Más zenész kis túlzással a gitárját nem hangolja be annyi idő alatt, mialatt Anneke van Giersbergen összerak egy új albumot. Hollandia legtündéribb énekesnője 2012 elején adta ki az Everything Is Changing lemezt, és máris itt a folytatás. A Drive című anyag hat év alatt az ötödik szóló korongja a the Gathering ex-fronthölgyének, vagyis láthatóan van, ami hajtsa őt  előre. Ezúttal éppen egy letisztult, rockos hangzásvilág felé.

Az előző albumod a Minden változik címet kapta. Sok mindent átformált ez a lemez az életedben? Megnyitott számodra új kapukat?

– Tulajdonképpen igen. Remek fogadtatásra talált mindenhol, de nem tudom, hogy azért, mert a
saját nevem alatt adtam ki, vagy mert színesebb, nagyszabásúbb volt a hangzása. A hazámban, Hollandiában jelölték az Év albuma címre, 25 országban koncerteztünk; szóval igen, nagyon boldog vagyok amiatt, amit kihoztunk ebből az anyagból. Nem is kimondottan a sikere miatt, hanem azért, mert igazán szeretem és büszke vagyok rá.

Mit szerettél volna kifejezni az új lemez címével?

– Nagyon szeretek vezetni, úton lenni, ugyanakkor úgy hiszem, hogy a személyiségedben rejlő lendület és motivációk tartanak igazán mozgásban. Nem vagyok különösebben ambiciózus, mert leginkább a zeneszerzés érdekel, és nem az esetlegesen ezzel járó dicsfény. De jó érzés, ha tartok valamerre, felfedezek új stílusokat, és sikerül egyre többet és jobbat kihoznom magamból. Ez az, ami hajt és vezet engem.

Mivel a név kötelez, a Drive tökéletes hallgatnivaló vezetéshez?

– Szerintem egyértelműen! Imádom bömböltetni a zenét az autóban, és énekelni, miközben nyomom a gázt és tekerem a kormányt. Igazság szerint bírom, amikor hosszú távokat kell levezetnem (nevet).

Már megszokhattuk, hogy ha új lemezzel jelentkezel, azzal együtt új hajviselet is jár. A jelek szerint nemcsak zenészként vagy nyughatatlan, hanem a külsőddel kapcsolatban is…

– Attól félek, kénytelen vagyok egyetérteni veled. Ha van egy állandó kinézeted, az tök jó, és nyilván segít abban, hogy fel- és megismerjenek, de nekem már az is nehezemre esik, hogy néhány hónapig kitartsak egy adott hajszín vagy hosszúság mellett. A változás a véremben van.

Néhány új tetoválást is begyűjtöttél a legfrissebb fotók alapján. Nem gondolod, hogy manapság túl nagy divat lett ebből, és boldog-boldogtalan tű alá fekszik?

– Nem tudom. Nekem bejön, és soha nem azért csináltam, hogy sokkoljam az embereket vagy lázadjak. Bár mostanában már tényleg az számít rendkívülinek, ha valakinek nincs tetkója. De ahogy mondtam, én szeretek új mintákat varratni magamra, és ha ettől kevésbé leszek különleges… hát akkor ez van.

A My Mother Said című gyönyörűséges új dallal köszönetet mondasz a szüleidnek?

– Bizonyos értelemben igen. A versszakok egy az egyben olyan beszélgetéseket idéznek fel, amikben nekem is részem volt a mamámmal és a papámmal. Amikor csatlakoztam a the Gatheringhez, rengeteget aggódtak amiatt, hogy sokat utazom. Most, hogy már én is anya vagyok, megértem, hogy féltettek. Viszont azzal is tisztában vagyok, hogy az egyetlen járható út az, ha megadod a kellő  szabadságot a gyermekeidnek.

Arról is énekelsz ezúttal, hogy vannak olyan személyek, akik sosem változnak. Tényleg így gondolod?

