A Sziget Világzenei Nagyszínpada pont ugyanazt a jóleső állandóságot képviseli az életünkben, mint a nagymama húslevese: tisztában vagyunk vele, hogy nem változik semmit, mégsem unjuk meg soha. Ehhez hozzájárul az is, hogy a világzene már önmagában örökzöld, és persze az sem mellékes, hogy olyan bevett produkciók, mint Goran Bregovic és „ikertestvére”, Boban Markovic, a Che Sudaka vagy a Taraf des Haidouks mindig megbízhatóan jó bulit produkálnak. Annak sem kell azonban csalódnia, akinek már elege van a húslevesből: találtunk olyan produkciókat, amelyek most debütálnak a Szigeten. 
Canzoniere Grecanico Salentino
Augusztus 12., 23:15
Dél-Olaszországban úgy tartják, a taranta pók mérgének legjobb ellenszere az órákon át tartó tánc. Ez a féktelen pörgés a taranta, vagy pizzica tarantata, amelynek legismertebb képviselője a salentói Canzoniere Grecanico Salentino. Hiba lenne azonban csak a dél-olaszországi városra korlátozni az 1975-ben Rina Durante által alapított, 2007-ben pedig teljesen megújult banda hazáját, hiszen zenéjükben a teljes Mediterráneum megjelenik. A grecanico a görög-bizánci kultúrára utal és arra a sajátos nyelvre, amelyet az olasz csizma sarkában található kikötővárosban beszélnek, a gazdag hangszerelés pedig a Földközi-tenger medencéjének valamennyi kultúráját felidézi. A néha lírai, néha féktelen transzba forduló repetitív zenét már 17 albumon mutatta be a zenekar.
Helsinki-Cotonou Ensemble
Augusztus 13., 16:45
Felejts el mindent, amit a finn zenéről tudsz, akkor is, ha a tudásod alapja a Värttinä és akkor is, ha a HIM. A Helsinki-Cotonou Ensemble három vállalkozó szellemű finn dzsessz-zenész kalandjának gyümölcse: három éve ellátogattak Beninbe, és az afrikai országban három helyi muzsikussal álltak össze. Az eredmény a Helsinki-Cotonou-tengely mentén egyszerre idézte a dzsesszrock hagyományokat és az afrikai ritmusokat.
Az afrobeat és a voodoo azóta is megmaradt, a dzsesszvonal azonban elhalványult. Tavaly novemberben kiadott lemezük, a Fire, Sweat & Pastis inkább egy fergeteges afrobuli zenéje, amelyet a Szigeten is megismerhetünk – a tűz, az izzadság és a pastis közül a korai időpontra tekintettel az izzadságot mindenképp.
Mariza
Augusztus 14., 21:15
A portugál néplélek bús-fájdalmas zenéjeként ismert fado nem az a kimondott fesztiválzene, bár a Szigeten is láthattunk már ízelítőt belőle. Marizával, a műfaj legnevesebb képviselőjével azonban nem csak szintet ugrunk, de azt is megismerhetjük, milyen, amikor a portugál gitár szívfacsaró hangja és a melankolikus ének életre kel a szabad ég alatt. A félig mozambiki, félig portugál, de már „Lisszabon nyolcadik kerületében”, a Mourariában és a vár oldalában, vagyis a lisszaboni fado hazájában felnövő művésznő elképesztő energiákat hoz a színpadra – elbűvölő előadásait a Müpában már többször élvezhettük –, zenéjében pedig a fadót a legtermészetesebb módon keresztezi flamenco, dzsessz, a soul vagy a bossa nova motívumaival.
Noura Mint Seymali
Augusztus 15. 18:15
Nehéz lehet kikerülni a zenét, ha az ember apja írta a mauritánai himnuszt, nevelőanyja pedig Dimi Mint Abba, a legismertebb énekesnő az országban. Noura Mint Seymali sem választott más pályát: először, még tinédzseként Dimi Mint Abba vokalistájaként lépett színpadra, önálló produkcióját pedig tavaly ismerhette meg a világzenét szerető közönség. Zenéje pedig igazi világzene, amely a helyi hagyományokon kívül a klasszikus amerikai rockzenéből vagy soulból és bluesból is táplálkozik. Egy interjúban arról beszélt, hogy Jimi Hendrix és James Brown is hatással volt rá. A bluesgitár itt archaikus pengetős hangszerek mellett szólal meg, az erős ritmusszekció előtt pedig Noura mágikus énekét csodálhatjuk meg.
