A Szalamiszi katonák remek regény. Pedig nincs is alkalmunk, hogy elolvassuk.

Szép számmal élnek közöttünk Paulo Coelhók – Javier Cercas szerencsére nem tartozik közéjük. Pedig a spanyol író számára a világsikert elhozó, és nálunk csak megjelenése után 12 évvel most megjelent könyve, a Szalamiszi katonák témáját könnyű lenne közhelyhalomba fullasztani, ám Cercas ügyesen kerüli el a csapdákat.

A történet egyszerű: a fasiszta Falange fő ideológusának számító író, Sánchez Mazas a spanyol polgárháború végén úgy menekül meg a kivégzőosztag elől, hogy egy köztársaságpárti katona futni hagyja. A könyv főszereplője, Javier Cercas elvetélt regényíró és életunt jurnaliszta a háború lezárultának hatvanadik évfordulóján igyekszik felfedni a történetet: ki volt az a köztársaságpárti, aki megkegyelmezett Mazasnak, miért tette, és egyáltalán, valóban megtörtént-e, vagy csak egy anekdota attól a néptől, amely máig nem tudja tisztázni magában a II. világháborút megelőző véres konfliktust és az azt követő évtizedeket.

Cercas a három részre osztott regényben először a történet felkutatásáról ír, aztán, egy bő lére eresztett cikkben leírja Mazas történetét, születésétől 1965-ben bekövetkezett haláláig. Mire ezen átverekedjük magunkat, már a 150-ik oldalon, a könyv kétharmadánál tartunk, és még mindig nem értjük, mitől olyan nagy szám az egész: az eleje érdektelen, a közepe a száraz és a tudálékos között ingadozik, már-már olyan gondolataink támadnak, mint Tom Wolfe-nak, amikor hosszú esszékben gyalázza kollégáit és az amerikai folyóiratokat.

Aztán szép lassan rájövünk: Cercas bizony csúnyán becsapott minket, egy olyan írást tárva elénk, amellyel a könyvbéli Cercas sem elégedett. A munkáját elvégezte becsülettel, mégsem hagyja nyugodni. De azért éli tovább az életét, ám a története olyan, mint a kisváros, amelynek lakója: nehéz elkerülni, hogy minduntalan ugyanott kössön ki. Kutatását Roberto Bolano, Barcelonában élő chilei író lendíti előre életszemléletével, iróniájával és egy történetével, amelynek a segítségével a végén megérti, miért hagyta élni a magas rangú ellenséget az egyszerű katona.

A Szalamiszi katonák a végére válik igazán remekművé, úgy, hogy az igazi remekművet valójában el sem olvashatjuk. Így pedig Javier Cercas regénye nem a legélvezetesebb olvasmány, ám abban biztos vagyok: ha valaki rászánja azt a pár órát, gazdagabb emberként áll fel utána.

Javier Cercas: Szalamiszi katonák című könyve az Európa Könyvkiadó gondozásában jelent meg. 

A Majd újra lesz nyár című könyv - a belőle készült filmmel ellentétben - sallangmentes elbeszélés egy, a harmadik világháború mellett szárba szökő szerelemről. A regény erőssége éppen a szenvtelenségében rejlik, ami mind a tragédiákat, mind a boldog pillanatokat a maguk természetességében mutatja meg, a főszereplő Daisy szemén keresztül.

Hiszen Daisy nem egy mindentudó elbeszélő, nem egy, a bonyolult politikai vagy éppen érzelmi kapcsolatokat értő, átlátó felnőtt. Ő egy tizenöt éves lány, aki mind a háborúba, mind a szerelmbe tudatlanul és öntudatlanul csöppen. A regény pedig nagyon jó munkát végez abban, ahogy ezt a természetes folyamatot leírja. Naplószerű elbeszélés a Majd újra lesz nyár, végig Daisy szemszögében maradunk, aki nem rest önmagának is bevallani, hogy gyakran fogalmas sincs a körülötte zajló dolgokról. Edmonddal való kapcsolatuk kibontakozása, majd a szétszakításuk után csupán egyetlen dologban biztos: vissza akar jutni a fiúhoz. Nem azért, mert ő élete szerelme, nem azért, mert fél egyedül, csak azért, mert együtt akar vele lenni. A többi majd kialakul utána. Ez pedig végtelenül szimpatikus karakterré, sőt, hőssé emeli Daisyt, akire a könyvből készült filmben egyik sem volt igaz.

