Egyes események, melyeknek részesei vagyunk, vitathatatlanul kihatnak ránk életünk utolsó napjáig. Nemcsak akkor, ha mi vagyunk a történések főszereplői, hanem akkor is, ha csak a partvonalról figyelünk. És aztán sokszor kiderül, hogy a meccs sem csak a pályán zajlik. Még ha évtizedekkel később is történik ez meg.

A Felfelé folyik, hátrafelé lejt egy történetet mesél el, kétféle nézőpontból. Egyszer az események sűrűjéből az ÉN, egy sértett kamasz szemszögéből, aztán egy dúló érzelmi vihar után évtizedekkel a MI vagy inkább az ŐK kerül előtérbe egy nyugdíjas öregúr történetében.

Fiatalkori botlásainkkal, hibáinkkal, saját sutaságunkkal, vagy éppen a sors alakulásával is vitába szállunk emlékezetünkben és utólag készségesen elhisszük az eseményeknek azt a verzióját, amelyik könnyebb a lelkünknek. Önvédelemből-e vagy csak önzésből, de az ember szeret szépíteni. Ezért van talán, hogy az idő minden emléket megszépít és minden sebet begyógyít.

Az idő múlásával sokszor játszik furcsa játékot velünk a saját elménk. Valóban úgy történt, vagy csak úgy akarunk emlékezni rá? Hogy képes az ember olyan szinten átírni az igazságot, hogy maga is elhiszi azt? Miként tudja egy rég elfeledett emlék újbóli – és már valós tényeket megmutató – felbukkanása meglepni azt is, aki részese volt az eseményeknek? Ezeket a kérdéseket teszi fel Barnes regénye, de válaszok helyett csak néhány útjelzőt ad saját válaszaink megkereséséhez.

Mi történik akkor, ha évtizedek múltán előkerülnek a valós tények, melyek sehogy sem illenek az igazságot oly’ gondosan palástoló, elfedő emlékeinkbe? Milyen mélyre tudjuk elásni a valóságot? És a mélység vajon garancia arra, hogy soha nem szembesülünk vele? Más kérdés, és talán még fontosabb, mint saját kénylemünk felborulása, hogy milyen hatással vannak botlásaink mások életére?

Julian Barnes új regénye, amely a Partvonal Kiadó gondozásában jelent meg, szépirodalmi magasságokban mesél mély emberi érzésekről és sorsokról. Egy esetlen kamaszszerelem, néhány rosszul megválasztott mondat, egy meggondolatlan tett évtizeteket, sorsokat, életeket határozhat meg. És ezekből a hatásokból hiába akarjuk kivonni magunkat, az élet előbb-utóbb mindenképp szembesít azzal, amit elferdítettünk emlékeinkben. Az ezt kísérő lelki folyamatok élethű leírása Barnes regénye, mely az Egyesült Királyság legjobb regényeként a Man Booker díjat is kiérdemelte 2011-ben, nem véletlenül. Olvasmányosan, mégis érzékletesen, hangulatokat, érzéseket megidézve meséli el Tony Webster történtét, amolyan „akkor és most” képekben.

És tényleg, az emberi elme képes átírni a történelmet. Egy időre, talán.

A regény a Partvonal Kiadónál jelent meg.