Sean Ellis filmje a távoli, egzotikus Fülöp-szigetek szívébe kalauzol, ahol a nagyváros kegyetlenül felőrli a vidékről érkezők tisztaságát. Megszoksz, vagy megszöksz, ahogy a mondás tartja, ám ha a családod mindkettőbe belerokkan, kénytelen vagy egy harmadik útat találni. A Metro Manila (16) lebilincselő film szeretetről, bátorságról, és arról, a kétségbeesés mire rá nem veszi az embert.

Oscar (Jake Macapagal) földműves, rizsföldjének terméséből szerény megélhetésre futja, de gyönyörű feleségével, Mai-jal (Althea Vega) és két kisgyermekükkel nem is vágynak többre. Viszont mikor a helyi kereskedő drasztikusan csökkentett áron hajlandó csak átvenni a terményt választásra kényszerül: maradnak a falujukban, amivel megkockáztatják a nélkülözést, vagy megpróbálnak boldogulni a fővárosban. Két gyerekkel természetesen az utóbbi mellett döntenek. Ám Manilába érve szembesülnek a keserű valósággal, hiszen Oscar, képesítés híján nem sok munkára számíthat, az emberekbe vetett bizalmukat pedig azonnal kihasználják, így már az első nap végére pénz és lakás nélkül maradnak a hatalmas metropolisz közepén. Mivel nincs más lehetőségük maradnak, hogy ne halljanak éhen a szép Mai elszegődik sztriptíztáncosnak, Oscar pedig nemsokára belefut egy kecsegtető álláslehetőségbe.

Manila elitjének elképzelhetetlen gazdagsága miatt a pénzszállítás hatalmas biznisz, ahol katonai múltja és becsületes természete munkához segíti Oscart. A tapasztalt Ong (John Arcilla) társaként olyan vagyonok cserélnek gazdát a segítségükkel, amit még csak el sem tudnak képzelni, Oscar pedig végre segítőre és talán barátra is talál Ong-ban. De hiába fordulnak jóra a dolgok, a korrupt és mocskos Manila még tartogat pár keserű leckét Oscar számára.

A mai világban nem kifizetődő becsületesnek lenni. Körülbelül ez lehetne a Metro Manila egy mondatos összefoglalása, ám a film sokkal több ennél. Közhely, hogy a kisvárosi, falusi emberek mennyivel tisztábbak, kedvesebbek, mint a kapitalizmus fellegváraiban élő társaik, és persze nem is mindig igaz. De a főszereplőink esetében igen. A film nem általánosít, nem a "mocskos nagyváros" és a "makulátlan vidék" áll itt szemben egymással, hanem egyetlen, becsületesen boldogulni próbáló ember harcol az egész korrupt nagyvilággal, ami kiveti őt magából. Nem is kell Maniláig mennie ahhoz, hogy kiderüljön, az ő ideje, az általa képviselt ideális életvitel ideje lejárt: már a saját falujában is átverik, mert megtehetik. Mert a nyílt tekintetű bizalom felett eljárt az idő. Oscar hiába feddhetetlen, hiába tesz mindent úgy, ahogy helyes, ha ettől tehetetlenné válik a kevésbé lelkiismeretes emberekkel szemben. És, legyen akármilyen szomorú is, ez utóbbiak vannak többségben. Ez a helyzet nem is a modern kor "vívmánya", maximum jobban előtérbe kerül a világ materialista felfogása miatt, de a másokba vetett vakhit és bizalom már kétezer évvel ezelőtt is csak a kereszthalálhoz volt elég. Aki túl akart élni, annak mindig is be kellett mocskolni a kezét.

Éppen ezért nagyszerű film a Metro Manila: nem prédikál, nem akar üzenetet közvetíteni, de közben elgondolkodtat saját magunkról, a világról, az emberekről. Minden egyes fordulat szíven üt, még akkor is, ha a történet irányát valószínűleg mérföldekre előre látjuk. Na nem azért, mert annyival okosabbak lennénk főhősünknél, csak mi már hosszú ideje küszködünk abban a világban, amibe ő most csöppent bele. Minden mosoly, minden jótett mögött valami hátsó szándékot sejtünk, Oscar viszont mindent őszintén fogad és őszintén ad. Aztán persze nekünk lesz igazunk, de ahelyett, hogy ez elégedettséggel töltene el inkább elszomorodunk. Oscar és a családja történetét olyan nézni, mint távolból látni egy szörnyű autóbalesetet: tudod, hogy nem tehetsz semmit, tudod, mi lesz a vége, de közben reménykedsz, hátha valahogy mégis megússzák. Csak most az egyszer. Aztán végiggondolod, mit csináltál volna másképp, ha te kerülsz abba a helyzetbe. Te előbb fékeztél volna, te biztosan észrevetted volna azt a gyanús bukkanót az úton, vagy a másik sofőr bizonytalan mozgását. Elkerülted volna, mert el lehetett kerülni. De közben pontosan tudod, hogy ez egyáltalán nem biztos, és ez rémisztő.

Sean Ellis filmje a dráma mellett akciófilm is, ami mindkét viszonylatban keményen gyomron vág és sokáig a nézővel marad. Oscar tiszta tekintete egy olyan világot villant fel, amilyenben jó lenne élni, egy olyat, ahol senki nem ver át, senki nem hazudik és senki sem akar hasznot húzni a másikból. Éppen ezért fáj annyira, ahogy ez a fény lassan halványulni kezd - és ezért olyan reményteljes az, hogy mégsem húny ki teljesen.