A név már elég árulkodó: az első szóból következtethetünk a zenei gyökerekre, a másik kettőből pedig a megvalósításra. Vagyis aki eddig csak hagyományos hangszerekkel tudta elképzelni a népzenét, az nézhet majd egy nagyot a Gypsy Sound System buliján. Az umcca-umcca alap náluk is alap, csakhogy ezt nem kannán, hanem laptopon hozzák. A csapatot ugyanis egy DJ páros (DJ Olga és Dr. Schnaps) álmodta színpadra, így az önmagukban is táncra ingerlő, vérpezsdítő folk dallamok elektronikus talapzaton nyugodnak. Illetve dehogy nyugodnak, aki erre a zenére nem mozdul be, annak az életöröm mutatójával komoly gondok lehetnek. Az egyébként svájci illetőségű duó valóságos modern lagzit varázsol a deszkákra, autentikus ruhákkal, állandó pörgéssel - szóval senki se egy modoros nászra készüljön. A Gypsy Sound System 40 országban adott közel 800 koncertje után idén a Sziget vendégseregletét is megtáncoltatja. Viszont az éjféli töltött káposztával azért senki se számoljon.
Nagyon erősre sikerült az idei fellépők listája, de különös örömmel fogadtuk az itthon még nem különösebben ismert amerikai úriember nevét. Az énekes vak szülők gyerekeként nőtt fel, valamennyi testvérével együtt több hangszeren is megtanultak játszani, hiszen a zene egy olyan nyelv volt a családon belül, amit mindenki egyformán érzékelhetett és kommunikálhatott vele. Emellett William később mentálhigiénés terapeuta diplomát is szerzett, hogy aztán ezt a különleges személyes élettörténetet egy még különlegesebb zenei világba csomagolja. Zenéje ötvözete az indie, a folk és az elektronikus zenének, amelyet végtelen békével tölt meg a hangja. Az ő koncertjén nem ugrálunk, nem táncolunk, de olyan élménnyel leszünk többek, amiért érdemes szombat este az A38 színpadához kanyarodni. Első lemeze éppen tíz éve jelent meg Until When We Are Ghosts címmel, idén tavasszal pedig a Pittsburgh névre keresztelt albummal örvendeztette meg rajongóit. 
pont olyan, mint a többi fiatal énekesnő: fiatal és énekesnő – mondhatnánk, de a belga szőkeség valahogy mégis más. Már csak azért is, mivel modern soulzenéjéről előbb jutnak eszünkbe a hatvanas évek angol dívái, például Dusty Springfield, mint az R'n'B amerikai és európai tucatelőadói – akiktől eme gonosz megjegyzésünk miatt ezúton kérünk elnézést. A belga Selah Sue visszatérő vendég Budapesten, utoljára tavasszal az A38-on csodálhatta meg pár száz szerencsés, ahogy a legnagyobb természetességgel tölti be a teret fátyolos hangjával. A Szigeten sem először lép fel, aminek csak örülni tudunk, hiszen hiába töltötte az elmúlt több mint fél évtizedet a színpadon, még mindig csak 25 múlt, és élmény, ahogy követhetjük karrierje lépéseit. És persze aktualitása is van a fellépésnek, hiszen március végén jelenet meg második, a Reason címet viselő albuma.
A Papírvárosok másik jó húzása a szinte teljesen ismeretlen arcok felvonultatása - kivéve a modellből éppen színésznővé váló Cara Delevingne-t - amitől a karakterek is sokkal valódibbnak tűnnek, mint ha mondjuk egy sorozatból már ismert fiatal színészre esett volna a választás. Az ilyen alkotásoktól megszokott, gyakran korosztályidegen okoskodás is a minimumon maradt és a cukinak vagy különlegesnek számító tulajdonságok sem írják felül a karakterek valódiságát. Hiszen alapvetően átlagos gyerekekről van itt szó, akik elhatározták, hogy belevágnak valami különlegesbe - éppen ezért tud velük együtt izgulni, röhögni és szomorkodni a néző akár most kamasz, akár már csak volt. Aztán ha magunkkal viszünk belőle valami életre szóló következtetést, felidéz egy keserédes emléket, vagy akár csak egy kis boldogságot hagy a szívünkben, már megérte jegyet váltatnunk rá. 