– Határozottan, és van is néhány olyan ismerősöm, akik egyáltalán nem akarnak megváltozni. Pedig szerintem kell az egészséges élethez, hogy nyitott legyél az újdonságokra, és ne zárkózz el a korábban ismeretlen helyzetek elől. El nem tudom képzelni, hogy mondjuk a gyerekkori barátaim azt mondják nekem, hogy „hát te aztán semmit sem változtál, ugyanolyan vagy, mint 25 évvel ezelőtt”. Hogy őszinte legyek, ezzel rendesen kiakasztanának (nevet).

Nagyon egységes lemezt hoztál össze, viszont a Mental Jungle a keleties hatásaival egy kicsit kilóg a sorból.

– Hayko Cepkin török előadóművésszel pár éve már igen jó barátok vagyunk. Amikor Törökországban jártam, fellépett velem, de én is meghívtam az egyik hollandiai koncertemre. Odáig vagyok a hangjától, és mióta ismerem, azóta szerettem volna ezt visszahallani az egyik dalomban. Amikor a gitárosom, Ferry Duijsens, előrukkolt ezzel a keleties hangulatú témával, rögtön tudtam, hogy ez lesz az a bizonyos nóta. A végeredménnyel pedig nagyon elégedett vagyok.

Hihetetlenül felszabadult, optimista hangulat lengi körül a Drive-ot, az utolsó dal pedig egyenesen arról szól, hogy a legjobb dolgok még előttünk állnak. Bízol abban, hogy az új szerzeményekkel tudsz némi fényt csempészni a hallgatók életébe?

– Ó, igen, az csodálatos lenne! Minden erőmmel azon vagyok, hogy pozitív gondolatokat és energiákat közvetítsek a zenémmel.

Furcsa kastélyban lakott a herceg. A falakat lila kárpit borította, és valami megmagyarázhatatlan okból az épület környékén sokkal gyakrabban esett az eső. Ez azonban nem zavarta a vendégeket. Jöttek, amikor csak a herceg hívta őket. Márpedig hívta őket. Gyakran. Szerette a játszadozásait. Méghozzá hangosan.

Az elején még minden rendben volt. Az elején általában még minden rendben van. Élvezte. Hangosan. A szerelmet. A szerelmet? Annak egy torz, kifacsart változatát. A perverz gyönyöröket. Mindenben benne volt. Semmire sem mondott nemet. Így élt. Ez éltette. Ha kellett, eszközökkel, ha kellett jelmezekkel. Volt, hogy kialakította a Bűntett helyszínét. Egyenruhások jöttek, és a sértett csak egyféleképp vehetett elégtételt…

Néha csak nézte a többieket. Néha elszomorodott. Elszomorodott azon, hogy Túl sok barátja van, akik igazából nem is a barátai. Arcok, néha maszk mögött. Testek. Először még ruhában. Néha azt érezte, hogy elég. Hogy nincs értelme. Megtehet mindent, de nem kell. Volt, hogy éjjelente annyira úrrá lett rajta a kétségbeesés, hogy a mellette fekvő lányt szorította, és könyörgött: Tarts ki mellettem! Nem akart egyedül maradni. Senki sem akar egyedül maradni.

Pedig tényleg mindent megtehetett. Az ő kastélya, a bűn helyszíne, a játszadozások bálterme. Üveg és szatén. Maszkok és pezsgő. Lilás színek. Minden, semmi sem drága. És minden annyira drága. Egyszer felszólította a többieket: Raboljunk bankot! Persze, ez is csak játék volt. A férfiak öltöztek be rablónak, akik nemcsak a zsákmányt vitték el, hanem a banki alkalmazott hölgyek erkölcseit is. Játék volt az egész. Veszélyes játék. Felemésztő játék.

Egyre nehezebben szedte össze magát a kilengések után. Külön szót alkotott rá: orgivornyák. Orgiák és tivornyák. Rosszul viselte. Szúrt a szíve, verejtékezett. Másnap csak feküdni bírt, rázta a hideg. Mintha a tél beosont volna a városba, be a küszöb alatt a palotájába, egyenként kioltott minden fényt, felkúszott az ágyán, és mint egy hatalmas kígyó, körülfonta a szívét. Úgy érezte, Millió apró darabra esik szét. Ki kell lépnie.

