A tündérmesének kevéssé nevezhető Csillagainkban a hiba hatalmas sikere megmutatta, hogy a mai tinédzserek-huszonévesek igenis szomjaznak a reális, az élet sötétebb oldalát sem nélkülöző történetekre, ahol a lehetséges szerelmespárok egyik tagja sem vámpír vagy vérfarkas. Elődjéhez hasonlóan a Papírvárosok (12) hősei is kicsit furák, kicsit zavarodottak, kicsit elveszettek de nagyon szerethetőek és egy olyan kamaszfilmet hoznak össze, amit a kamaszkorból kinőve is szívesen végignézünk.  

Nem véletlen természetesen a Csillagainkban a hibával való párhuzam vonása, ha valaki még véletlenül nem tudná mindkét film John Green regényeinek szélesvászonra ültetése, így a stílusbeli hasonlóságokban nincsen semmi különös. Green hihetetlen jó érzékkel találta meg a fiatalokat célzó szórakoztató tartalmakon az utóbbi időben tátongó hatalmas űrt. Az utóbbi tizenöt-húsz évben ugyanis a fantasy és a nyálas romantikus sztorik (vagy a kettőt mesterien ötvöző Alkonyat-széria és annak számolatlan koppintásai) dominálta piacon valahogy senki sem vette komolyan a kamaszokat. Mindenhonnan egy-egy könnyes happy end vagy egy látványos varázslat nézett vissza rájuk - és valljuk be, ezek egyike sem olyan, amivel bármelyikünk is fog valaha találkozni, akármilyen illúzióromboló is ez. És pont ez a lényeg: a fiatalok, minden tágra nyílt szemű naivitásuk ellenére sokkal jobban vágynak valami valódira, mint azt a "nagy öregek" gondolnák. Talán éppen az egyre virtuálisabbá váló világ miatt, ki tudja, a lényeg az, hogy a Green young adult könyvei és filmváltozataik által visszaidézett, a nyolcvanas években virágzó valóságszagú tinédzsersztorikra úgy tűnik hatalmas igény van. Kellenek az élet nehezebb oldalától sem elforduló, csupaszív és komolyan vehető történetek a maguk hétköznapian furcsa hőseivel és reális kis befejezéseivel, hogy a mindenkori tizennyolc évesek érezhessék, hogy az életben akkor is lehetnek csodák, ha ők éppen nem kapták meg a roxforti behívólevelüket.      

A Papírvárosok lényegében az önmegismerésről, a határaink átlépéséről szól, arról, hogy kockázat és bátorság nélkül sosem érünk el semmi újat. Na meg persze az első szerelem fantasztikumáról, ami egyes esetekben az érzés csodásságát jelenti, máskor viszont az érzés csupán csak a képzeletben létezését. Quentin (Nat Wolff) rajongása a titokzatos szomszéd lány iránt ez utóbbi kategóriába tartozik. Margo (Cara Delevingne) mindent megtestesít, amiről csak egy tizenéves fiú álmodhat: szép, vagány, izgalmas és tele van fura, de annál egyedibb szokásokkal. Például előszeretettel tűnik el bizonyos időre, minden bejelentés nélkül vagy borotválja le a szemöldökét annak, aki rosszul bánt vele. A saját maga által kreált legendákban élő lányra Quentin a vágy távoli tárgyaként tekint csupán, ám egy este Margo megjelenik az ablakában és a segítségét kéri. Egy csínytevésekkel töltött közös éjszaka után viszont szőrén-szálán felszívódik. De Quentin nem hajlandó veszni hagyni a lányt, aki élete legizgalmasabb élményével ajándékozta meg és legjobb barátaival karöltve nyomozásba fognak Margo után.

A lány "megmentésére" induló fiú és csapatának kalandjait a szerencsés befejezés menti meg attól, hogy egy romantikus klisébe fulladjon - bár ugyebár a szerző stílusát ismerve ettől nem is kellett igazán tartani. A történet szépen fokozatosan billen át a Margo utáni kutatás fantáziájából egy igazi közös kalandba, ami a felnőtté válás felé tereli hőseinket. Ahogy a három fiú és a közben becsatlakozó lányok egyre jobban belelovalják magukat a nyomozásba úgy válik Margo elérése egyre jelentéktelenebbé és helyeződik át a hangsúly arra, hogy kihozzák a legjobbat a gimi utolsó hetéből. Ez alól csak Quentin képez kivételt, hiszen ő hosszú évek romantikus fantáziájába kapaszkodva a Margót megmentő szőke herceg szerepére pályázik. Csakhogy neki is rá kell ébrednie, hogy az emberek nem feltétlenül egyeznek meg a róluk a fejünkben élő képpel. Ennek a fájdalmas tapasztalatnak a reális átadása a film egyik legjobb része, Margo tökéletes képének lerombolása olyan fontos lökést ad a tétova Quentinnek, amire mindenkinek szüksége van legalább egyszer az életben, kortól függetlenül. Quentin és barátai mind, a maguk sajátos módján átalakulnak a kaland végére, még ha nem is úgy, ahogy előre tervezték, és ez minden jól működő coming of age-film alapja.  

A Papírvárosok másik jó húzása a szinte teljesen ismeretlen arcok felvonultatása - kivéve a modellből éppen színésznővé váló Cara Delevingne-t - amitől a karakterek is sokkal valódibbnak tűnnek, mint ha mondjuk egy sorozatból már ismert fiatal színészre esett volna a választás. Az ilyen alkotásoktól megszokott, gyakran korosztályidegen okoskodás is a minimumon maradt és a cukinak vagy különlegesnek számító tulajdonságok sem írják felül a karakterek valódiságát. Hiszen alapvetően átlagos gyerekekről van itt szó, akik elhatározták, hogy belevágnak valami különlegesbe - éppen ezért tud velük együtt izgulni, röhögni és szomorkodni a néző akár most kamasz, akár már csak volt. Aztán ha magunkkal viszünk belőle valami életre szóló következtetést, felidéz egy keserédes emléket, vagy akár csak egy kis boldogságot hagy a szívünkben, már megérte jegyet váltatnunk rá.