Avicii-t, az alig 24 éves svéd DJ-t már a világ legjobbjai között tartják számon, első stúdióalbuma azonban elég lagymatagra sikerült. Sablonos szövegek, unalmas elektró hangzás némi folkos beütéssel és pár instrumentális résszel feldobva – ez a True.

A 2013-as év sem telhetett el Avicii-sláger nélkül, elsőként az I Could Be The One lett mindenki kedvence, majd villámcsapásként robbant be a nyár slágere, a Wake Me Up!, amivel a fiatal svéd DJ minden korábbi sikerét felülmúlta és számos rekordot állított fel. Első stúdióalbumán, a True-n olyan neves előadók is közreműködtek, mint Aloe Blacc, az Incubusból ismert Michael Einzinger, a híres bluegrass énekes Dan Tyminski valamint a legendás Mac Davis.

A szeptemberben megjelent közel ötvenperces lemez két nagy slágere, a Wake Me Up! és a You Make Me, már nyáron a bulik alapzenéi közé tartozott, épp ezért nagy elvárásokkal ültem le meghallgatni a True-t, de miután végeztem a tíz számmal leginkább csak csalódott voltam. A már említett két nyári sláger mind stílusában, mind hangulatában lefedi szinte az egész albumot.

A Hey Brother egy könnyen fogyasztható, mondhatni diétás country-house nóta lett, amit pár nap elteltével könnyedén elfelejtünk sablonos szövegével együtt. Az Addicted To You számomra a lemez egyik gyöngyszeme, valódi erőssége azonban Audra Mae hangjában rejlik. Az oklahomai énekes és szövegírónő kissé rekedtes, mély hangjára rögtön felkapja a fejét az ember, és így a szöveg szempontjából „tizenkettő egy tucat” típusú szerelmes dalt sikerült élővé és szerethetővé tenni. Az ezt követő nyolc perces Dear Boy már jóval kevésbé élvezhető. Na nem mintha bármi probléma is lenne a dubsteppel, azonban ez az olcsó Skrillex utánzat tizenöt évvel ezelőtt is csupán egy hatodrangú disco sláger lehetett volna. Hasonló a helyzet a Shame On Me-vel és Lay Me Down-nal is. Majd jön a Hope There’s Someone, ami akár jó is lehetne, ha az elektró hangzásvilágot inkább instrumentálisra cserélte volna a svéd DJ, így viszont Linnea Henriksson hangja elveszik az unalmas basszus és billentyű rengetegben.

A lemez záródala a Heart Upon My Sleeve hoz némi fényt, és felvillantja előttünk a reményt, hogy mégsem keserű szájízzel kell kivennünk a cd-t a lejátszóból. A várva várt instrumentális elemek megérkezése, a vonósok játéka kiemeli a dalt a többi közül, és csak remélni merem, hogy a második nagylemezen már inkább az ilyen típusú számok lesznek hangsúlyban. Összességében egy lagymatag, unalmas album a True, de talán a következő majd jobban sikerül.