Nem véletlenül hasonlítom a filmhez a könyvet, és fordítva, mert ebben a konkrét esetben határozottan állítom: a könyv sokkal jobb, mint a film. Főleg, hogy a film önmagában nézve is rossz, így ha összevetjük a könyvvel, csak méginkább alulmarad. A kihasználatlan lehetőség érzése pedig csak mégjobban erősödik, hiszen a regényt olvasva beigazolódott az, amit a film után még csak sejtettem, hogy ebből a történetből egy kifejezetten izgalmas és  érdekes filmet lehetett volna készíteni. Daisy kalandjai ugyanis messze nem olyan sematikusak és elnagyoltak, mint ahogy a vásznon bemutatták őket.

A háború az egyén számára, aki kézzel fogható közelségből tapasztalja azt meg, nem azért borzasztó, mert tudja, hány százezer ember hal meg óránként, vagy hogy milyen pletykákat hall, hanem azokért a kisebb-nagyobb tragédiákért, rémisztő helyzetekért, amelyek vele történnek. Így lehet egy szeretett kisállat kényszerű megölése például sokkal szívbemarkolóbb dráma, mint egy vadidegen nő megerőszakolásának látványa. Többek között ez utóbbival próbálta meg a film elérni, hogy nézőként is átéljük Daisy drámáját, sikertelenül, míg a könyvben igenis szíven üt, mikor kénytelen fegyvert emelni a kedvencére. Ugyanígy a veszteségnek sem kell feltétlen halálhoz kapcsolódnia, sőt, az életben maradottak tragédiái sokkal mélyebben érintik meg az embert. A háború átformáló erejéről, szörnyűségéről sokkal erősebben beszél egy olyan család, ahol elvileg szerencsésnek mondhatják magukat, hiszen mind túlélték a harcokat, mégis évek múltával is keményen dolgoznak a sebek gyógyítgatásán. A két tizenötéves közötti szerelem pedig bevallottan fizikai vonzalmon alapuló, a kamaszkori szexuális ébredést tettekre váltó, kvázi függőségi állapot, nem valamiféle éteri, tiszta érzelmi kötés. Ám míg az őszinte és gyermeki sutasággal megélt kapcsolatból tényleg hihető, hogy szerelem lesz, addig a felszínes és álságosan szűzies (a háború torkában és a hormonok fojtogatásában mégis ki ne ugrana fejest egy viszonyba, még ha tiltott is) hollywoodi románctól csak a vércukrunk lesz magasabb.

A rengeteg változtatásban talán a két női szereplő karakterének átírása a legdühítőbb. Piperből, a könyv kissé koraérett, végtelenül kedves kilencéves karakteréből egy nyavajgó, hisztis, idegesítő kislányt csináltak a film kedvéért, aki nem tesz mást, csak aggatja főhősünket. Ezzel is alátámasztva Daisy eltökéltségét, hiszen még arra is hajlandó, hogy ezt az irritáló gyereket magával vonszolja, csakhogy szeretett férfija karjaiba omolhasson. Daisyből pedig, aki a könyvben először egy zárkózott, de szeretetéhes, összezavarodott kamasz volt, aki a jó környezetbe kerülve ráébred saját képességeire, kibontakozik a személyisége, az önbizalma és az érzelmei, a film egy elkényeztetett nebáncsvirágot csinált. A film Daisy-je minden téren inkompetens, és ezt sulykolja is önmagába, túlélésének és életének egyetlen célja és eredménye az, hogy a szerelmével lehet. A film Daisy-je nem tud Edmond nélkül élni, míg a könyv Daisy-je tud, csak nem akar. És ez hatalmas különbség.

Mivel a könyv megjelenése - valószínűleg nem véletlenül - ennyire egybevág a film mozikba kerülésével biztos sokan először a filmmel talákoznak. Csak annyit mondhatok, hogy akinek tetszett, amit a vásznon látott, az olvassa el a regényt is, más megvilágításba fogja helyezni a sztorit, ami mindig  jó. Akinek pedig nem volt az ínyére az adaptáció, de maga a sztori felkeltette az érdeklődését, az mindenképpen olvassa el Meg Rosoff könyvét, hogy méltó helyre kerüljön a fejében Daisy története. Aki pedig nem látta a filmet és nem is érdekli a téma, az már ennek a kritikának az elolvasásával is csak az idejét vesztegette.