Volt a vendégei közt egy, akit különösen szeretett. Egy lány. Mert néha mindegy volt. De ez a lány…  volt benne valami. Az ilyesmit sosem lehet megmondani. Ő kell, és kész. Sosem volt féltékeny, de nála gyűlölte látni, ha mással volt. És tudta, hogy az a másik úgysem tudja megadni neki, amit  akar. Ennek a bolond perverznek, aki mégis úgy mosolygott, hogy attól élénkebb lángra lobbantak  a gyertyák, a pezsgő buborékjai pedig pattogni kezdtek. Tudta, hogy nem jelent neki semmit az a másik. Mégis megsebezte. Szokatlan volt: Kilépő sebek, bele a semmibe.

Talán majd a vallásban menedéket talál. Az önpusztítás, a rombolás, a nihil, a dekadencia elől.
Annak a lánynak a tekintete elől. Nem akart mást, mint Megtisztulást. De ennek is sajátos módját
választotta. Lányokat hívott, akikre apácaruhát adott. Azt akarta, hogy mentsék fel, hogy gyónhasson. A maga sajátos módján, ami után eggyel több mindent kellett meggyónnia. Hogyan keveredett oda az a lány? Mi volt a szemében? Megvetés? Csak nem ő is…? Lehet, hogy neki is több mint egy kívánatos  test? De már késő volt, Elkezdődött a vég.

Kért volna egy második esélyt, de cinikus volt, részeg, nemtörődöm. Élni akart. Azt hitte, ez az. Aztán egy tiszta reggelen rájött. Kell neki. Mindig is kellett. Akkor is, amikor nem akart tudomást venni róla, amikor nem vallotta be magának. Magányosan kóborolt a kertben, rozsdás levelek mellett, amik puha talapzatot adtak az omladozó szökőkútnak. A kövér kis szobor rég nem fújta a vizet. Rég nem voltak bálok, rég nem voltak vendégek. De bentről figyelték a sétáját. Béke volt benne. A herceg furcsa békéje a furcsa kastély kertjében.

Négy év után jelentkezett új albummal a Placebo, és bár a nyitó címadó hallatán azt hihetnénk, hogy folytatódik a 2009-es Battle For the Sun optimizmusa, a következő 9 tételben erre alaposan rácáfol a brit trió. Vannak rockosan rájuk jellemző dalok (Rob the Bank, Purify), melankolikusan rájuk jellemző dalok (Hold On to Me, Begin the End), a Sleeping With Ghosts/Meds világát felidéző dalok (A Million Little Pieces, Exit Wounds), a lemez végén pedig pályafutásuk talán legszebb, legmeghatóbb dala, zongorával, cimbalommal (!), vonósokkal (Bosco). Minden ízében, fanyarságában, sötétségében, lélegzetében, szabadságában igazi Placebo-lemez a Loud Like Love. Hangosan szerethető.

Zseniális páros, egy zseniális darabban – ez a Hat hét, hat tánc Kulka Jánossal és Vári Évával a Thália Színházban. November 9-én 250. alkalommal kerül színre. 

Több mint hat éve mutatták be a Hat hét, hat tánc című előadást Kulka János és Vári Éva főszereplésével, amely azóta is óriási siker, nem véletlenül. A darabban minden megvan, amire egy 
jó show-hoz szükség lehet: kitűnő színészek, akik még kitűnőbb alakítást nyújtanak, remek rendezés, jó történet, találó díszlet, menő jelmezek. Pont. Nincs hiba.

Az Orlai Produkció híres arról, hogy hihetetlenül szórakoztató vagy éppen elgondolkodtató, jó minőségű előadásokat hoz össze (például az Esőember, A kellékes, a Kramer kontra Kramer, a Rose, A nagy négyes, Czukor Show) jól kiválasztott színészekkel, rendezővel, stábbal. Az emberi kapcsolatokról, barátságról, betegségről és elmúlásról szóló előadás is ezek közé tartozik, a kezdetek óta zajos siker. De mint, ahogy fent írtuk, nem véletlen: vígjátékba ágyazva, remek poénokkal beszél olyan témákról, amelyekkel az emberek nem foglalkoznak szívesen. Így viszont mindenki elgondolkodik rajtuk.

