Az idei VOLT Fesztivál legizgalmasabb koncertjeinek édes krémje éppen a hétvégére sűrűsödött be, így aztán egyértelmű volt, hogy már pénteken megcélozzuk a Hűség városát, ahol napközben még a hőség uralkodott, este viszont a kavargó por, a kapucnis pulcsik és a Nero került a középpontba.

Mint a sertéscomb, ha fasírt létre szenderül, egyből a daráló közelébe raktuk le magunkat, ami azt jelentette, hogy a Nagyszínpadon a BRING ME THE HORIZON készült gyalulni. A brit csapat – élén a zacsiig kivarrt csajmágnes frontemberrel, Oliver Sykes-szal – azért már korántsem elégszik meg a halálhörgés-siralom édeskettessel, hanem az elektronika mellett a dallamokat is beengedték a zenéjükbe.

Ennek jeles példánya a tavalyi Sempiternal című albumuk, amin egymás sarkába botlanak a jobbnál jobb dalok, így igazán örömteli volt, hogy gyakorlatilag ezekre a szerzeményekre fűzték fel az egész soproni koncertet (mindössze három nóta csúszott le a setlistről). A Can You Feel My Heart – Shadow Moses kezdés méregerős volt, és utána is maradtunk a 2013-as sikerkorongnál. Így megállapítható volt, hogy némi animal fétis bejátszhat a briteknél, máskülönben mivel lehetne magyarázni az olyan dalcímeket, mint a The House of Wolves vagy az And the Snakes Start to Sing?

A hangzásuk elég korrekt volt, bár az kiderült, hogy Oli mester élőben annyira nem erőlteti a dallamokat: ezeket inkább rábízta a közönségre vagy a billentyűsre – esetleg a gépről érkező kórusokra. Bizony, ha süvölteni kellett, nem volt gond, de az éneklősebb részeket benyelte a hangmassza, akár kurtapiton a napos csibét. Ceremóniamesterként is megállta a helyét, bevetett minden metal klisét (szinte állandó circle pit, a Chelsea Smile-nál wall of death, a részben melodikusabb Blessed with a Cursedben meg guggolás és felugrás volt). A javára írandó az is, hogy kevesebbet „fuck”-ozott, mint általában szokott, és többször felfele tartott hüvelykujjal és széles vigyorral jelezte a közönségnek, hogy elégedett a látottakkal és hallottakkal.

Ment is lent az őrlés, és a hangulatról jól árulkodik, hogy több póló és cipő indult röppályára a fejek felett, de néhány korsó sör és egy tekercs rötyipapír is bejárta ugyanezt az utat. A nagy együtténeklést hozó Sleepwalkinggal búcsúzó BMTH kereken egy órát töltött a színpadon, ami talán lehetett volna több, de a buli intenzitása miatt nem nagyon hagyhatott bennünk hiányérzetet.

Alapvetően nem sűrűn lenne esélyem elcsípni élőben RÚZSA MAGDIT, de a VOLT-on pont jókor volt a jó helyen, így aztán nem haboztam odairányítani testem az Akvárium Színpadhoz. Sokan tettek hozzám hasonlóan, és érdekes volt megfigyelni a közönség összetételét, hiszen kor és társadalmi elhelyezkedés alapján is azok voltak kíváncsiak az énekesnőre, akik egy ingyenes majálison is boldogan bólogatnának a Szerelem, a Ná-ná-ná vagy a Nélküled melódiáira. Továbbá az is a korábbi Megasztáros díva megtekintése mellett szólt, hogy egy kerületben lakunk – engedtessék meg ennyi személyes lokálpatriotizmus nekem is.

Magdi az évek alatt gyönyörű nővé érett, akinek kifejezetten jól áll, hogy ezt fel is vállalja, és nem akar már félszeg kislányként megjelenni. Szép piros ruhájához erőteljes hang, és olyan profi zenészek csatlakoztak, mint például a korábbi Moby Dick dobos Hoffer Péter, vagy a billentyűs Závodi Gábor. Ennek megfelelően maximálisan élt a produkció, minden hang a helyén volt, és a fronthölgy sikeresen vonta be a közös akciókba a közönséget is. Akik annyira belejöttek a mulatásba, hogy még a zongorás ballada, az Egyszer alatt is folyamatosan duruzsoltak. Az utolsó dal a Highway to Hell feldolgozása volt, és erre a szabadnapos marketingszakember mellett a „mindent szeretek, ami a rádióban szól” szemléletet valló háztartásbeli is boldogan ugrált. Magdi ennél nagyobb adu ászt már csak akkor játszhatott volna ki, ha a Mennyország Touristot is előveszi.