A kötet az Európa Kiadó gondozásában jelent meg.

Amelia Gray teljes nyugalomban éli mindennapjait, míg egy különös gyilkossági esetbe nem botlik. A temetőrestaurátorként dolgozó lány élete ettől az esettől olyan fordulatot vesz, amelyre még álmában sem gondolt. A Sírkertek Királynője sorozat első és második kötete egyszerre félelmetes, misztikus és romantikus.

Amelia Gray nem mindennapi foglalkozást űz, temetőrestaurátor. Mesterségét édesapjától tanulta, akit gyermekkora óta elkísért a temetőkbe, és míg apja dolgozott, a kislány boldogan játszott a megszentelt földön. Apának és lányának azonban van még egy furcsa képessége, látják a holtak szellemeit. S bizony a kísértetek nem éppen barátságos lények. A falánk és könyörületet nem ismerő jelenések az emberek érzelmeiből táplálkoznak, s elszívják az életerejüket. Épp ezért Ameila és apja úgy élik az életüket, mintha nem is látnák őket, egyszerűen nem vesznek tudomást róluk. Mindez azonban megváltozik, mikor a temető, amelyen a fiatal restaurátor nő épp dolgozik, gyilkosság színhelye lesz.

Az Örök Kísértés a Sírkertek Királynője trilógia első kötete. Ebben a részben megismerkedünk Ameilaval és képességével, valamint John Devlin nyomozóval, aki a charlestoni ódon temetőjébe rejtett halottak gyilkosai után nyomoz. A regényben kettejük kapcsolata és Amelia belső válsága keveredik egy őrült gyilkos szövevényes tervével.

A birodalom a sorozat második része. Amelia új megbízást kap, ami majdnem az életébe kerül. Ezúttal egy elárasztott régi temető női kísértete kéri a segítségét, miközben a látszólag csendes kisvárosban feltűnik a Gonosz, és ördögi tervet eszel ki. Asher Falls igazi kísértet városnak bizonyul, furcsa és rémisztő, tele szellemekkel és különös emberekkel. Thane Asher, az Asher vagyon örököse azonban egyáltalán nem ijesztő, sőt Amelia és Thane között megismerkedésüktől fogva különös vonzalom vibrál a levegőben. De vajon otthonra lelhetnek ebben a kísértetektől hemzsegő városkában a fiatalok?

Amanda Stevens trilógiája nem akarja megváltani a világot, ne akkor vegyük kézbe, ha valami léleképítő vagy épp tudományos műre vágyunk. A Sírkertek Királynője egy szórakoztató misztikus krimi sorozat romantikus szállal kiegészítve. A nem túl csavaros történet és a bonyolultnak azért nem nevezhető karakterek azonban jól működnek. A regény végig leköti az olvasó figyelmét, a stílus élvezetes, sőt a fordítással sem akadtak komolyabb problémáink olvasás közben. Stevens pont jól lavírozik a misztikum és a krimi mezsgyéjén, így nem kell attól tartanunk, hogy rémálmaink lesznek a kísértet járta temetőktől, de mégis fenn tartja az érdeklődésünket. Szerencsére a romantikus szállal sem esik túlzásba az írónő, így nem egy nyálas lányregényről van szó, a restaurátornő és a férfiak közötti vonzalom csupán megfűszerezi a mesénket.

Az Athenaeum Kiadó gondozásában megjelenő trilógiának az első két része már megtalálható a boltokban, de valószínűleg a befejező kötetre sem kell már sokat várnunk. A Sírkertek Királynője elsősorban azoknak a hölgy olvasóknak szól, akik nem riadnak meg pár szellemtől és egy-két őrült gyilkostól sem.

Az ember mindig is vándorolt, kutatott, kíváncsisága révén jutott el új helyekre, fedezett fel új kontinenseket, terjeszkedett, fejlődött, túlélt. Majd, technológiánknak hála, bolygónk teljes feltérképezése után sem kellett megállnunk, a világűr végtelenje megszámlálhatatlan titkot tartogat a bátor expedíciók számára, ám lehet, hogy ezeknek feltárására még nem készültünk fel. A felfedező egy lebilincselő, torokszorító és nagyon okos sci-fi.