Lily (Vári Éva) 68 éves idős hölgy, aki eldönti: táncórákat vesz. Ehhez azonban nem tánciskolába iratkozik be, hanem otthonra „rendel" egy iskolától magántanárt. A „Hat táncóra hat hét alatt” tánciskola Michaelt utalja ki hozzá. A középkorú, szabadszájú, frusztrált tanár és Lily viszonya nem indul túl fényesen, azonban idővel egymáshoz csiszolódnak, és az első egymás torkának ugró pillanat után, a tánccal töltött hetek alatt barátokká válnak. Swingelnek, tangóznak, diszkóznak, de a tánc nem tarthat örökké...

A Hat hét, hat tánc napjainkban, ha lehet mondani, még aktuálisabb, mint valaha. A témák, amelyeket boncolgat, az üzenetek, amelyeket hordoz mindenki számára fontosak (vagy legalábbis az kellene, hogy legyen) és elgondolkodtatóak. A legfontosabb mondandója talán az, hogy ne legyünk előítéletesek, ne ítéljünk meg valakit anélkül, hogy megismernénk az illetőt, a helyzetét. Emellett benne van az is, hogy muszáj időt áldoznunk egymásra, a kapcsolataink ápolására, benne van a melegek helyzetének kérdése és még sorolhatnánk, de nem akarunk mindent lelőni. Fontos előadás ez, minden szempontból, szerintünk a kötelező kategóriába tartozó.

Richard Alfieri, a történet írója Amerikában találta a témát, ahol az idős emberek az öregek otthonában tengerre néző pan

Az özvegy lelkészné - aki kezdetben férjét élőnek hazudja –, és a meleg tánctanár története azonban nem lenne ennyire jó a két zseniális színész, Vári Éva és Kulka János, valamint a rendező, Ilan Eldad nélkül. Kulka hibátlan alakítást nyújt, lubickol a szerepben, igazi jutalomjátéknak tűnik számára Michael karaktere. Ő amúgy is azon művészeink közé tartozik, akik rendszeresen meg tudnak újulni a különböző előadásokban, akik mindig más arcukat mutatják, itt és most azonban egy esten belül mutatja meg számos arcát a nézőknek. Váriról is tudva levő, hogy szinte bármit eljátszik, legyen szó Piafról, vagy egy musical csókos asszonyáról, esetleg egy a hetvenes éveihez közelítő özvegyről. Most is hihetetlen színpadi bája van, Lily karaktere óriási ívet ír le előttünk Várinak köszönhetően. A két színész külön-külön lévő játéka azonban nem lenne elegendő a sikerhez, kell hozzá az is, hogy remek párost alkotnak, hihetetlenül érzékeny a kettősük. Ilan Eldad annak idején csodásan ráérzett arra, hogy őket kell összehoznia erre a darabra.orámával és luxuskörülmények között várják az elkerülhetetlen véget. És bár hazánkban ez nem igaz, az előadás más részei igenis akár Magyarországra is vonatkoztathatóak: előítéletek, elmagányosodás, hazugságok.

Megérdemelten kapott vastapsot a két művész az előadás végén, jogos az ováció, nem véletlen a telt ház. Reméljük, hogy sokáig fut még a darab ezzel a párossal.

Fotók: Orlai Produkció/Almási J. Csaba

Egy szalagavató buli keveredik a hegyvidéki romantikával, miközben szakállas fazonok masíroznak a nézőtéren, a színpadon pedig latex szoknyás orosz diáklányok, valamint SP és Fluor Tomi hispán megfelelői váltják egymást. Szürreális éjjeli élményekben bővelkedett az Electronic Beats.

