A Macbeth a Shakespeare-életmű legkülönlegesebb, legrövidebb és legvéresebb darabja. A 11. század Skóciájának forrongó klánháborúiban bontakozik ki a hős Macbeth hatalomvágyó zsarnokká válásának tragédiája - a londoni National Theatre legújabb feldolgozása még a filmvászonról visszanézve is testközeli, székbe szegező élmény.

Kenneth Branagh köztudottan hatalmas Shakespeare-rajongó, szinte nincs is már olyan darabja a mesternek, amely feldolgozásában ne vett volna részt akár rendezőként, akár színészként. Természetesen a Macbeth sem képezhet ez alól kivételt, olyannyira, hogy a Manchester International Festival feldolgozásában mindkét szerepet felvállalta: a címszerep mellett Rob Ashforddal közösen társrendezőként is közreműködik. Lady Macbeth szerepében a nálunk leginkább a Vészhelyzetből ismert Alex Kingston tündököl, és a többi alakítás is kifogástalan. Branagh pedig tökéletesen hozza a tőle elvárható, magas szintet, olyan természetességgel átadva magát a különösen nehéz szövegnek, mintha valóban Shakespeare világában létezne.

A színházi babonából csak "A skót darab"-ként emlegetett tragédia ezen változatán egyértelműen érezhetőek a filmes behatások, így különösen izgalmas élményt nyújt az Uránia közvetítésén keresztül megtekintve is. A nyitás esős, sáros, izzadva a földön csúszó-mászó, nyers csatajelenete azonnal berántja a nézőt. A középkori lovagi tornák hosszú, keskeny csataterét idéző színpadkialakítás örökös harcban tartja a rajta megjelenő karaktereket, akik céljuk eléréséért kénytelenek a sárban taposni előre. Itt nem csak átvitt értelemben nem marad senki sem tiszta. A három boszorkány is agyagszerű, földből gyúrt lényként jelenik meg, ami szépen rímel a mocsokra, ahová jóslatukkal Macbethet taszítják. Azt a Macbethet, aki erős, hősies, férfias és büszke, és annak ellenére végig kedvelhető és szimpatikus marad, hogy végtelenül elítélendő tetteket követ el. Ugyanígy a sokszor kegyetlen, számító nőként megjelenített Lady Macbeth is érzékeny, de erős, ám a gyermektelensége miatt egyre keserűbb asszonnyá válik, aki természetesen azonnal kap bármilyen lehetőségen, ami pozitív irányba mozdítaná el az életét. Hogy ehhez éppen a királyt kell meggyilkolni, az már mellékes, a csalódottságnál és eredménytelenségnél minden csak jobb lehet. Nem a férje vállán ülő gonosz ördög, csupán ő őszintén kimondja és megteszi azt, amire a férje csak titokban mer vágyni.

A két főszereplő mellett a Macduffot alakító Ray Fearon hozza az egyik legerősebb jelenetet, a családja elvesztését gyászoló monológját nagyon nehéz úgy végigülni, hogy ne lábadjon könnybe az ember szeme. A darab a színházban ülve igazán újszerű élmény lehet, ahogy a színészek karnyújtásnyira csapkodnak a kardjukkal vagy épp omlanak össze, ugyanazt a karzatot használva falként, amire az első sorba ülők támaszkodnak. Ám a moziközönség számára a közvetítés által lehetséges szuperközelik vagy felső kameraállások is bőven kárpótolják a személyes közelség esetleges hiányát. A súlyos, tradicionális skót viseletet idéző kosztümökbe bújtatott marcona férfiak és kemény tekintetű nők minden modernizáció ellenére is egy szempillantás alatt a középkori, vérmocskos Skóciába repítik a nézőt. Olyan természetességgel mozognak a szerepükben, hogy könnyű elfelejtkezni arról, hogy színészeket, és nem valódi harcosokat látunk a vásznon. Történelmi tablóként izgalmas, személyes tragédiaként megrázó, Shakespeare-darabként lenyűgöző alkotás a National Theatre-ben látható Macbeth.

A Macbeth közvetítést a hatalmas érdeklődésre való tekintettel november 11-én, 19 órától az Urániában megismétlik.