Fogalmam sincs, hogy Hollandia milyen szinten találkozik az olasz kajával, de bánja kánya, ha sehogy, ettől még a Den Haag egy baromi hangulatos kis hely, fullra bent a város szívében, az Astoriától nagyjából 5 perc sétára, a Dohány utcában. Viszont egyem a szívüket, annyira kis szégyenlősek, hogy a honlapjukon sehol sincs feltüntetve, hogy náluk kapható gluténmentes pizza, így ha szájhagyomány útján nem jut el hozzám ez a hír, sosem fedezem fel őket. Tessék csak szépen reklámozni ezt, marketing rulez! Mert náluk a kiszolgálás is rendben van – hiába nem kértem semmit inni, mégis kaptam egy pohár szódát, amire mondhatnánk, hogy alap, de akinek van némi tapasztalata a magyar vendéglátóban, annak ez közel sem ennyire egyértelmű -, és itt valóban minden pizza kérhető gluténmentes változatban is. Érződik is, hogy más a tészta, és ezen talán érdemes lenne elvégezni némi finomhangolást, ugyanis a széle olyan kemény, hogy a nagy erőlködés közepette attól féltem, hogy vagy elpattan a kés hegye vagy átvágom az asztalt. Nem csúcsalkotás, de teljesen korrekt, főleg azok után, hogy azt hitted, a glutén rémisztgetése miatt keresztet vethetsz a pizzára. Fontos info velük kapcsolatban, hogy vasárnap zárva vannak, tehát náluk senkire ne a hét utolsó napján törjön rá a gluténmentes pizza iránti mohó vágy.
És itt a király! Ki a frász gondolta volna, hogy majd éppen a nem túlságosan bizalomgerjesztő környékű Keleti pályaudvarnál bukkanunk rá a gluténmentes pizzák legfinomabbjára? Pláne, hogy az Etna II. honlapja is elég fapados, ami szintén nem srófolja felfele a beléjük vetett bizalmat, de azért egy rövid telefonálás után kiderül, hogy igen, valóban működnek, és igen, valóban van gluténmentes pizzájuk (sőt, elvileg tésztáik is, bár ez a helyben kezünkbe nyomott étlapon nincs feltüntetve). Sebaj, úgyis pizzázni jöttünk, és hát az első tapasztalatok alapján már nyomtathatják is a törzsvásárlói kártyát. A tészta saját fejlesztésű, krumpli alapú finomság, 100%-os pizza élménnyel, igazi, itáliai vékonysággal. Ropog, nem száraz, nem kőkemény, simán elvágható, nagy a kínálat és a feltétpark is gazdag. Ha akarjuk, lehet sima gombás is, de a húsimádók a szalámis, sonkás, baconos „update” ízorgiára is hegyezhetik az ízlelőbimbóikat. A négy tesztelt hely közül egyértelműen ők a nyertesek, és a lelkesedés még határtalanabb lehetne, ha a pizzaszakács nem olyan fejjel grasszálna a kemence körül, mint aki minden vendégben halálos ellenséget lát; valamint néha a felszolgálók is megereszthetnének egy mosolyt a betérő éhes utazók felé.
Ez pedig a bónusz, a plusz egy, a házilag elkészíthető pizza… szerűség. Igen, szerűség, mert nem hagyományos pizza, de határozottan hozzá hasonlít még a leginkább. Élvezete egyetlen prekoncepciót követel meg: szeressük a halat! Ugyanis a tésztájához semmi más nem kell, mint egy doboz tonhal, két tojás, egy kis kanálnyi olaj, meg tetszés szerint fűszerek (oregano, fokhagyma, stb.). Ezt egy tálban összeturmixoljuk, szilikonos sütőformába töltjük, és irány a sütő, ahol 200 fokon 15-20 percig sütjük. Aztán kivesszük, és jöhet rá a tetszés szerinti feltét, szalámi, sonka, paradicsom, vagy bármi, ami van otthon, és el tudjuk képzelni a pizzán. Még egy kis sajt, és nagyjából 5 percre mehet vissza a sütőbe, hogy olyan gyönyörűségesen nézzen ki, mint a mellékelt képünkön. Az elkészítés valóban nem egy nagy vaszisztdasz, és bár nem tűnik nagynak a cucc, igencsak laktató, így simán jól lehet lakni vele. Persze, nem igazi pizza, de aki már a falat kaparja, hogy glutén- és szénhidrát-érzékenyként legalább valami arra emlékeztető kerüljön az asztalára, az nyugodtan tegyen próbát ezzel az egyszerű és kreatívan variálható recepttel.