Kezdődött az egész azzal, hogy egy gazdátlan személyi pislogott ránk szomorúan a Millenáris egyik padján. Bíztunk benne, hogy a tulajdonos pusztán csak elvesztette, és testi vagy vagyoni kárt nem tartogatott neki ez az este. A Teátrumban elsőként fellépő Washed Out sem sok kárt okozott, hiszen elektronikus alapú (minő meglepetés…) dalaik inkább alkalmasak álmodozáshoz, mint eszement szeleteléshez. Nem véletlen a jellemzésekben szereplő chill wave és dream pop jelző: a koncert közben folyamatosan azon kényszerképzetek között ingadoztam, hogy ez most egy amcsi gimis bál, ahol mindjárt megválasztják a suli királyát és királynőjét a falakra fröccsentett fények árnyékában; vagy egy Danielle Stelle regényből készült film zenéjét hallom, miközben a hegyek közé eldugott nyaralóban meghitten enyeleg egy párocska a kandalló elé terített medvebőrön.

Mindehhez jött még a zenészek egészen színes fizimiskája: dobosuk egy 1978-as NDK pornófilmből lépett ki, billentyűs/gitárosuk zubbonyával és torzonborz fejével Fidel Castro ifjúságát juttatta eszembe, Ernest Greene énekes/billentyűs/gitáros meg a leggázabb ’N Sync és Backstreet Boys poszterekre kívánkozott. Alig jutott több nekik, mint fél óra, amibe próbáltak annyit belesűríteni a modern Jean Michel Jarre ihlette dalaikból, amennyit csak lehetett. Leginkább semleges utórezgéseket keltettek, amiben közrejátszhatott az is, hogy az énekből semmit sem lehetett érteni, bár ebből egész éjszaka sportot űzött a hangmérnök.

„Nagyon csajos, nagyon nyál és nagyon pop” – így harangozta be Charli XCX produkcióját egyik ismerősöm az átszerelés alatt. Nem is lőtt mellé, viszont sajnálatos módon a „nagyon jót” nem illeszthetem oda a felsorolás végére. Az már magától értetődő, hogy a zenész hölgyikék igen csintalanra vették a figurát fehér blúzaikkal, nyakkendőikkel és falatnyi szoknyácskájukkal, és nem maradt el tőlük sokkal a 21 esztendős Charli sem neccharisnyájával és vadóc pillantásaival. Hiába, a jókislányokra a kutya sem kíváncsi. Meg az is benne lehet ebben az outfitben, hogy ha már a dalok semmitmondóak, akkor próbáljuk meg a külsővel a színpad elé szegezni az embereket (vagy legalább a férfiakat).

Ugyanis amit muzikálisan elővezetett a négy grácia, az legalább annyira karcsú volt, mint a pedáljain szteppelő gitárosuk lába. Attól, hogy valaki háromperces popnótákra adja a fejét, az még nem jelenti azt, hogy ezek a szerzemények jók is. Charli kisasszony zenéje a tipikus egyik fülön be, másikon ki szindrómát hozta. A csaj próbált nagyon elszántnak és keménynek látszani, ezért sűrűn használta a „fuck” kifejezést, ami inkább szánalmas és nevetséges volt, semmint bevállalós. A How Can I alatt azért kiderült, hogy Charlinak vannak jobb pillanatai, még ha bántóan kevés is. Szimbolikus volt, hogy a legnagyobb ovációt az az I Love It váltotta ki, ami tulajdonképpen Icona Pop dala, és a mi pacsirtánk csak vendégszerepel benne. A szemtelenül fiatal titániának még van hova fejlődnie, de pont az életkorából adódóan erre van ideje és lehetősége bőven – és rá is fér.

A plakátokra odapingálták John Talabot és a Noze neve mögé, hogy live. Hát milyen lehet, amikor nem live? Akkor csak egy laptopot raknak ki, esetleg CD-ről vagy Pendrive-ról szól a talpalávaló? A rendkívül spanyolos hangzású John Talabot védelme érdekében azért meg kell jegyeznem, hogy ők legalább mindent megtettek annak érdekében, hogy rászolgáljanak az „élő” címkére. Hazánk lemezlovasainak nagy részét el lehetett volna látni azzal a felszereléssel, amit a duó használt: ezeket aztán becsülettel be is vetették, így minden samplert, effektet és sub basszust ők szólaltattak meg – valóban élőben. A két srác úgy festett, mint egy-egy mediterrán SP vagy Fluor Tomi, zenéjük azonban különbözött a honi párosétól. Kellemesen táncolható, belefeledkezős setjük az a fajta volt, amit órákon keresztül lehet fülelni: ha csak ők prezentáltak volna az Electronic Beats-en, azt sem bántam volna.

