Három svéd, egy belga és egy francia. Van köztük kopasz, és van lóhajú. Hogy mi a közös bennük? Eszméletlenül tudnak muzsikálni. Mindebből jó 90 percen keresztül a Soilwork ízelítőt is adott a budapesti közönségnek.

Az alapjáraton svéd – ám belga dobossal és francia gitárossal speciálisabbá formált – banda is azt a technikás és dallamos göteborgi death metalt játssza, amely elnevezés ma már egy teljes stílust lefed. Ám míg az irányzat vezérürüjeként az In Flames-t, az At The Gates-t és a Dark Tranquillity-t szokták emlegetni, addig a Soilworknek be kell érni a „ja, még ők is ott vannak” pozícionálással.

Erről leginkább talán ők maguk tehetnek, hiszen készítettek egy rendkívül melodikus albumot Figure Number Five címmel 2003-ban, majd ugrottak még egy szintet a folytatással, a 2005-ös Stabbing the Drama-val. Azt a korongot akkora nótákkal pakolták tele, hogy azzal szép magasra tornázták fel azt a bizonyos lécet. A sikert követően azonban lelépett az alapító gitáros, Peter Wichers, és a távozásával mintha az igazi kreativitás is kiveszett volna a bandából. De hiába tért vissza Peter a 2007-es Sworn to a Great Divide lemez után, a három évvel későbbi The Panic Broadcast sem idézte fel az aranykort.

Így érkeztünk el 2013. november 21-hez, ahol már megint Peter nélkül, egy új gitárossal (David Andersson), és egy új albummal (The Living Infinite) léptek fel földmunkásék Budapesten. Nem kis fába vágták a svédacél fejszéjüket, hiszen az idei korong dupla, ami manapság, mikor sokan már a lemezek létjogosultságát is megkérdőjelezik, igen merész lépésnek számít. De aki mer, az a közmondás szerint nyer, és ezt a szólamot feltehetőleg nemcsak itthon, hanem Skandináviában is ismerik.

Ugyanis a Club 202 színpadát egy kimondottan jó formában lévő, erőtől és energiától duzzadó Soilwork foglalta el, és a kölcsönös energiaáramlásra vevő volt a küzdőteret szépen megtöltő közönség is. Félelmetes volt az a magabiztosság, amivel a hangszereiket kezelték: a két gitáros a hipergyors témákat és szólókat is a legkisebb görcs vagy ráfeszülés nélkül vezette elő. Mintha csak a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy szemmel is nehezen követhető módon járnak ujjaik a húrokon, és közben még a bemozdulás sem jelent gondot. A szólók nagy részét az új fiú, az egyben fő dalszerzővé is előlépett David Andersson vállalta magára, de a hosszú fürtjeit elvesztett, erőteljesen őszülő, és ezzel sármos francia színészeket felidéző Sylvain Coudret is bebarangolta rendesen a gitárja nyakát.

A minden képzeletet felülmúlóan ütő, cingár belga dobosból, Dirk Verbeurenből szinte csak a fejhallgatója látszott ki a háttérben, a színpad közepét pedig a jól megtermett, golyófejű Björn „Speed” Strid foglalta el. A kissé túlmozgásos énekes teljes eksztázisban volt: egy pillanatra sem hagyta lankadni az előtte forrongó katlant, és a hörgések valamint üvöltések mellett a helyenként egyáltalán nem könnyű énekdallamokat is lemezminőségben hozta. Viszont visszatetsző volt, hogy hozzá képest egy kocsis úri kisasszonynak számít: annyit köpködött, hogy a buli végére feltételezhetően bokáig állt a saját nyálában… Ám mellette szól, hogy az egyik fehér pólós rajongót kinevezte kapitánynak, akit megbízott azzal, hogy vezesse le a zúzdát a küzdőtéren; majd többször is érdeklődött nála, hogy minden rendben van-e ott lent.

Bár a Soilwork már közel 20 éves pályafutást tudhat maga mögött, azért a kiálláson még lenne mit alakítani. David Andersson fordított keresztes black metal pólóját nem tudtam mire vélni, miként az inkább csak látható, semmint hallható Sven Karlsson billentyűs háromnegyedes rövidnadrágját sem. A basszer Ola Flinknek meg három dolog hiányzott: sampon, szappan és borotva… Az ujjatlan pólós, mellényes Speedről volt igazán elhihető, hogy egy, az undergroundban státusszal bíró zenekar frontembere.

Remek koncert volt, ami szerintem sokak hitét visszaadta azzal kapcsolatban, hogy korai lenne még leírni a Soilworköt. Kicsit több dallam, no meg kevesebb köpködés – és minden újra szép lesz.

Fotók: Máté Évi