Kultography

Túl a legvégső határon

Túl a legvégső határon

Pataki Anita írása itt: - 2013-11-12 12:13

Az ember mindig is vándorolt, kutatott, kíváncsisága révén jutott el új helyekre, fedezett fel új kontinenseket, terjeszkedett, fejlődött, túlélt. Majd, technológiánknak hála, bolygónk teljes feltérképezése után sem kellett megállnunk, a világűr végtelenje megszámlálhatatlan titkot tartogat a bátor expedíciók számára, ám lehet, hogy ezeknek feltárására még nem készültünk fel. A felfedező egy lebilincselő, torokszorító és nagyon okos sci-fi.

The-Explorer-top_1-300x135.jpg

A nem túl távoli jövőben járunk. Az utóbbi években, néhány balul elsült expedíció óta, megrekedt az űrutazás iránti lelkesedés, az emberek nem bíznak benne, a szponzorok nem szívesen költenek rá. A kutatáshoz viszont mind közönségre, mind pénzre szükség van. Elindítanak hát egy hatfős űrhajót a mélyűrbe, hogy olyan messzire jussanak, ahová ember ezelőtt még sohasem. A hosszú kiválasztási és kiképzési folyamat végére érdekes és - a folyamatos médiabeszámolók és videónaplók érdekében - attraktív legénység áll össze, akik minden probléma nélkül el is indulnak szenzációs útjukra. Ám mindjárt a kaland elején tragédiába ütköznek: kapitányuk nem ébred fel az altatásból. Az expedíciót ennek ellenére folytatni kell, még akkor is, ha az űrutazók továbbra is egymás után távoznak az élők sorából. Az újságíróként csatlakozó Cormac Easton végül teljesen egyedül marad az automatikusan haladó űrhajón, várva, hogy a gép visszaforduljon, még mielőtt a halál vagy az őrület eljön érte. De ami ezután történik, arra a legvadabb rémálmaiban sem gondolt volna.

James Smythe igencsak élvezetes játszmát játszik az olvasóval azáltal, hogy éppen amikor beleszoknánk a könyv világába, fordít egyet a cselekményen, és rákényszerít, hogy átértékeljük az olvasottakat. A főszereplő Cormac egyes szám első személyből megírt elbeszélése végig állandó marad, ám a könyv nemcsak három időben ugrál, de Cormac a történethez való viszonya is változó, így végtelenül izgalmas, szövevényes sztorit kapunk. Attól függően, hogy éppen emlékezőként, megfigyelőként vagy kvázi naplóíróként van jelen, mi is különböző szintjén állunk a történet megértésének. Viszont attól, hogy a végkifejlettel már az első lapoktól tisztában vagyunk, olyan lesz az egész, mint egy jófajta Columbo-epizód: egyre csak azt várjuk, hogy megtudjuk, mégis mi történhetett ezzel a tökéletesnek tűnő legénységgel az űrben? Aztán, ahogy egyre többet tudunk meg, ahogy egyre tisztábban kezdjük látni a dolgokat, ahogy egyre inkább elkezdünk kötődni a karakterekhez a kíváncsiság mellé bekúszik a feszültség, a düh, a szomorúság, a tehetetlenség és talán a megértés érzése is.

Fájdalmas nézni, ahogy a szereplők az elkerülhetetlen felé haladnak, látni, hogy milyen reménytelik és életvidámak voltak egykor, és tudni, hogy mi vár rájuk - és végignézni Cormac minden tekintetben fantasztikus, ám rémisztő és nyomasztó kalandját. Nem véletlenül használom a "nézni" igét, A felfedező nagyon erősen filmszerű. Mind stílusában, mind cselekményében, kifejezetten a gyöngyvászonra kívánkozó történet, és ezzel érezhetően az író is tisztában volt. Sőt, annak ellenére ilyen, hogy a szöveg nagyobb része belső monológ, vagy Cormac kommentárja. Emellett zseniálisan megírt, életszagú karakterek népesítik be  a borzongató történetet, a fordulatok adagolása pedig egy pillanatra nem engedi, hogy lankadjon a figyelmünk vagy kicsit is megnyugodjunk. Ez utóbbi azért is parádés, mert úgy éri el, hogy minden egyes elhalálozásnál a homlokunkra csapjunk, hogy nemcsak a szereplő halálával vagyunk pontosan tisztában, de addigra már kilométerekre előre látjuk az okokat is. Legalábbis ezt gondoljuk, aztán minden esetben tévednünk kell. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy milyen érzékeny, de nagyon gyomron vágó kritikát fogalmaz meg a média vezérelte társadalmunkról és a szinte már mindenből kiábrándult emberekről. Mégis tartja, hogy igaz a mondás, miszerint: a remény hal meg utoljára.

Nem könnyű olvasmány A felfedező, de bőven megéri az olvasás közben nem egyszer összefacsarodó szívet és leeső állat, igazi letehetetlen sci-fi, ami az utolsó sor után sem ereszt el egykönnyen. A kötet a GABO Kiadó gondozásában jelent meg.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kommentek

süti beállítások módosítása