„Előző este vidéken játszottunk, és már leérkezéskor kiderült, hogy a busz nincs valami jó állapotban” – kezdi a sztorit Farkas Izsák hegedűs. – „Koncert után jött is a pánik, merthogy már be se lehetett indítani. Hajnali egy óra volt, három órára voltunk az otthontól, másnap reggel nyolctól klipforgatás és a busz néma. Egymás után próbáltuk beindítani, majd félórás próbálkozás után Misinek sikerült. Végre elindulhattunk haza, de így összesen két órás alvással érkeztünk meg a helyszínre. Szerencsére forgatás közben is volt időnk kicsit pihenni, amikor nem minket vett a kamera.”
Florence Welch, a banda énekese még 2012-ben jelentette be, hogy a csapat egy évre szabadságra megy, ő maga pedig szeretne egy kicsit "normális" életet élni, ami egy húszas évei közepén járó fiatal hölgy részéről nem is csoda. Az egy évvel korábbi, Ceremonials című lemezükkel az angol listák első helyéig meg sem álltak, a Billboard-on a hatodik helyig jutottak az egyébként nagyon erős zenei anyaggal.
Mindez pedig nem csak egy olyan elgondolás, ami a dalszerző fejében fogalmazódik meg, hogy aztán egy mezei zenehallgató semmit ne érezzen belőle. A lemez első dalától az utolsóig egy légiesen megkomponált, pozitív, ugyanakkor valóban nagyon érzékeny összképet fest. Welch egy nagyon kicsit visszavett a saját hangjából, de éppen csak annyit, hogy a zsigeri és semmi mással össze nem téveszthető karakter megmaradt, de kicsit előrébb lépjenek a hangszerek, elsősorban a rézfúvósok, akiknek Welch fontos szerepet szánt a lemezen. Ezért is kérte fel a produceri munkákra a már említett Dravs-t, aki korábban Björkkel a legendás Homogenic albumot rakta össze, ami Welch egyik személyes kedvence. 
A klasszikus értelemben vett lassabb, líraibb vonal, ahol a hangsúly Welch hangján van és a zenei háttér csak egészen apró szerepet tölt be, kevéssé jellemző a mostani korongra, de az ilyen típusú dalok (St. Jude, Long&Lost, Various Storms & Saints) tökéletes ellenpontjai a pörgősebb szerzeményeknek. A reneszánsz művészetek professzorának lányaként valószínűleg nem véletlen, hogy valaki ilyen ügyesen tudja keverni a robusztus drámai elemeket a légies finom szépséggel. 
Az. hogy az ember össze tud menni nagyon picire, első (sőt, második, harmadik) blikkre nem tűnik egy túl hasznos szuperképességnek. Úgy meg még kevésbé, hogy a Hangyának a Thort, Amerika Kapitányt vagy éppen Vasembert felvonultató Marvel-univerzumban kell ezzel a tehetséggel megállnia a helyét. Ám minden vélt vagy valós komolytalansága ellenére az icipici szuperhős felülemelkedik a nevetség tárgyává váláson, és egy kifejezetten kedves, de közben komolyan is vehető, klasszikus hőssé válik. Ez pedig elég nagy százalékban az őt megtestesítő Paul Ruddnak köszönhető, akinél kevésbé tipikus hős-alkatú színészt már régen castingoltak ilyen szerepre. Valószínűleg éppen azért működik ilyen olajozottan a szerkezet, mert Rudd, Robert Downey Jr-hoz hasonlóan szinte tökéletesen megegyezik a saját karakterével, hiszen hiába tehetséges, izgalmas és jóképű színész, de a szerepekhez való szokatlan, szarkasztikus és humoros hozzáállása miatt az A-listás főhőssé válás valahogy mindig elkerülte.
