Közelebb jár az ötvenhez, mint a negyvenhez, mégis fáradhatatlan. Benji Webbe, a ragga-metalt toló Skindred énekese elsőrangú frontember, aki egy interjú alatt sem kevésbé intenzív személyiség, mint a színpadon, és aki ennek köszönhetően szinte nem is hagyja, hogy befejezd a kérdéseid. A rendkívül laza és szimpatikus „forradalmár” életéből a november 14-ei Akváriumos koncertjük előtt kaptam néhány percet.

Mit iszol, pálinkát?

- Igen, most először életemben.

És mit szólsz hozzá?

- Ó, ember, tüzes a kicsike! Nem az az ital, amit egész este elkortyolgatsz. Pár pohárka elég belőle, különben megnézhetném magam.

Furcsa, hogy még csak most kerültél közelebbi viszonyba a pálinkával, hiszen visszatérő vendégek vagytok Magyarországon: van olyan év, hogy kétszer is felléptek nálunk. Mint például idén is.

- Jövünk, amennyiszer csak tudunk! Amíg az emberek kíváncsiak ránk, nincs más dolgunk, mint megadni nekik azt, amit akarnak.

Akár speckó élményeid is lehetnek velünk kapcsolatban.

- Nagyon nagy élmény volt például először eljutni hozzátok a Gogol Bordello társaságában. Azon a turnén több országot is érintettünk ebben a térségben, és mind fantasztikus bulik voltak, de a budapesti volt valamennyi közül a legkirályabb.

Már több mint egy évtizede változatlan felállásban nyomjátok. Mi a titka annak, hogy ilyen jól kijöttök egymással?

- Nincs itt semmiféle titok, egyszerűen csak jó barátok vagyunk. Tudod, egyszerre utáljuk egymást, de egyszerre szeretjük is egymást. Pont mintha egy család lennénk. Az igazság az, hogy eléggé hasonló fickók vagyunk, ugyanazok a dolgok mozgatnak meg minket. Imádunk zenélni, és különösen imádjuk játszani a saját zenénket.

Lassan egy éves lesz a Kill the Power lemezetek. Mit jelent ez az album neked érzelmileg, személyes szinten?

- Azzal az elképzeléssel álltam neki a dalszövegek megírásának, hogy új reményt adjak az embereknek, felemeljem őket, egy kis örömet hozzak az életükbe. A visszajelzések alapján ez sikerült is, mert sok levelet és üzenetet kapunk a világ minden tájáról, hogy a dalaink segítenek átvészelni a nehéz időket, és képesek jókedvre deríteni a hallgatókat.

A We Live című dalban azt énekled, hogy „azért élünk, hogy szeressünk”. Ez a nóta a csúcspontja ennek a küldetésnek?

- Pontosan.

A The Kids Are Right Now pedig önéletrajzi ihletésű?

- Annyiban igen, hogy azokat a bandákat, akik kamaszkorunkban a kedvenceink voltak, mint a Clash, a Sex Pistols vagy a Public Enemy, állandóan leszólták a felnőttek. Lázadóknak bélyegezték őket, és hallgathatatlannak találták a zenéjüket. És erre tessék, azok az emberek, akik egy pár évtizede még szidták őket, most díjakat ítélnek oda nekik. Ami elég érdekes. Akkor még rosszak voltak, de ezek szerint most már ők a jó srácok… (nevet)

Honnan a bánatból van még most is ennyi energia benned? Másnak ebben a korban már az is komoly kihívás, hogy lenyírja a füvet a kert végében.

- A zenéből és a közönségtől kapom az energiáimat. Bár a barátnőm szerint nekem nincs szükségem senkire, egymagamban is igazi őrült vagyok (nevet). De a koncertek tényleg rendesen felpumpálnak engem. Hiszem, hogy nekünk van a világon a legjobb közönségünk, akik veszik az üzenetünket, és kölcsönösen hatással vagyunk egymásra. Amikor a színpadon vagyunk, rendszeresen el is mondom, hogy a rajongóink nélkül csak négy gyíkarc lennénk a próbateremben. Tőlük működik ez az egész, tőlük létezünk igazán. Oké, bátorítjuk őket, de ők legalább annyira tűzbe hoznak minket, mint mi őket. Ez az áramlás, a vibrálás a lényeg.

Az is nagyon pozitív, hogy a színpadon minden műfajt méltatni szoktál, nem csak a rockot és a metalt.

- Nézd, legyen szó bármilyen zenéről, ha az boldoggá tesz téged, akkor hallgasd! Pont tökmindegy, hogy az milyen stílus. Az életben úgyis annyi szar dolog van, nem? A klassz pillanatokból nem jut egyformán mindenkinek. De ha neked egy ilyen klassz pillanatot pont a zene hoz el, ami lehet akár valami klasszikus vagy dubstep is, az óriási dolog. Ebben rejlik a zene igazi varázsereje.

Ha már említetted a dubstepet: tudtommal nagy barátja vagy.

- Igen, bírom, csak az a baj vele, hogy divatirányzat. Ma még itt van, holnap meg már viszlát! (nevet)

És látod már, hogy mi léphet a helyére, mi lehet a következő uralkodó zenei trend?

- Naná, a Skindred. Pontosabban a ragga-metal.

Csak azért kérdem, mert mi itt mindig le vagyunk maradva egy pár évvel…

- Nem-nem barátom, szó nincs erről. Ahol egy Skindred buli teltházas tud lenni, annak az országnak a zenei ízlésével az égvilágon semmi gond nincs, ezt hidd el nekem.

A Kill the Power lemezcímmel elég egyértelműen fogalmaztok. Te lázadó személyiségnek tartod magad?

- Mindig is lázadó személyiség voltam (szélesen elmosolyodik).

Képes lennél akár utcára is vonulni?

- Nem, az nem az én asztalom. Én a dalszövegeimen keresztül megyek ki az utcára. És te meghallgatod őket, és majd te vonulsz az utcára annak hatására (itt rám bök az ujjával, majd elneveti magát). Ahogy mondtam, 100%-ig kiállok amellett, amiben hiszek, elmegyek szavazni, stb. De nem hiszek abban, hogy csak azért, mert te más véleményen vagy, el kell pusztítanom a helyet, ahol élsz, vagy el kell szigeteljelek a külvilágtól. Ugyan már! Intelligens emberi lények vagyunk, csak meg lehet ezt beszélni! De megsúgom, attól félek, hogy igazából nem is akarják a problémákat békés úton elrendezni…

A Union Black albumotok borítóján egy oroszlán szerepelt. Ha egy állattal kellene jellemezned a Skindredet, melyikre esne a választásod?

- Az ezüsthátú gorillára.

Wow, ez igen!

- Kozonom (mondja magyarul). Egyfelől nyugodt, intelligens, de nagy, van benne erő, vagyis simán szétrúgja a hátsód, védi a szeretteit - csupa jó tulajdonsága van (mosolyog).

Fotók: Horváth Kata