Az éhezők viadala könyvtrilógia második, Futótűz (16) című darabjából készült filmet már nem csak a regény, hanem az első darab rajongói is tűkön ülve várták. Szerencsére a film simán megüti az előző szintjét, ám az izgalmak helyett továbblép, és egyenesen a disztopikus jövőkép komor mélyébe visz, ahonnan egy pillanatra sem enged el.  

Ezután pedig, ha lehet, még kínzóbb lesz a befejező epizódra való várakozás, annyira kegyetlenül és okosan ágyaznak meg neki a filmben. A mesteri cliffhanger alapjában véve nem a filmet dícséri, ez a vágás pontosan ugyanígy ment végbe a regényben is - csak amíg ott azonnal a következő kötet után nyúlhattunk, addig ezesetben kénytelenek vagyunk kivárni, mi lesz Katniss sorsa. Nem mintha idáig nem lett volna elég izgalmas a sztori, ám igazán csak a második film végére tanulja meg a néző, hogy ebben a világban minden sarkon és minden karakterben nagy meglepetésekre számíthat. Hiszen az elnyomásban senyvedő nép egyetlen, csupán a túlélésre játszó lány bátorságától olyannyira fellelkesedett, hogy érezhetően repedezni kezdtek a diktatúra falai. De vajon mit tud a véletlenül ráosztott szereppel kezdeni egy lány, és egyáltalán: akar-e vele valamit kezdeni? De ezek a kérdések majd csak a jövőben találnak rá a válaszukra.

Katniss Everdeen (Jennifer Lawrence) és Peeta Mellark (Josh Hutcherson) példa nélküli kettős győzelme az Éhezők Viadalán szupersztárokká avatta őket. A viadal rémképei hiába kísértik őket még mindig és hiába nem szerelmesek egymásba (legalábbis Katniss nem) az örökké figyelő kamerák rákényszerítik őket a boldog, szerelmes mosolygásra. Még akkor is, mikor azoknak a családjával kell szembenézniük, akiket megöltek az arénában. A nélkülözésben élő 12 körzet végiglátogatása után a két győztes igazi celebhez méltó fogadtatásban részesül a fővárosban, ám szerencsétlenségükre Snow elnök (Donald Sutherland) nem elégedett a színjátékukkal. Katniss, mint a szabadság szimbóluma, már túlnőtt a lányon, és az általa kínált reményt zászlójukra tűzve több körzetben is lázadozni kezdtek. Olyannyira a vállukra vették, hogy, Snow elnök legnagyobb bánatára, a lány halála nem csitítaná a harcokat, csak olajat öntene a tűzre. Így az elnök új játékmestere (Philip Seymour Hoffman) segítségével csavaros tervet eszel ki: a viadal 75. évfordulóját különleges harcokkal ünneplik meg, ahol is a korábbi győztesek kerülnek vissza az arénába. Ám a legnagyobb csata nem a harcmezőn várja őket.

A Futótűz hasonló felépítéssel dolgozik, mint az elődje: hosszú felvezetés után újra egy arénában találjuk hőseinket, ahol újra 22, hozzájuk hasonlóan szerencsételenül kiválasztott versenyzővel kényszerülnek megküzdeni. Ám itt maga a Viadal a legkevésbé fontos elem. Mostanra már mind a nézők, mind a szereplők sejteni kezdik, hogy itt valami sokkal nagyobb dologról van szó, mint 24 gyerek élete, hangozzék ez akármilyen kegyetlenül is. Katniss és Peeta győzelme megmutatta a népnek, hogy az elnök mégsem mindenható, és ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy remény lobbanjon a szívekbe. De mégis mihez kezdjen egy tinédzser azzal, ha mindenütt hősként tisztelik, amikor ő erre sosem vágyott? Hiszen Katniss csupán túlélni akart, most pedig amellett, hogy a nyakába kapta a felkelés szimbólumának hatalmas felelősségét, még a kormány is fenyegeti az életét. Gyorsan kiderül, hogy nem is a Viadaltól kell félni, hiszen a hétköznapi életük sokkal kegyetlenebbül manipulált és elnyomott, mint amilyennek azt valaha elképzelték volna. Persze hosszú elnyomás után természetes reakciónak tűnik a lázadás, igen ám, de a lázadást nem arctalan tömegek viszik véghez, hanem elkeseredett emberek. És a sikere soha nem biztosított, mégis a képzeletünkben mindig ott állnak a hősök az első vonalban, bátran szembenézve a hatalommal. De valójában ki tenné ezt meg jó szívvel? Ki áldozná fel önként és dalolva a saját és szerettei életét azért, hogy talán a többieknek esélyük legyen szabadulni? Nos, Katniss éppen ezért végtelenül szimpatikus hős, mert ő aztán mindent megpróbál, hogy ne kelljen felvállania ezt a szerepet, ahogy mindenki tenné. És amikor mégis belekényszerül az nem egy győzelem, az a gyász pillanata.

Az egész filmet ez az elkerülhetetlen melankólia lengi át, amin átütközik az elnyomottak elementáris dühe, az igazságtalanság miatt érzett lobogó gyűlölet, a tehetetlenségből fakadó elkeseredettség, és mindez csak arra vár, hogy valami berobbantsa. Nem egy könnyed film a Futótűz, nem is olyan izgalmas és akciódús, mint a széria első darabja, de éppen ezért tökéletes. A könyv minden fontos elemét átemelték, de nem lett izzadságszagú a végeredmény. A szerelmi háromszög is megjelenik ugyan, de -egyetlen, kissé nyálas Peeta-Katniss jelenetet leszámítva - a helyén kezelik az érzelmeket. Mert Az éhezők viadalában a szerelem csupán egy az életet megnehezítő tényezők közül, amiket Katniss megpróbál kizárni magából azért, hogy túléljen. És valljuk be, a helyzetében az érzelemmentesség talán a legjobb, amit tenni tud .

A Futótűz feszült politikai-társadalmi dráma (ami jókora kritkával él mind a politika, mind a média, mind a fogyasztói társadalom felé) egy csipetnyi kalandfilmmel megbolondítva, remek alakításokkal és okos történettel. A könyvek szerelmesei sem fognak csalódni és filmes szemmel nézve is magas színvonalú alkotást tettek le az asztalra.