Emellett a már istenített Rudd mellé betársították Michael Douglast, aki hiába van már annyi éves, amennyi, mégis furcsán hat az idős mentor szerepében. Nem azért, mert nem jó, sőt, nagyon is az, működik a kettejük (vagy Hope-pal együtt a hármójuk) kapcsolata, viszont Douglasról valahogy nem lehet igazán elhinni, hogy tényleg letette a lantot. Hiába a nagypapás mellénykék vagy az ősz szakáll, minden második pillanatban ott van a lehetősége annak, hogy megelégeli a fiatalok bohóckodását és ő maga ölti fel újra a hangyaruhát - és egy szemernyi kétségünk sincs afelől, hogy ne tudná még mindig szétrúgni az ellen hátsóját. Ettől pedig Dr. Pym nem a megszokott idős, bölcs tanító kategóriájába esik, hanem inkább a nagyon is aktív és veszélyes Odinnal emelkedik egy szintre, ami kifejezetten frissítő. Arról nem is beszélve, hogy az, hogy ő önként, saját, józan és megfontolt döntése miatt adja tovább a stafétát ahelyett, hogy jó képregényes szokás szerint meghalna, egy sokkal izgalmasabb cselekményt eredményez. Ez a kicsit eltolt de annál hatásosabb szemlélet a romantikus szálra is igaz, mert persze ha a hős közelébe kerül egy vonzó nő ott tuti lesz valami, hát még akkor, ha az a nő a mentor lánya... klisé persze, de szépen és nyálmentesen megoldott, sőt végül viccesre is fordított szál ez. Hope karaktere pedig egy igazi belevaló, badass nő, úgyhogy ha a jövőben tényleg megkapja a film által sugallt nagyobb szerepét annak csak örülni lehet. 
John Green kalandos-szerelmes-vicces-komoly tinédzsertörténetéből egy hasonlóan élvezetes filmet készítettek, amiről jövő csütörtöktől a saját szemetekkel is megbizonyosodhattok. De aki nem akar addig várni akár még az egész regényt is kiolvashatja, főleg, hogy ehhez mi is segítséggel szolgálunk.
Dolcissima
Gelato Ice Cream Shop
Különösen az urak fantáziája lódulhat meg a Hideg Nyalat kifejezés hallatán, de hagyjuk a "szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának" (copyright by Virág elvtárs), meg aztán itt nincs is szó semmiféle bűnről, sőt, ez a jeges nyalánkság abszolút bűnmentesként hirdeti magát. Merthogy cukor-, tej-, glutén-, tojás- és mindenmentes, viszont egy valamitől nem mentes: a finomságtól. A kókusztej alapú jégkrém fellelő helyei gombamód szaporodnak országszerte, de akiknek a diéta közepette éppen a fagyizás élménye hiányzik a legjobban, azoknak sem kell telezokogniuk a párnájukat. A Pozsonyi utcában, a Szent István Park magasságában található Park 26 ugyanis gombócos formában árulja a nyalat valamennyi változatát: nálunk a kókuszos és a trópusi vitte el a (kókusz)pálmát, de mindegyik ízvariációnak érdemes egy esélyt adni. Ha nem tudnánk, hogy mindenmentes az édesség, nem mondanánk meg, ugyanis semmilyen mellékíz nem keseríti el a szájpadlásunkat. Oké, az árszabás egy kicsit drágább, mint a hagyományos fagylaltok esetében, de azért egyáltalán nem reccsen meg a pénztárcánk, ha egyszer-egyszer engedünk a Hideg Nyalat csábításának. Maga a Park 26 picinyke üzlet, de előtte több szék és asztal is van, és ha jó időpontban telepedünk le, akár számolhatjuk Lipótváros arrafelé megforduló művészeit és hírességeit.
