Nehéz eldönteni, hogy mi a jobb: a Florence and the Machine új lemeze, vagy az, hogy néhány hét múlva élőben is hallhatjuk őket a Sziget Fesztiválon? Szerencsére nem kell választani, a How Big, How Blue, How Beautiful névre keresztelt album kiváló felkészülési lehetőség az augusztus 11-i koncertre.

Florence Welch, a banda énekese még 2012-ben jelentette be, hogy a csapat egy évre szabadságra megy, ő maga pedig szeretne egy kicsit "normális" életet élni, ami egy húszas évei közepén járó fiatal hölgy részéről nem is csoda. Az egy évvel korábbi, Ceremonials című lemezükkel az angol listák első helyéig meg sem álltak, a Billboard-on a hatodik helyig jutottak az egyébként nagyon erős zenei anyaggal.

Az együttes frontembere saját elmondása szerint a harmadik lemez előtt egy hosszabb, nehéz időszakon ment át, amiért nagyon sérülékenynek, érzékenynek érezte magát, éppen ezért szerinte a How Big, How Blue, How Beautiful az eddigi legszemélyesebb munkája. Az előző lemezhez képest Welch szerint a mostani sokkal valóság központúbb, mert amíg a Ceremonials a transzcendens, a halál és a víz, mint központi elem befolyása alatt született, addig most sokkal inkább arról írta a dalait, hogy hogyan lehet élni és szeretni a világban anélkül, hogy el akarnánk szökni belőle. Egyébként a producer Marcus Dravs egyenesen megtiltotta Welchnek, hogy újabb dalt írjon a víz témájában, amit ő meg is fogadott - kivéve a Ship To Wreck című dalt.

Mindez pedig nem csak egy olyan elgondolás, ami a dalszerző fejében fogalmazódik meg, hogy aztán egy mezei zenehallgató semmit ne érezzen belőle. A lemez első dalától az utolsóig egy légiesen megkomponált, pozitív, ugyanakkor valóban nagyon érzékeny összképet fest. Welch egy nagyon kicsit visszavett a saját hangjából, de éppen csak annyit, hogy a zsigeri és semmi mással össze nem téveszthető karakter megmaradt, de kicsit előrébb lépjenek a hangszerek, elsősorban a rézfúvósok, akiknek Welch fontos szerepet szánt a lemezen. Ezért is kérte fel a produceri munkákra a már említett Dravs-t, aki korábban Björkkel a legendás Homogenic albumot rakta össze, ami Welch egyik személyes kedvence. 

A lemezen domináns szerepet kapnak a pörgősebb, ritmusosabb dalok, amik néhány másodperc után magukkal ragadják a hallgatót (de a lábunk biztosan dobogni kezd). Az első három dal, a már említett Ship To Wreck, a What Kind of Man és az album címét is adó szerzemény. hamar fel is került a rádiós listákra, és mivel egytől egyig tökéletes fesztiválzenék, a Sziget nagyszínpadán jó eséllyel hallhatjuk őket.

A klasszikus értelemben vett lassabb, líraibb vonal, ahol a hangsúly Welch hangján van és a zenei háttér csak egészen apró szerepet tölt be, kevéssé jellemző a mostani korongra, de az ilyen típusú dalok (St. Jude, Long&Lost, Various Storms & Saints) tökéletes ellenpontjai a pörgősebb szerzeményeknek. A reneszánsz művészetek professzorának lányaként valószínűleg nem véletlen, hogy valaki ilyen ügyesen tudja keverni a robusztus drámai elemeket a légies finom szépséggel. 

Nem is csoda, hogy a Florence and the Machine harmadik lemeze már a Billboardot is fénysebességgel hódította meg, a kritikai fogadtatása pedig minden eddigit felülmúlt. A csapat minden dicséretet megérdemel, mert sikerült a megszokott profizmussal ezúttal sem megszokott dalokat összerakni. Ha bárkinek is lenne ezek felől kétsége, azokkal találkozzunk mondjuk augusztus 11-én este a Sziget Nagyszínpada előtt egy nagy, kék, gyönyörű koncerten!

A többiek úgyis ott lesznek.