Avril Lavigne felnőtt, és a borítófotók alapján a menedzsment szeretne belőle rockdívát faragni. Csakhogy ezzel a zenéből és a szövegekből is áradó tornacipős kamurocker keménykedés szöges ellentétben áll.

A mikrofon markolása láthatóan konzervál, hiszen Kanada üdvöskéje maholnap 30 lesz, de majdnem ugyanúgy néz ki, mint jó 10 évvel ezelőtt, mikor a világ megismerte. Már akkor is nagyon lázadt, és minden vágya az volt, hogy kiérdemelje a juharleveles metal lady címkét. Ebből a tervéből az ötödik lemezén sem adott alább, de a nemes egyszerűséggel Avril Lavigne címre keresztelt korong legalább annyira ártalmatlan és engedelmes, mint egy labrador házőrzőként.

Nem tudok más példát hozni, mint Pinket: benne megvan az a természetes vagányság, amivel lemossa az összes „vadócnak akarok látszani, miközben nő is maradok” típusú pacsirtalányt. Neki mindezt elhiszem. Avrilnek viszont nem. Nagyon nem.

Az albumot nyitó Rock n Roll is csak nevében az, amit sugallna: leginkább elektronikára épülő dal, tökéletesre polírozott stúdióhangzással, a kihagyhatatlan überdallamos refrénnel, aminek nyilván az lenne a célja, hogy holnap már a zöldséges és a liftkezelő is ezt fütyülje, de mégis úgy zúg el mellettünk, akár a Calgary-Edmonton belföldi járat. Rettenetesen kiszámítható az egész produkció – és közben tökéletesen átlátszó és mesterkélt.

Teljességgel hiteltelen, hogy a fotók alapján a rockzene nagyasszonyának szánt művésznő még most is olyasmikről dalol, hogy sosem növök fel, meg találkozzunk a parkolóban és piáljunk a köcsög zsernyákok szeme előtt. Ugyan már, királylány! Talán egy fokkal jobban hinnék neki, ha mindez mögé vaskos torzított gitárok szolgáltatnák a zenei alapot punkos tempóban… de nem. Szintik kluttyognak, gépi dobütemek klaffognak, és hát persze szigorúan maradunk négy perc alatt, nehogy fenyegetve legyen a rádiós lejátszás.

Az egyértelmű mélypont a Bad Girl, ami tényleg a legalja a látszat keménykedésnek, és amiben Marilyn Manson közreműködik, kicsit felidézve ezzel Pataky Attila mulatós hakniját. Úgy látszik, a tengerentúlon a minőség tényleg mindegy, csak beszéljenek az emberről… De az utána következő Hello Kitty is nyugodt szívvel bejelentkezhet az Arany Málna-díjra. Itt már a cím is riasztó, a dubstep hatású számnál pedig többször is hangosan felkiáltottam: ezt tényleg komolyan gondolták?!?! Ja, és naná, hogy van ballada, méghozzá a drága Avril hites férjével, a Nickelback-torok Chad Kroegerrel. Jobban örülnék neki, ha a jövőben csak a fürdőben meg a hálószobában fakadnának közösen dalra.

Akadnak azért jobb pillanatok is, ilyen a 17, bár ez tisztára olyan, mintha Pink adta volna kölcsön a „legyen egy épkézláb dal is a lemezeden, kicsi” jeligével. Az újabb rettenetes című Bitchin’ Summer legalább tartogat egy emlékezetes refrént, de az itt és máshol is előforduló motherfuckerolás röhejes és kiábrándító – csak tovább erősíti a műmájerina érzetet. Az anyag vége felé még a Hello Heartache és a Falling Fast kerülnek a pozitív serpenyőbe, de ez a néhány villanás kevés ahhoz, hogy megmentse az albumot. A zárás pedig mi más lehetne, mint egy kis zongorás szomorkodás… ki hitte volna?!?!

Avril Lavigne-nek sürgősen el kellene döntenie, hogy durcás kislány akar lenni vagy érett előadó, mert a kettő közötti kötéltáncban határozottan megbukott. Nem véletlenül mondjuk, hogy nem lehet szűznek maradni, és közben egyszerre… Talán Kanadában nem ismerik ezt az igazságot?