Gavin Hood és Orson Scott Card megpróbálta a lehetetlent, filmvászonra ültetni a Végjátékot. A próbálkozásukat azonban csupán középszerűre tudjuk értékelni. A történet néhol kissé zavaros, elnagyolt, és a drámai feszültség is messze elmarad a regényben tapasztaltaktól.

Orson Scott Card sci-fi-be öltött lélektani regénye a kedvenc könyveim közé tartozik, így kíváncsian vártam Gavin Hood feldolgozását. Bár nem lett egy rossz film a Végjáték (12), azonban így, hogy  a forgatókönyv megírásakor görcsösen ragaszkodtak a regényhez, a történet elveszítette a ritmusát és a rengeteg kimaradt információ miatt gyakran zavarossá vált.

50 évvel ezelőtt egy idegen faj, a hangyok gyarmatosítani akarta a Földet, azonban hála egy zseniális katonának,  Mazer Rackhamnek (Ben Kingsley) a bolygó és az emberiség megmenekült. Vagy legalábbis túléltük a támadást, és elűztük a hangyokat. A hadi parancsnokság rettegve egy újabb háborútól, létrehozott egy különleges hadiiskolát az űrben, ahová csak a legokosabb, legtehetségesebb, legkiválóbb gyerekek kerülhetnek be. Ender Wiggin (Asa Butterfield) azonban nem pusztán egy zsenipalánta, ő Hyrum Graff ezredes (Harrison Ford) szerint az emberiség utolsó reménye. Az ezredes Enderben látja a jövőbeli hangyok elleni háború főparancsnokát, és hogy ez valóban így is legyen, semmilyen eszköztől nem riad vissza a kiképzés során. Az iskolában különböző játékokkal modellezik le és tanítják meg a gyerekeknek a stratégiai támadásokat, az alig tizenéves tanulók pedig idővel lélektelen harcosokká válnak. Vagy mégsem? Többek között erre a kérdésre keresi a választ a Végjáték.

A történet híven követi a regényt, akik olvasták a könyvet akár strigulázhatják is a bekerült jeleneteket, no meg a kimaradt részeket. Az idő szűke miatt ugyanis sok fontos fejezet kimaradt, a karakterek, a testvéri, baráti kapcsolatok pedig elnagyoltak lettek. Mindennek ellenére még sem teljes bukás a Végjáték. Bár a könyvet nem ismerő nézőkben rengeteg kérdés maradhat a film végeztével, viszont a látványra és a színészekre senkinek sem lehet panasza. Szerencsére nem egy Disney-csatornás tini-filmről van szó, sőt a fiatal színészek profizmusa kellemes meglepetésként ért. Példának okáért Asa Butterfield tökéletesen hozza Ender szeretetre és elismerésre éhező alakját. Harison Ford és a Gwen Anderson őrnagyot alakító Viola Davis alakítása is jó, bár részükről többre számítottam. Ennél erősebben kellett volna éreztetniük a gyerekekkel való bánásmód kegyetlenségét és embertelenségét. Ben Kingsley-re sem panaszkodhatunk, nem tehet arról, hogy a forgatókönyvben ilyen karcsúra szabták a jeleneteit.

Ami számomra mégis élvezhetővé tette a filmet, az a látvány volt. Bár semmi különlegesre nem kell számítani, aki azonban olvasta a regényt, az tisztában van vele, hogy Orson Scott Card mennyire nem fektetett hangsúlyt a környezet leírására. Gavin Hood épp ezért számomra egy vizuális mankót nyújtott a könyvhöz. Azok a környezeti elemek, amiket nem igazán tudtam elképzelni olvasás közben, most hirtelen ott voltak előttem a vásznon.

Összességében bár nem lett rossz film a Végjáték, de többet is ki lehetett volna belőle hozni. Talán, ha nem ragaszkodnak ennyire görcsösen az eredeti műhöz, ha szabadabban kezelik a történetet és máshova helyezik a hangsúlyokat, és erősebbre veszik a drámai vonalat, akkor jobb lett volna, talán... Mindenesetre sci-fi rajongóknak érdemes megnézni, és aki eddig még nem olvasta a könyvet, készüljön fel rá, hogy a film után az első útja egy könyvesboltba vezet majd.