Elvis-rocker Dániából, aki annyira laza, hogy még egy kissrácot is a színpadra invitál, „this is Szopron” bejelentéssel élő, virágokat dobáló angol gentleman, egy nyikhaj belga drum’n’bass előadó, meg a dubstepből őrületes zúzdát kreáló brit formáció. Ilyen volt szombaton a VOLT.

Az eső egész nap hol riogatta, hol valóban meg is locsolta Sopront, így kicsit aggódva tekintettünk az esti koncertek elé. Mint később kiderült, alaptalan volt a félelmünk, viszont legalább a port elmosta az égi áldás.

Az eget még mindig kicsit aggódva kémleltük, mikor a Nagyszínpadhoz lopakodtunk, ahol a VOLBEAT nyitotta számunkra a szombati hangorkánt. A dán banda teljesen egyedi módon keveri Johnny Cash és Elvis Presley örökségét a kemény gitárokkal, mindezt ráadásul igen feszesen, jó dalokkal és izmos hangzással teszik – és ez alól nem volt kivétel a VOLT-os bulijuk sem.

A színpadképük is igen látványos volt a temetőkerítést ábrázoló díszlettel és a két oldalt elhelyezett, embernagyságú sírkövekkel, meg a legutóbbi, Outlaw Gentlemen & Shady Ladies lemezük borítójának világát megidéző háttérvászonnal. A gitáros-énekes Michael Poulsen torkában valóban ott lapul a rockabilly fentebb említett két legendája, és hát az sem véletlen, hogy még a Metallica-val is koncerteztek. Rengetegen is várták őket, és a küzdőtéren feltűnő Volbeat pólók elhelyezkedése alapján nemre és korra való tekintet nélkül gyűjtik az északiak a rajongóikat.

Nem egy kissrác is felbukkant a közönség soraiban, és egyikükön, aki egy Volbeat rajzot tartott a magasba, meg is akadt Poulsen szeme. A lelkes „utánpótlást” meg is invitálta a színpadra – édesapjával együtt -, majd még arra is volt érkezése, hogy két dal között lepacsizzon az ifjú rajongóval. Mekkora élmény lehetett ez neki! Ezzel a lépésével a frontember simán kiérdemelte a VOLT legszimpatikusabb és legemberibb művésze Kultography-vándordíjat.

A publikum egyébként is a tenyerükből evett, ha Michael lányokat akart látni a magasban, csak egyet kellett szólnia, és máris tucatnyi hölgy mászta meg a közelükben álló pasik nyakát; de a kötelező ördögvillázás sem maradt el. Vaskos és jó aránnyal belőtt hangzásuk is segítette őket, és néha az volt az érzésem, hogy egy fiatal ZZ Top nyomul odafent – csak éppen hosszú szakállak nélkül. Zseniális koncert volt – Rob Caggiano személyében egy kiváltképp zseniális gitárossal -, ahol valóban tiszteleghettünk a rock’n’roll nagyjai előtt. Például a pár taktus erejéig megszólaltatott Ring of Fire Cash-klasszikussal.

A HURTS volt tulajdonképpen a nap headlinere, akik már tavaly is bekukkantottak Sopronba, és mivel azóta nem jelentkeztek új hanghordozóval, kérdéses volt, hogy nyomnak-e egy CTRL C-CTRL V-t a 2013-as showra, vagy egy kicsit megvariálják az összképet. Nagyon helyesen az utóbbi mellett döntöttek.

Már kapásból a nyitó Mercy olyan dal volt, ami nem csendült fel legutóbb a Lövérek lábánál, de ilyen volt a Silver Lining, a Cupid, az Unspoken és a Blood, Tears & Gold, amit ráadásul egy szál akusztikus gitárral toltak el. Adam Anderson gitáros-billentyűsnek jól állt a szakáll, az énekes Theo pedig lazán kigombolt fehér ingben és fekete kabátban énekelte az édes-bús melódiákat, de még a kisegítő zenészeik is elegánsan foglalták el pozícióikat.

Ugyanaz volt a helyzet náluk is, mint a Volbeatnél: nem lehetett mibe belekötni. Főleg úgy nem, hogy a zenéjükben rejlő emocionális tölteten túl még veszettül szórakoztató is volt a brit szintipop társaság műsora. A Sunday-t dobszóló vezette fel, majd a refrénekre Gumimaci-módban lehetett pattogni, a Sandmannél a karlengetés hullámzó tengerévé változott a küzdőtér, az Illuminate-nél a telefonjaink fénye ragyogta be a sorokat, az Exile-nál Theo elsütötte a „this is exile, this is Szopron” alternatív strófát, az Evelyn-nél volt mikrofonállvány roppantás, a Stay címadó négy betűjét meg átszellemülten visítottuk bele a soproni éjszakába.