A fagyizás nem csak a belvárosiak kiváltsága, de tény, hogy jóval nagyobb publicitást kapnak a city szívében dobogó helyek. Pedig a külváros peremén is találni gyöngyszemeket: ilyen a XVI. kerületi Heszperidák Kertje is. Az árpádföldi cukrászda félénken megbújik egy társasház utcai frontján, viszont amikor átlépjük a küszöbét, olyan, mintha egy másik világba csöppennénk. A fagylaltválasztékuk is bőséges, sőt, gondolnak azokra is, akik szabadulnának a cukortól - a diabetikus verzióból a kókuszt, a rizst és a rumos diót teszteltük, és valamennyi kiváló volt -, de a hely legnagyobb erénye a bűbájos kialakítás. Tényleg érdemes a fagyit kehelybe kérni, és leülni a "Kert" valamelyik helyiségébe, mert mind a bútorok, mind a dekoráció tüneményesen lett kialakítva, sőt, még játszósarok is van, gondolva a legkisebbek szórakozására is. Rendkívül hangulatos hely, igazi színfolt, bízunk benne, hogy még sokáig nyalakodhatunk nálunk. Ja, és a belga csoki fagyijukat kötelező megkóstolni! 
Az ezerrel dübörgő kánikula győzelmet aratott a koncertlátogatási kedv felett, és bár előzetesen is necces volt, hogy nem lesz-e túlságosan nagy helyszín a Park a bulinak, az időközben beköszöntött tikkasztó klíma feltehetően sokakat a vízparton tartott. Azért nem volt cinkes a nézőszám, de az amcsi Less Than Jake műsora alatt még nagyon hézagosak voltak a sorok (az estét kezdő francia Chunk! No, Captain Chunk! koncertjét sajnos nem sikerült elcsípni). Még a floridai srácok is megjegyezték, hogy milyen kicseszettül durva a hőség, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy alaposan odategyék magukat első magyarországi bulijukon.
Az utánuk következő Skindred élő teljesítményéről már mindent elmondtunk 
Fel volt adva tehát a lecke a főműsorszámnak, a Pittsburgh-ből érkező Anti-Flag négyesének, de vannak már annyira rutinos csókák ezek a zenészek, hogy gond nélkül megoldották a feladatot. Zászlóséknál a punkos zene mellett az üzenet is hangsúlyos, vagyis megmutatták, hogy ez az életérzés sem csak gördeszkázásból és bevásárlóközpontok mögött eltolt spanglikból áll. Különösebb pihenő nélkül küldték a dalaikat, dobosuk, aki távolról leginkább Gálvölgyi János és Benny Hill ötvözetére hasonlított a felszerelése mögött, nagyon feszes alapokat adott a zúzdához.
Aligha kell bárkinek is bemutatni a Muse-t: a brit trió már annyira népszerű, hogy Magyarország is kénytelen volt meghajolni előtte. Erre bizonyíték, hogy amíg 2007-ben nagyjából negyedház volt kíváncsi rájuk a Budapest SportArénában, addig 2012-ben már nyugodt szívvel ki lehetett rakni a „megtelt” táblát ugyanerre a létesítményre. Nem is csoda, hiszen Matt Bellamy és társai olyan slágerekkel taglózták le még a rádióhallgatókat is, mint a Supermassive Black Hole, a Starlight, az Uprising vagy a Madness, sőt, még a 2012-es londoni olimpia hivatalos dalát (Survival) is nekik köszönhettük.
Amíg a legutóbbi anyagon helyenként a dubsteppel flörtöltek, vagy még korábban valóságos szimfóniákat írtak, addig itt jóval egyszerűbbre (gitár, dob, basszus, ének) vették a hangszerelést. És nem győzöm elégszer leírni, hogy ezzel sem lenne gond, szívük joga arra menni, amerre akarnak, ám hiányoznak azok a dalok, amik megborzongatnak, amiknél hitetlenkedve csóválnánk a fejünket, hogy húú, ilyet is lehet, amiknél térdre ereszkednénk, mind a zenei tudás, mind a piszkosul eltalált dallamok okán. Ehelyett kapunk egy lemezt, amit el lehet hallgatni, de nem ébreszti fel a „most azonnal újra lejátszom” vágyat. Arról már nem is beszélve, hogy semmi sem indokolja, hogy a nem különösebben izgalmas The Globalist például 10 perc fölé terebélyesedjen.
