A világhírű, kanadai bázisú pszichoterapeuta legutóbb november közepén látogatott Magyarországra, és mindjárt egy három alkalmas előadással jelentkezett. A SYMA csarnok kissé nagy és hideg falai között összegyűlt érdeklődők pedig bizton állítom, hogy nem távoztak új gondolatok nélkül.

Sőt, a kérdések mennyiségéből ítélve nem is volt elég ez az összesen hat órányi "együttlét". Hiszen - úgy általában ránk, magyarokra kevéssé jellemző módon - ahogy az első, bátor jelentkező meg merte törni a csendet egymás után ragadták magukhoz a mikrofont a saját, személyes problémájukkal tanácsot kérő nézők. Egy teremnyi idegen előtt felvállani a legmélyebb lelki gondunkat iszonyúan csodálatraméltó és rémisztő dolog, de a lépés megtételében valószínűleg hatalmas segítség volt mind az általánosan érezhető biztonságos, elfogadó hangulat, mind maga Feldmár közvetlen és őszinte stílusa. Aki látta/hallotta már a pszichoterapeutát beszélni az tudja, hogy nála nincs magázódás. Már ezzel az apró gesztussal oldottabbá és kényelmesebbé teszi a beszélgetést, még akkor is, amikor csak egyirányú előadásról van szó - mikor már kérdezni, hozzászolni is lehet, akkor ennek a hatása még jobban felértékelődik. Így volt ez azon a három estén is, amikor az Életunalom-Élettér-Életkedv hármasát jártuk körbe, valahogy mindig oda jutva vissza, hogy a boldog élethez az egyik legfontosabb hozzávaló a bátorság. Erről persze gyakran egyszerűbb beszélni, mint gyakorolni, de tényleg csak felelősségvállalás és az önmagunkkal szembeni teljes őszinteség kell hozzá, hogy belássuk, mennyire igaz. Ám ezt a két komponenst is túl kevesen alkalmazzuk. Feldmár rávilágít, hogy az élet csak akkor unalmas, ha mi magunk tesszük azzá, például azzal, hogy hazudunk magunknak és a körülöttünk levőknek, vagy hogy nem merünk az ismeretlen felé lépni, mert az veszélyes. Így pedig benne maradunk egy életben, amiben nem érezzük jól magunkat, majd nem merünk lépni, mert "Minél tovább unatkozunk, annál hülyébbnek érezzük magunkat, ha kijövünk belőle, ezért inkább elhitetjük magunkkal, hogy nem is lehet kijönni."      

Számtalan ehhez hasonló, könnyen idézhető, könnyen megfogható és éppen ezért nagyrészt teljesen egyértelmű gondolattal találkoztunk Feldmár előadásában. Ebből látszik, hogy a saját életünk menedzseléséhez - amíg nem valami komoly traumáról van szó természetesen - a józan ész elég kell, hogy legyen. Feldmár sem tesz mást, mint a praxisa alatt megismert példákkal alátámasztva elmeséli, milyen lépések azok, amelyek megtétele után jutott el az adott ember egy olyan élethez, amit érdemes élni. És nagyon gyakran ezek a lépések semmilyen különleges tudást nem igényeltek, csupán őszinteséget és bátorságot - na meg persze egy olyan jó beszélgetőpartnert, mint Feldmár. Mert őt érdekli a másik ember, és ennél több nem is kell ahhoz, hogy segíteni tudjunk, mind másokon, mind magunkon. "Akinek valódi barátai vannak, akiket érdekel, ki ő valójában, annak nincs szüksége terapeutára." hangzott el az előadás egy másik pontján. És valóban, Feldmár éppen olyan megértő, érdeklődő, segítőkész, őszinte és kegyetlen, mint egy igaz barát, aki nem fél megmondani, amit gondol. Még ha fáj is, még ha veszekedés is lesz belőle, mert vallja, hogy egy kapcsolat csak akkor működőképes, ha őszinte, és ha így, álarcok nélkül elfogadják egymást a felek. Legyen szó párkapcsolatról, barátságról, gyerek-szülő viszonylatról, csak akkor fogjuk szeretni az életünket, ha olyan emberekkel vesszük körül magunkat, akik mellett szabadabbnak érezzük magunkat, mint egyedül. És ugyanígy - ami ennek az egyenletnek a keményebb oldala - el kell tudnunk hagyni azokat, akik nem engednek élni, legyen ez akármilyen nehéz is.

"Az otthon az, ahol nem kell fizetnem a szabadságommal azért, hogy eltűrjenek. Ahol nem bűntetnek meg, vagy hagynak el azért, amilyen vagyok." Nos, Feldmár előadásain mindig ehhez hasonló otthon-érzés uralkodik az emberen, az a temérdek új vagy éppen megerősített gondolat és érzés, amivel távozik, pedig szinte csak hab a tortán.

Éppen ennek az élménynek a szélesebb körökben való terjesztésére jött létre a Feldmár Intézet Baráti Kör nevű programja, amivel az előadások finanszírozását akarják megoldani. A több száz embert befogadni képes helyszínek költsége ugyanis elég magas, így a jegyárak sokaknak már a nem megfizethető kategóriába esnek, még akkor is, ha az előadással profitot nem, vagy csak nagyon csekély mértékben termelnek. A Baráti Körbe való ingyenes csatlakozással bárki vállalhatja, hogy annyit ad egy-egy előadásért, amennyit ő maga éppen tud, legyen ez akármilyen csekély összeg is. Ha a program sikeresnek bizonyul, akkor a jövőben nem fog az emberek pénztárcájától függni, hogy el tudnak-e jönni az intézet programjaira. Ennek beindulásához persze még időre van szükség, addig viszont nyugodtan bújjuk Feldmár András könyveit, ha tanácsra van szükségünk valamivel kapcsolatban, vagy egyszerűen csak jobban meg szeretnénk érteni magunkat. Mert valljuk be, van abban valami, miszerint "...nagyon fontos és teljesen kézenfekvő, hogy egyetlen olyan ember van, akit ismersz, akinek a tapasztalatait megérzed, megérted. És ez te magad vagy. Senki más élményeiről nem fogsz tudni soha semmit. (...) Hát nem hülyeség nem odafigyelni?"  

De még csak hinni sem kell az ehhez hasonló "pszichoblablában", csak szépen fogni magunkat, és kilépni a komfortzónánkból. Mert tényleg sosem késő.