A telefontársaságos Nagyszínpad utolsó akkordjait a NERO szólaltatta meg, és itt az akkordot némileg átvittebb értelemben tessék kezelni, mert élő hangszereknek nyoma sem volt a színpadon, csak egy böszme nagy, U alakú DJ pultnak, ami mögött a két zenei agy osztotta a dubstep ütemeket. Mindezt olyan hangerőn, hogy a basszus mutatója néha már a „túlvezérelt” tartományba kóborolt át, de szerencsére megmaradtunk az élvezhetőség határán innen. Így mindenki heppin lengethette a tenyerét – még ha nem is kigombolt ingben - az alaposan megtelt küzdőtéren.

A két producert az igen szemrevaló, és némiképp egy futurisztikus barbie-baba külsejére igazított énekesnő is elkísérte, de Alana Watson repjegy árát akár meg is spórolhatták volna, hiszen alig néhány dalban tipegett be a színpadra a járásra már-már alkalmatlanul magas sarkain. Azért hallatta a hangját a nagy kedvenc My Eyes-ban, a legújabb Satisfy-ban, és a milliós nézettségű Promises-ben is.

Ha már a színpadi akció nem volt olyan látványos, a fények és a vetítés elég rendesen oda volt téve, hiszen maga a szószék magasságú DJ pult is kivetítő volt, amelyen old school kazetták és rádiós magnók vándoroltak fel s alá, vagy éppen lézerre emlékeztető fénynyalábok kúsztak görbébe. Azért a nagy dubsteppelés közepette voltak igazi tucc-tucc ütemek is, csak hogy a NERO munkásságát hírből sem ismerőknek is legyen mire pattogniuk. Watson kisasszony legalább háromszor is átöltözött a show alatt, de az éneklésen és némi táncikáláson kívül nem sok színpadi akciót vállalt magára. Ezzel együtt is nagy élmény volt ilyen bődületes hangerőn nyomni a dance-t a tört ütemekre, szóval jár a briteknek a csillagos ötös. Az viszont felettébb érdekes volt, hogy már rég elhagyták a deszkákat, mikor a színpad két szélén álló robot elkezdte fújni a füstöt, szállt a konfetti meg a színes szalagok, mintha csak a technikusok akkor eszméltek volna rá, hogy „hú, bakker, elfelejtettük betolni a fő látványelemeket”…

A THE CARBONFOOLS bulija kevésbé volt látványos, bár pöpec fények meg háttérvetítés itt is volt; ám a Hölgyek nyilván azon a véleményen vannak, hogy Fehér Balázs énekes kiállása önmagában is igazi élményt jelent. A csapathoz tavaly a Szigeten volt először szerencsém, de ott valami olyan botrányos megszólalás jutott nekik osztályrészül, hogy gyakorlatilag élvezhetetlen volt a műsoruk. Így hát itt volt az ideje, hogy másodszor is összeakasszuk a bajszunk – de ezt leginkább megint csak a hangmérnökkel kellett volna megtennem.

A derék hangosító ugyanis stílusteremtésre adta a fejét: a drum’n’bass után a drum’n’vocal megalkotását tűzte ki célul. Ezért aztán a gitárt és a basszusgitárt letagadta, és az elektronikának is csak mérsékelten adott helyt. Ebből kifolyólag pont az erő hiányzott a produkcióból, bár ez sem a zenészeket, sem az OTP-Petőfi Rádió sátrat csumára megtöltő tömeget nem zavarta. Később azért javult a helyzet, a pult mögött ténykedő szakember bizonyára felfedezte, hogy a két gitár a „néma” zónában lett felejtve, így mindjárt élvezhetőbbé vált a koncert.

Nagy üdvrivalgás közepette vágtattak végig a legnagyobb slágereiken, így volt Closer, Opened Doors, Birthday, meg a vu-húús Clublights is. A táncra hívogató ritmusokon túl egy jókora pöttyös bögrényi melankólia is ott bujkál a Carbonfools muzsikájában, így ki-ki kedvére szomorkodhatott is a partyzás mellékhatásaként. Bár azért főként utóbbin volt a hangsúly – mert hát mégiscsak a VOLT Fesztivál szolgáltatta a helyszínt.

Fotók: Horváth Kata