A Noze kettőse már sokkal minimálabb kiadással próbálkozott: két mac mögül igyekeztek átmozgatni a közönséget. Amikor gajdolászva kántálni kezdtek az umca-umca ritmusokra, a Balkan Fanatik neve úszott be lelki hallójárataim vizébe, csak hát Lepéék sokkal élvezhetőbben művelik ezt a stílust. Ennél a pontnál végleg darabokra téphettem azt a hipotézisemet, hogy itt egy vájtszenzésön jellegű hummeres proc-partin lesz jelenésem, ahol hajzseléket és platform cipőket kerülgetek majd. Elnézve az egy négyzetméterre jutó szakállakat, edzőcipőket és cicanacikat, inkább egy hipszter buliba keveredtünk. Mivel eme irányzathoz társítanak egyfajta megfáradt világundort és érdektelenséget, ezért nem volt meglepő, hogy a fellépők egyike sem hozta láncszaggatóan tűzbe a jegyet váltókat. Mintha a zenei felhozatal csak afféle kísérőprogram lett volna egy kis társadalmi érintkezéshez.

Midőn a Noze produkciója kiűzött a teremből, a ruhatáros fiútól megtudtuk, hogy sokkal jobb fantasy regényeket olvasni, mint tévézni; kivéve, ha Forma-1 és snooker megy a mamánál. Non plus ultraként elhárítottunk egy karszalag átadási-átvételi próbálkozást attól a fiatalembertől, akivel a Mennyei próféciákról kiáltoztunk egymásnak; és ennél a pontnál jobbnak láttuk, ha otthon, párnára hajtott fejjel próbáljuk meg kitalálni, hogy csak álmodtuk-e az Electonic Beats Fesztivált, vagy valóban magáévá tett az esemény minket. Feltehetőleg utóbbi nyert.

Fotók: Horváth Kata

Avicii-t, az alig 24 éves svéd DJ-t már a világ legjobbjai között tartják számon, első stúdióalbuma azonban elég lagymatagra sikerült. Sablonos szövegek, unalmas elektró hangzás némi folkos beütéssel és pár instrumentális résszel feldobva – ez a True.

A 2013-as év sem telhetett el Avicii-sláger nélkül, elsőként az I Could Be The One lett mindenki kedvence, majd villámcsapásként robbant be a nyár slágere, a Wake Me Up!, amivel a fiatal svéd DJ minden korábbi sikerét felülmúlta és számos rekordot állított fel. Első stúdióalbumán, a True-n olyan neves előadók is közreműködtek, mint Aloe Blacc, az Incubusból ismert Michael Einzinger, a híres bluegrass énekes Dan Tyminski valamint a legendás Mac Davis.

A szeptemberben megjelent közel ötvenperces lemez két nagy slágere, a Wake Me Up! és a You Make Me, már nyáron a bulik alapzenéi közé tartozott, épp ezért nagy elvárásokkal ültem le meghallgatni a True-t, de miután végeztem a tíz számmal leginkább csak csalódott voltam. A már említett két nyári sláger mind stílusában, mind hangulatában lefedi szinte az egész albumot.