A nem túl távoli jövőben járunk. Az utóbbi években, néhány balul elsült expedíció óta, megrekedt az űrutazás iránti lelkesedés, az emberek nem bíznak benne, a szponzorok nem szívesen költenek rá. A kutatáshoz viszont mind közönségre, mind pénzre szükség van. Elindítanak hát egy hatfős űrhajót a mélyűrbe, hogy olyan messzire jussanak, ahová ember ezelőtt még sohasem. A hosszú kiválasztási és kiképzési folyamat végére érdekes és - a folyamatos médiabeszámolók és videónaplók érdekében - attraktív legénység áll össze, akik minden probléma nélkül el is indulnak szenzációs útjukra. Ám mindjárt a kaland elején tragédiába ütköznek: kapitányuk nem ébred fel az altatásból. Az expedíciót ennek ellenére folytatni kell, még akkor is, ha az űrutazók továbbra is egymás után távoznak az élők sorából. Az újságíróként csatlakozó Cormac Easton végül teljesen egyedül marad az automatikusan haladó űrhajón, várva, hogy a gép visszaforduljon, még mielőtt a halál vagy az őrület eljön érte. De ami ezután történik, arra a legvadabb rémálmaiban sem gondolt volna.

James Smythe igencsak élvezetes játszmát játszik az olvasóval azáltal, hogy éppen amikor beleszoknánk a könyv világába, fordít egyet a cselekményen, és rákényszerít, hogy átértékeljük az olvasottakat. A főszereplő Cormac egyes szám első személyből megírt elbeszélése végig állandó marad, ám a könyv nemcsak három időben ugrál, de Cormac a történethez való viszonya is változó, így végtelenül izgalmas, szövevényes sztorit kapunk. Attól függően, hogy éppen emlékezőként, megfigyelőként vagy kvázi naplóíróként van jelen, mi is különböző szintjén állunk a történet megértésének. Viszont attól, hogy a végkifejlettel már az első lapoktól tisztában vagyunk, olyan lesz az egész, mint egy jófajta Columbo-epizód: egyre csak azt várjuk, hogy megtudjuk, mégis mi történhetett ezzel a tökéletesnek tűnő legénységgel az űrben? Aztán, ahogy egyre többet tudunk meg, ahogy egyre tisztábban kezdjük látni a dolgokat, ahogy egyre inkább elkezdünk kötődni a karakterekhez a kíváncsiság mellé bekúszik a feszültség, a düh, a szomorúság, a tehetetlenség és talán a megértés érzése is.

Fájdalmas nézni, ahogy a szereplők az elkerülhetetlen felé haladnak, látni, hogy milyen reménytelik és életvidámak voltak egykor, és tudni, hogy mi vár rájuk - és végignézni Cormac minden tekintetben fantasztikus, ám rémisztő és nyomasztó kalandját. Nem véletlenül használom a "nézni" igét, A felfedező nagyon erősen filmszerű. Mind stílusában, mind cselekményében, kifejezetten a gyöngyvászonra kívánkozó történet, és ezzel érezhetően az író is tisztában volt. Sőt, annak ellenére ilyen, hogy a szöveg nagyobb része belső monológ, vagy Cormac kommentárja. Emellett zseniálisan megírt, életszagú karakterek népesítik be  a borzongató történetet, a fordulatok adagolása pedig egy pillanatra nem engedi, hogy lankadjon a figyelmünk vagy kicsit is megnyugodjunk. Ez utóbbi azért is parádés, mert úgy éri el, hogy minden egyes elhalálozásnál a homlokunkra csapjunk, hogy nemcsak a szereplő halálával vagyunk pontosan tisztában, de addigra már kilométerekre előre látjuk az okokat is. Legalábbis ezt gondoljuk, aztán minden esetben tévednünk kell. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy milyen érzékeny, de nagyon gyomron vágó kritikát fogalmaz meg a média vezérelte társadalmunkról és a szinte már mindenből kiábrándult emberekről. Mégis tartja, hogy igaz a mondás, miszerint: a remény hal meg utoljára.

Nem könnyű olvasmány A felfedező, de bőven megéri az olvasás közben nem egyszer összefacsarodó szívet és leeső állat, igazi letehetetlen sci-fi, ami az utolsó sor után sem ereszt el egykönnyen. A kötet a GABO Kiadó gondozásában jelent meg.

Nem kellenek ahhoz tragédiák, hogy az ember úgy érezze, nincs menekvés abból a helyzetből, amiben éppen benne van. Hogy nem azt az életet éli, amit szeretne. Dr. Csernus Imre legújabb, A kiút című könyvében éppen azt fejti ki, hogy a változtatás kulcsa mindig a saját kezünkben van, mi pedig eldönthetjük, ki akarunk-e jutni a labirintusból.  