Anélkül, hogy bármilyen poént is lelőnék, azt hiszem néhány dolog már az Európa Kiadó gondozásában megjelent kötet kézbevételekor elég egyértelművé válik - a villámokkal tarkított fedőlap és a sokat mondó cím nem igazán hagy kétséget a könyv fő libabőr-faktora felől. Végül is ugyanennek a briliánsan beteg elmének köszönhettük a Kedvencek temetőjét is! Aztán amikor elbeszélőnk, Jamie gyerekkori emlékei között találkozunk a különös, az elektromosság iránt rögeszmésen érdeklődő Jacobs tiszteletessel már kezdenek a fejünkben a helyükre illeszkedni a társasjáték-darabok. De hiába is érezhető szinte az elejétől, hogy mire is fog kifutni a cselekmény, mégis, amikor valóban bekövetkezik úgy gyomorszájon vág, hogy az csak na. Nem azért, mert annyira ijesztő, hogy nem lehet utána aludni - mondjuk azért félősebbek ne éjszaka olvassák - hanem mert a maga monstrénak ható 400-valahány oldalával olyannyira bekebelezi az olvasót, hogy a végére már személyes történetnek érződik. Jamie életének története még akkor is közel kerül hozzánk, ha sem a 1960-as évek Amerikájával, sem az éveken keresztüli heroinfüggőséggel nincsenek közelebbi tapasztalataink. Jó barátunkká válik ez az intelligens, izgalmas, sérült de erős férfi, akit pici gyerekkorától kezdve végigkísérünk a nem éppen hétköznapi életén, bizalmasává válunk, hacsak nem egyé is olvadunk vele. Így amikor végül szembekerül azzal, amitől ő maga is kíváncsian rettegett egész életében mi is izgatottan várjuk és féljük a befejezést. Ami, szinte természetesen, nem ad megnyugvást.
„Európa már véget vetett a saját életének” - mondja az iszlámra áttért, ezért pedig a kontinens egyik legnevesebb egyetemének vezetését is megszerző Rediger hősünknek, a fásult irodalmárnak, aki már azt sem tudja, miben nem hisz. 2022-ben vagyunk, Franciaország élére a hagyományos politikai elit mélyrepülésének egyenes következményeként iszlamista elnök kerül, a két figura ehhez a helyzethez próbál viszonyulni a maga módján. Adódik a lehetőség, ám Michel Houellebecq a Magvető Kiadónál megjelent regénye, a Behódolás nem vértől fröcskölő apokaliptikus látomás, se nem szatíra. Persze mindkét motívum megjelenik, ám aki kicsit is ismerős a francia író deprimáló világában, tisztában lehet azzal, mit várhat az év botránykönyvétől: baloldali városi értelmiség önironikus kritikáját (bár a szerző igyekszik felhívni a figyelmet arra, ő maga sosem forgott azokban az egyetemi körökben, ahol a regény játszódik).
Minden 2010-ben kezdődött a Gruval. A jólelkű főgonosz apró szolgáit már akkor a szívünkbe zártuk, így épp ideje volt, hogy készüljön egy önálló film, amely csak és kizárólagosan a minyonokról szól. Hiszen az eddig még nem derült ki, hogy vajon a sárga kis lények, hogyan kerültek kapcsolatba Gruval először. A Minyonok című animációs film ezt meséli most el nekünk, bemutatva azt is, hogy az idők kezdetétől fogva, hogyan alakult a cukiságok sorsa.
Ennek a felettébb furcsa, német + svéd = angol felállásnak lett az eredménye a Skills In Pills album, amely felfogható tulajdonképpen a germán dalnok szólólemezeként is (a projekt megjelölésére használt Lindemann név is erről árulkodik), és amely egyértelműen a kiéhezett Rammstein rajongók étvágyának csillapítására szolgál. Herr Lindemann rendkívül egyedi orgánummal rendelkezik, így aligha várható tőle egy smooth jazz korong, de a hangján túl a muzsika is az anyabanda megoldásaira emlékeztet. Till tehát nem akart kibújni a bőréből, társa pedig az a Peter Tägtgren lett, aki a death metalos Hypocrisy és az indusztriális Pain főnökeként jól ismert figura a keményebb zenék világában.