Theo több nóta előtt és után dobálta be a rózsákat a szerelmes tekintettel lihegő rajongó lányoknak, akik egyike egy rajzolt táblával arra kérte az énekest, hogy vegye feleségül. Nem biztos, hogy a csapat erre célzott a Better Than Love c. szerzeményükkel, de idén ezzel búcsúztak. Jövőre veletek ugyanitt, kedves Hurts?

NETSKY leginkább úgy fest, mint aki önállóan még a cipőjét sem tudja bekötni – ehhez képest a drum’n’bass szcéna egyik legelismertebb alkotója a belga fiatalember. Látszott, hogy a dühöngőből jó páran tudatában vannak annak, hogy honnan érkezett a zenész, mivel belga zászlókat és válogatott focimezeket is lengetett az előző napinál jóval mérsékeltebb szél.

Boris barátunk – merthogy civilben ez a srác keresztneve – alaposan körülvette magát szintikkel és egyéb ketyerékkel, plusz hozott magával egy másik billentyűst, egy dobost, meg egy hangulatfelelős MC-t is, és jó egy órán keresztül táncoltatta a VOLT erre fogékony népét. Helyenként még egy énekesnő is csatlakozott a csapathoz, akik egyébként bebizonyították, hogy a d’n’b nem annyiból áll, hogy elindítunk egy előre programozott ütemet: néhol olyan szintifutamokat nyomtak le, hogy csak lestem; a dobosuk meg kis híján rommá verte az elektronikus motyóját.

Persze a legnagyobb Netsky slágerek nem hiányozhattak, így kaptunk Love Has Gone-t, Give & Take-et, Secret Agentet, Come Alive-ot és a legfrissebb Running Low-t is. Drum’n’bass bulin azért nem feltétlenül mindennapos látvány a pogó meg a circle pit, de itt megvalósult ez is, ami elég korrekten nyilatkozik arról, hogy milyen is volt a hangulat. A levonulásnál a billentyű-mágus Netsky is előrejött hálálkodni, és megemlítette, hogy a belga nemzeti tizenegy remekül megállta a helyét a világbajnokságon, de fele annyira sem voltak olyan jók, mint mi. Oh, yeah!

Utólag nézve hiba volt a MODESTEP koncertjét a Petőfi Rádió sátrába pakolni – simán Nagyszínpados produkciót vezettek elő a brit dubstepperek. Már amikor elkezdték, ugyanis annyi ideig ment a hokizás a hangbeállással, míg végül az egész küzdőtér egyetlen nagy „Mi a f.sz van?” kántálás volt. Fél órával az eredetileg kiírt időpont után azért csak belecsaptak, és az biztos, hogy mindenkinek sikerült levezetnie a toporgásban felgyülemlett energiákat.

Hihetetlenül masszív volt a show, egyetlen perc szünet nélkül. Sőt, az adrenalin szintet igazán csak az átkötő szösszenetek korbácsolták fel, mert ilyenkor olyan alapvetések záporoztak az arcunkba, mint a Voodoo People vagy a Smack My Bitch Up, a Rage Against the Machine Killing In the Name-je, a Bonfire a Knife Party-tól, vagy a Smells Like Teen Spirit. Mindenképp a szigetországiak javára írandó, hogy ez volt az első koncertjük az új gitárossal és az új dobossal, de simán tudott úszni a mélyvízben a két zenész. A billentyűs-énekes Josh Friend valószínűleg leragadt az ABC tanulásakor az f betűnél, annyit fuck-olt, tesója, Tony pedig az elmaradhatatlan Modestep maszkban tette a dolgát hol a DJ pultja mögött, hol gitárral a nyakában.

Közben meg az olyan slágereik – melyek némelyike már közel jár a 30 milliós netes megtekintéshez -, mint a Show Me a Sign, az Another Day, a To the Stars, a Freedom, de kiváltképp a záró Sunlight olyan veszett pörgést idéztek elő a heringes konzerv effektust bevillantó „táncparketten”, hogy jó páran – köztük e sorok rettenthetetlen írója… - a hátsó régiókban kerestek menedéket. De még jóval a sátor mögött is zajlott az őrület: hogy mást ne mondjunk, volt, aki a vérző orrához kért segítséget tőlünk…

Tökéletes utolsó hang volt a szombat – vasárnap hajnal – végére a több új dalt is megmutató Modestep, akik élő teljesítményük alapján simán felzárkózhatnak a Prodigy és a Pendulum, vagyis az elektronikus műfaj igazi ikonjai mögé.

Fotók: Horváth Kata