Furcsa kastélyban lakott a herceg. A falakat lila kárpit borította, és valami megmagyarázhatatlan okból az épület környékén sokkal gyakrabban esett az eső. Ez azonban nem zavarta a vendégeket. Jöttek, amikor csak a herceg hívta őket. Márpedig hívta őket. Gyakran. Szerette a játszadozásait. Méghozzá hangosan.

Az elején még minden rendben volt. Az elején általában még minden rendben van. Élvezte. Hangosan. A szerelmet. A szerelmet? Annak egy torz, kifacsart változatát. A perverz gyönyöröket. Mindenben benne volt. Semmire sem mondott nemet. Így élt. Ez éltette. Ha kellett, eszközökkel, ha kellett jelmezekkel. Volt, hogy kialakította a Bűntett helyszínét. Egyenruhások jöttek, és a sértett csak egyféleképp vehetett elégtételt…

Néha csak nézte a többieket. Néha elszomorodott. Elszomorodott azon, hogy Túl sok barátja van, akik igazából nem is a barátai. Arcok, néha maszk mögött. Testek. Először még ruhában. Néha azt érezte, hogy elég. Hogy nincs értelme. Megtehet mindent, de nem kell. Volt, hogy éjjelente annyira úrrá lett rajta a kétségbeesés, hogy a mellette fekvő lányt szorította, és könyörgött: Tarts ki mellettem! Nem akart egyedül maradni. Senki sem akar egyedül maradni.

Pedig tényleg mindent megtehetett. Az ő kastélya, a bűn helyszíne, a játszadozások bálterme. Üveg és szatén. Maszkok és pezsgő. Lilás színek. Minden, semmi sem drága. És minden annyira drága. Egyszer felszólította a többieket: Raboljunk bankot! Persze, ez is csak játék volt. A férfiak öltöztek be rablónak, akik nemcsak a zsákmányt vitték el, hanem a banki alkalmazott hölgyek erkölcseit is. Játék volt az egész. Veszélyes játék. Felemésztő játék.

Egyre nehezebben szedte össze magát a kilengések után. Külön szót alkotott rá: orgivornyák. Orgiák és tivornyák. Rosszul viselte. Szúrt a szíve, verejtékezett. Másnap csak feküdni bírt, rázta a hideg. Mintha a tél beosont volna a városba, be a küszöb alatt a palotájába, egyenként kioltott minden fényt, felkúszott az ágyán, és mint egy hatalmas kígyó, körülfonta a szívét. Úgy érezte, Millió apró darabra esik szét. Ki kell lépnie.

Volt a vendégei közt egy, akit különösen szeretett. Egy lány. Mert néha mindegy volt. De ez a lány…  volt benne valami. Az ilyesmit sosem lehet megmondani. Ő kell, és kész. Sosem volt féltékeny, de nála gyűlölte látni, ha mással volt. És tudta, hogy az a másik úgysem tudja megadni neki, amit  akar. Ennek a bolond perverznek, aki mégis úgy mosolygott, hogy attól élénkebb lángra lobbantak  a gyertyák, a pezsgő buborékjai pedig pattogni kezdtek. Tudta, hogy nem jelent neki semmit az a másik. Mégis megsebezte. Szokatlan volt: Kilépő sebek, bele a semmibe.

Talán majd a vallásban menedéket talál. Az önpusztítás, a rombolás, a nihil, a dekadencia elől.
Annak a lánynak a tekintete elől. Nem akart mást, mint Megtisztulást. De ennek is sajátos módját
választotta. Lányokat hívott, akikre apácaruhát adott. Azt akarta, hogy mentsék fel, hogy gyónhasson. A maga sajátos módján, ami után eggyel több mindent kellett meggyónnia. Hogyan keveredett oda az a lány? Mi volt a szemében? Megvetés? Csak nem ő is…? Lehet, hogy neki is több mint egy kívánatos  test? De már késő volt, Elkezdődött a vég.

Kért volna egy második esélyt, de cinikus volt, részeg, nemtörődöm. Élni akart. Azt hitte, ez az. Aztán egy tiszta reggelen rájött. Kell neki. Mindig is kellett. Akkor is, amikor nem akart tudomást venni róla, amikor nem vallotta be magának. Magányosan kóborolt a kertben, rozsdás levelek mellett, amik puha talapzatot adtak az omladozó szökőkútnak. A kövér kis szobor rég nem fújta a vizet. Rég nem voltak bálok, rég nem voltak vendégek. De bentről figyelték a sétáját. Béke volt benne. A herceg furcsa békéje a furcsa kastély kertjében.

Négy év után jelentkezett új albummal a Placebo, és bár a nyitó címadó hallatán azt hihetnénk, hogy folytatódik a 2009-es Battle For the Sun optimizmusa, a következő 9 tételben erre alaposan rácáfol a brit trió. Vannak rockosan rájuk jellemző dalok (Rob the Bank, Purify), melankolikusan rájuk jellemző dalok (Hold On to Me, Begin the End), a Sleeping With Ghosts/Meds világát felidéző dalok (A Million Little Pieces, Exit Wounds), a lemez végén pedig pályafutásuk talán legszebb, legmeghatóbb dala, zongorával, cimbalommal (!), vonósokkal (Bosco). Minden ízében, fanyarságában, sötétségében, lélegzetében, szabadságában igazi Placebo-lemez a Loud Like Love. Hangosan szerethető.