A kiút című könyv csütörtöki bemutatóján a szerző Till Attila kérdéseire válaszolva járta körbe a kötet főbb témáit. Már ebből az érdekes, bő egy órás beszélgetésből egyértelműen kiderült, jelen esetben kevésbé konkrétan megfogható témaválasztással van dolgunk, mint A férfi vagy A nő című köteteknél. Hiszen, ahány ember annyiféle személyes pokol létezik, melyekből mindenki másképp juthat ki. A közös az, hogy mindenki kijuthat. Csernus meggyőződése, hogy amibe önmagunkat juttattuk, abból ki is tudunk mászni, és ezt az egész könyvön végig is viszi. Legyen szó párkapcsolati problémákról, barátságokról, a halállal való szembenézésről, kapunyitási vagy éppen kapuzárási pánikról, a lényeg minden esetben megfogalmazható annyiban, hogy merjünk szembenézni önmagunkkal és felelősséget vállalni az életünkért. Lehet, hogy nagyon általánosításnak és idealizálásnak tűnhet elsőre, de ha jobban belegondolunk - és ha elolvassuk a könyvet - nehezen tagadhatjuk, hogy nagy igazságot mond ki. Közhelynek hangozhat, hiszen felnőttek vagyunk mind, hát miért éppen ez a könyv mondja meg azt, hogy hogyan éljünk?! De éppen az egyszerűségében rejlik a dolog ereje: olyan gondolatokat ír le, amelyek igazságának felismeréséhez nem kell több, mint a józan ész, mégis ritkán fogalmazzuk ezeket meg magunknak. Másoktól pedig nem fogadjuk el, mert kioktatásnak hangzanak. Pedig nem azok, inkább tisztánlátás. Ám a tisztánlátás, az őszinteség és az önmagunkkal való szembenézés sokszor fájdalmas dolog. Sokkal könnyebb kifogások és megszokás mögé bújni, elsorolni, miért is nem tudunk megtenni egy adott lépést, így nyugtatva magunkat, hogy az egy helyben toporgás nem a mi hibánk, csupán a körülményeink hatása. Közben pedig tudjuk, hogy hazudunk, de ha elég ideig csináljuk, ez az apró, őszinte hang is elhal bennünk, és csak az elégedetlenség marad.

Hiszen mindannyian valljuk, hogy igenis minden tőlünk telhetőt meg kell tenni egy helyzetben, ha tényleg sikerre akarjuk vinni azt, nem igaz? Aztán ha mégsem tesszük, azt elmismásoljuk a kifogásokkal. Általában tudjuk, mi lenne a megoldás, mi lenne a jó döntés, a tisztességes, a felnőtt, a felelősségteljes lépés, aztán mégis máshogy cselekszünk. Erre jók az ilyen könyvek, hogy az arcunk elé kényszerítik azt a bizonyos tükröt, ami nem engedi, hogy hazudjunk - már persze, ha nyitottak vagyunk rá.

Csernus különféle példákon és beszélgetéseken keresztül mutatja meg az egyes lehetőségeket, döntések következményeit és azokat a, mindannyiunkra jellemző tulajdonságokat, melyeknek engedve saját magunk alatt vágjuk a fát. A könyv külön hangsúlyt fektet az Y generáció, a 18-30 év közötti korosztály viselkedésére és problémáira, mert, a szerző szerint, belőlük következtethetünk a jövőre, és bepillanthatunk az őket megelőző generáció hibáiba is. Akárhogy is, személy szerint - ebbe a generációba tartozva - a rólunk festett képet hitelesnek érzem, minden pozitív és negatív tulajdonságunkkal együtt.

Ám a könyv mondanivalója minden generációnak ugyanolyan hasznos lehet. Csernus nem ítélkezik és nem kritizál, az nem az ő dolga. Mi viszont óhatatlanul felismerjük a könyvben magunkat, a szeretteinket, barátainkat, az életünk múltbeli vagy éppen jelenlévő szituációit. Aztán választhatunk, hogy felelősséget vállalunk-e az életünkért, vagy bent maradunk az útvesztőnk kényelmes közepén. De ha ez utóbbi mellett döntünk is tudjunk szembenézni vele, és nem kifogásokat keresni. Hogy ne csak megjátsszuk, de ténylegesen felnőtté is váljunk.