A Hey Brother egy könnyen fogyasztható, mondhatni diétás country-house nóta lett, amit pár nap elteltével könnyedén elfelejtünk sablonos szövegével együtt. Az Addicted To You számomra a lemez egyik gyöngyszeme, valódi erőssége azonban Audra Mae hangjában rejlik. Az oklahomai énekes és szövegírónő kissé rekedtes, mély hangjára rögtön felkapja a fejét az ember, és így a szöveg szempontjából „tizenkettő egy tucat” típusú szerelmes dalt sikerült élővé és szerethetővé tenni. Az ezt követő nyolc perces Dear Boy már jóval kevésbé élvezhető. Na nem mintha bármi probléma is lenne a dubsteppel, azonban ez az olcsó Skrillex utánzat tizenöt évvel ezelőtt is csupán egy hatodrangú disco sláger lehetett volna. Hasonló a helyzet a Shame On Me-vel és Lay Me Down-nal is. Majd jön a Hope There’s Someone, ami akár jó is lehetne, ha az elektró hangzásvilágot inkább instrumentálisra cserélte volna a svéd DJ, így viszont Linnea Henriksson hangja elveszik az unalmas basszus és billentyű rengetegben.

A lemez záródala a Heart Upon My Sleeve hoz némi fényt, és felvillantja előttünk a reményt, hogy mégsem keserű szájízzel kell kivennünk a cd-t a lejátszóból. A várva várt instrumentális elemek megérkezése, a vonósok játéka kiemeli a dalt a többi közül, és csak remélni merem, hogy a második nagylemezen már inkább az ilyen típusú számok lesznek hangsúlyban. Összességében egy lagymatag, unalmas album a True, de talán a következő majd jobban sikerül.

Velőtrázó sikoly szakította félbe a Fókusz Könyváruház csendjét péntek este, majd egy hulla is előkerült a polcok közül. De vajon ki lehetett a gyilkos? A rejtély megoldásában Kovács Noémi, krimiíró volt segítségünkre, így alig egy óra múlva már bilincsben szállították el az elkövetőt. Az Interaktív krimiszínház Vérrel írva című előadásán jártunk.

Lelkes krimirajongóként már számtalan gyilkossági ügyben nyomoztam együtt Hercule Poirot-val, Sherlock Holmes-szal vagy épp Maigret felügyelővel, így mikor először hallottam az Interaktív Krimiszínházról, rögtön tudtam, hogy nekem is ott a helyem a közönségsoraiban. A pár évvel ezelőtt megrendezett C.S.I. kiállítás után, már volt némi elképzelésem arról, hogy vajon mi várhat rám a könyvesboltban, de Kovács Noémi és csapata felülmúlta a várakozásomat.

Péntek este hat órára megteltek a széksorok a Rákóczi úton lévő Fókusz Könyváruház emeletén. A kíváncsi közönség jó detektívekhez mérten, már ülve is a környezetét pásztázta, árulkodó nyomok után kutatva, hogy vajon mi vár most rájuk. Egy velőtrázó sikollyal, melytől mindenki megdermedt egy pillanatra, kezdetét vette a közel egyórás interaktív előadás. Kovács Noémi, a Lélekölő írója, biztos kézzel vezetett minket végig a nyomozás különböző fázisain. Először szemrevételeztük magunknak a hullát, kiderítettük ki ő, majd következtetek a tárgyi bizonyítékok és a kihallgatások. Persze mindez így egyszerűen hangzik, azonban a játék lényege, hogy folyamatosan dönteni kell, és aki rossz bizonyíték mellé teszi le a voksát, ami nem viszi előrébb a nyomozást, az ki esett a játékból és már csak, mint néző élvezheti tovább a műsort. Azon agyafúrt és szerencsés „nyomozók”, akik viszont végig jó döntéseket hoznak, értékes nyereményekkel lesznek gazdagabbak.

Be kell valljam, én bizony már az első körben kiestem, de ettől függetlenül rendkívül élveztem az előadást. Hatalmas mosollyal az arcomon figyeltem a nyomozás menetét, és ha lehetett, kibicként okoskodtam is egy kicsit, a még játékban maradt „nyomozóknak”. Kovács Noémi igazán rafinált gyilkosságot eszelt ki a számunkra, így kíváncsian várom a következő előadást, ahol egy újabb gyilkossági ügy szálait kell majd kibogozni.

A következő előadásról a Líra Könyv és a Szöveg Színház Facebook-oldalán lehet informálódni. Kovács Noémi annyit elárult, Halloween-re különlegesen félelmetes gyilkossággal készülnek.