egy magyar írónő, aki eredetileg kórboncnoknak készült, de helyette előbb szépirodalmi regényeket írt, majd megpróbálkozott a szórakoztatóirodalommal is, és a vizsgán kitűnően megfelelt. A science fiction terepe nem könnyű, és mikor először vettem a kezembe Miklya Anna könyvét, némi nemű kétkedéssel kezdtem el olvasni az első oldalt. A kétségeim azonban hamar tovaszálltak, ugyanis az írónő egy rendkívül szórakoztató, érdekes és jó minőségű sci-fi regényt produkált, aminek már alig várom a második részét.
Három svéd, egy belga és egy francia. Van köztük kopasz, és van lóhajú. Hogy mi a közös bennük? Eszméletlenül tudnak muzsikálni. Mindebből jó 90 percen keresztül a Soilwork ízelítőt is adott a budapesti közönségnek.
Az alapjáraton svéd – ám belga dobossal és francia gitárossal speciálisabbá formált – banda is azt a technikás és dallamos göteborgi death metalt játssza, amely elnevezés ma már egy teljes stílust lefed. Ám míg az irányzat vezérürüjeként az In Flames-t, az At The Gates-t és a Dark Tranquillity-t szokták emlegetni, addig a Soilworknek be kell érni a „ja, még ők is ott vannak” pozícionálással.
Így érkeztünk el 2013. november 21-hez, ahol már megint Peter nélkül, egy új gitárossal (David Andersson), és egy új albummal (The Living Infinite) léptek fel földmunkásék Budapesten. Nem kis fába vágták a svédacél fejszéjüket, hiszen az idei korong dupla, ami manapság, mikor sokan már a lemezek létjogosultságát is megkérdőjelezik, igen merész lépésnek számít. De aki mer, az a közmondás szerint nyer, és ezt a szólamot feltehetőleg nemcsak itthon, hanem Skandináviában is ismerik.
Bár a Soilwork már közel 20 éves pályafutást tudhat maga mögött, azért a kiálláson még lenne mit alakítani. David Andersson fordított keresztes black metal pólóját nem tudtam mire vélni, miként az inkább csak látható, semmint hallható Sven Karlsson billentyűs háromnegyedes rövidnadrágját sem. A basszer Ola Flinknek meg három dolog hiányzott: sampon, szappan és borotva… Az ujjatlan pólós, mellényes Speedről volt igazán elhihető, hogy egy, az undergroundban státusszal bíró zenekar frontembere.