…és ami annyira nem. Utóbbiból VOLT kevesebb Sopronban, avagy az idei fesztivál újfent megerősítette azt az érzést, hogy mennyire jó itt lenni, és jövőre is jönni kell. Avagy kis szubjektív összefoglaló, raszta-ragga-metallal megpörgetve.

Főszerkesztői utasítás: írj arról, hogy miért szeretted a VOLT Fesztivált, és mi VOLT az, ami nem tetszett benne. Elsőre bőszen vakarom a fejem – nem csak a hajam helyére rakódott por miatt -, hanem azért is, hogy mit pakoljak a mérleg negatív serpenyőjébe. Merthogy nekem a VOLT az a bizonyos FESZTIVÁL.

Kezdve a helyszíntől, mivel Sopron überklassz hely, Tűztornyostúl, várnegyedestül és barátságos „őslakosostúl”; de maga a feszt helyszíne is gyönyörű a Lövérek bokájánál, a rengeteg zölddel – Netsky-on is tekerték mellettem… izé, kicsit elkalandoztam -, hello madarak, hello fák (copyright by Brian élete). Be- és átlátható a terület, ha sietni kell egyik koncertről a másikra, nem kell „órákon” át caplatni, hanem néhány perc alatt kényelmesen letudható a távolság. Jó volt látni, hogy a VOLT mindenkié: talán egyetlen más fesztiválon sem képviselteti magát annyi korcsoport, mint a Hűség városában. Tisztességben megőszült párok iszogatnak a fesztivál hivatalos pólójában, az egyik koncerten meg egy teljes kicscsalád (sic!) figyeli az eseményeket, beleértve anyut, aput, meg a tízévesnél alig idősebb kölköket.

Negatívum? Nem sok akad. Talán ami erény, az némileg hátrány is: a színpadok közti békaugrásnyi távolság. Mert amíg például pénteken Birdy bűbájossága szállt a publikum felé hangok formájában, addig a varázslatot és a zongorás melódiákat jó néhányszor tiporta páros lábbal a szomszédos színpadról hömpölygő Bring Me The Horizon acsarkodása. Egyes helyeken állva volt, hogy 3-4 különböző sátorból-teraszról-színpadról adódtak össze a zajok, és ez ilyenkor tényleg nem volt több, mint mélyen kongó szonikus szemét.

És mi nem tetszett még? A por, de hát erről legkevésbé a szervezők tehetnek. Továbbá az árak miatt is húztam néha a szám, és bár tudom, sokak szerint ez még simán elfogadható, de nekem enyhén luxus, hogy a 24 órán keresztül a napon aszalódó hamburgerért, vagy a felpöndörödő szélű sonkás melegszendvicsért – amit kb. két pillantásnyi időre raknak be a sütőbe meglangyosítani – ezer forint feletti összeget kell kicsengetni. A lángos ellenben megfizethető, és még a fokhagymát sem spórolták le róla, a fotós kolléganő legnagyobb örömére.

Ami tetszett még? Hogy az utolsó napra kaptunk egy SKINDRED fellépést. Elhiszem, hogy a legtöbb embernek az Arctic Monkeys bulija miatt volt speckó ez a vasárnap, nekem viszont a walesi metal-reggae-dubstep-kitudjamégmennyimindenmás stílusú zenei egylet showja tette fel a koronát erre a hétvégényi soproni tartózkodásra.

Megmagyarázhatatlan okból az Akvárium Színpadra száműzték őket, ami előzetesen nem tűnt okos húzásnak, de végül bőven elég volt a hely a közönségnek. A szokásos Star Wars intro alatt színpadra masírozó banda legnagyobb erőssége abban rejlik, hogy élőben olyan letaglózóak, hogy még a botfülűeket és a botlábúakat sem hagyja érintetlenül a fentről áradó energia. Ahogy Benji Webbe énekes ki is fejtette az egyik nóta alatt: megnézheted egy koncert felvételét a neten, de az sosem adja neked azt az adrenalin dózist, mintha real time-ban tennéd meg mindezt.

Nem egy olyan fesztiválozót láttam, aki mintegy véletlenül sétált oda a színpadhoz, hogy belenézzen ennek a furcsa megjelenésű zenekarnak a műsorába, majd két dal múlva már ott ugrált az első sorokban. Mert hát volt is mire comb- és popsiizmokat mozgatni: kezdésnek Rat Race, Doom Riff (mindkét kéz a magasban), majd Ninja az idei lemezről. Szóltak, mint a veszedelem, minden hangszer a helyén volt; a rasztás, festékes zakós Benji pedig még mindig káprázatos frontember.

Ha kell simán leállítja a zenekart – mint tette azt a Pressure vagy az össznépi táncra hívó Harlem Shake bejátszás alatt -, ha nem tetszik neki annyira, ahogy ugrálunk. És tök lazán lecseszi az első sorban álló renitenst („Excuse me, Sir! What a fuck is wrong with you?”), ha az nem hajlandó részt venni a közös mókában. Márpedig közös mókából nem volt hiány: ment a risza Macklemore & Ryan Lewis Thrift Shopjának refrénjére („20 dollars in my pocket”), egy emberként kellett dobogni és szökdécselni a Nobody felvezetésére, de az is megnézhette magát, aki nem jumpingolt a Trouble közben, vagy nem üvöltötte, hogy Kill the Power az új album címadója alatt.

De Benji egyetlen percig sem volt arrogáns, inkább úgy hordta le a sorba be nem állókat, mint egy jó haver, aki kendőzetlen őszinteséggel akar rávenni arra, hogy szedd össze magad. A zárás meg mi más lehetett volna, mint a Warning, az elején leguggolással, majd a közepén a kihagyhatatlan newport helicopterrel – póló a fej fölött tartva, és négyre indulhat a pörgetés. Ezzel a kiváló koncerttel nem csupán a Skindredtől, de a VOLT Fesztiváltól is elbúcsúztunk. Hogy mi kerül a szubjektív beszámoló végére? Egy nagy vigyorgó fej. Mert idén is eszméletlenül jó VOLT!

Fotók: Horváth Kata