A képregényfilmek klasszikus, kevésbé depresszív, vicces, kedves és látványos vonulatának képviselője A Hangya (12), ami így tökéletes nyárközepi feelgood-filmnek. De a film sajátos, önreflexív és szarkasztikus humora illetve a minden tekintetben imádnivaló Paul Rudd eléri, hogy a 'szuperhangyaember' egy felejthető kalandos bolondozás helyett a Marvel-kánon legújabb, egyenrangú tagjává váljon.

Az. hogy az ember össze tud menni nagyon picire, első (sőt, második, harmadik) blikkre nem tűnik egy túl hasznos szuperképességnek. Úgy meg még kevésbé, hogy a Hangyának a Thort, Amerika Kapitányt vagy éppen Vasembert felvonultató Marvel-univerzumban kell ezzel a tehetséggel megállnia a helyét. Ám minden vélt vagy valós komolytalansága ellenére az icipici szuperhős felülemelkedik a nevetség tárgyává váláson, és egy kifejezetten kedves, de közben komolyan is vehető, klasszikus hőssé válik. Ez pedig elég nagy százalékban az őt megtestesítő Paul Ruddnak köszönhető, akinél kevésbé tipikus hős-alkatú színészt már régen castingoltak ilyen szerepre. Valószínűleg éppen azért működik ilyen olajozottan a szerkezet, mert Rudd, Robert Downey Jr-hoz hasonlóan szinte tökéletesen megegyezik a saját karakterével, hiszen hiába tehetséges, izgalmas és jóképű színész, de a szerepekhez való szokatlan, szarkasztikus és humoros hozzáállása miatt az A-listás főhőssé válás valahogy mindig elkerülte.

Scott Lang (Rudd) is egy ilyen, a saját életében másodvonalba száműzött karakter, aki egyetlen, morálisan maximálisan elismerhető, de a törvények által elítélt, kissé ostoba és gyerekes tette miatt néhány év elzárás után börtönviseltként kénytelen folytatni az életét. Hiába a végzettsége vagy a tehetsége, a szabályok és az előítéletek ellene dolgoznak, ami ellehetetleníti azt is, hogy kislányának olyan apja lehessen, amilyen szeretne lenni. Ahogy az már lenni szokott ebben a nehéz időszakban találja meg őt az egykori, "eredeti" Hangya, Dr. Pym (Michael Douglas) azzal a kissé nagyszabású feladatával, hogy együtt megmentsék a világot. Scottot nem hagyja hidegen a helyzet abszurditása, ámde reménytelen helyzetén sokat már ez a bolhacirkusz sem ronthat. Belemegy tehát, hogy - természetesen Pym és lánya, Hope (Evangeline Lilly) kiképzésével megtámogatva - megakadályozza, hogy az egész világot leigázzák az aprócska, ámde annál veszélyesebb "rovarkatonák".

A Hangya ennyi, és nem több: egy bevezető szuperhősfilm, mint volt ilyen mindkét első Pókember, Thor, Vasember és így tovább. Mint ilyen pedig megvan az a betegsége, ami az említett filmek mindegyikének, hogy expozícióból, magyarázatokból és kiképzésből jut az embernek dögivel, aminek az uralkodó mennyiségét itt-ott meg is lehet rajta érezni. De mégsem megy a film rovására, ez pedig annak az egyedi tulajdonságának köszönhető, ami az utóbbi évek felpörgő képregényfilmjeiből szépen lassan kifogyott: a humornak. És nem kizárólag a comic relief-karakterek által teremtett vicces szituációkról vagy geekeknek szóló belső poénokról van itt szó, hanem arról, hogy a film remek arányérzékkel tud magán nevetni. Ezzel pedig nem azt éri el, hogy röhejessé válik, hanem éppen az ellenkezőjét: valóságossá és emberivé teszi az, hogy maga a film és a főhőse is tudja, hogy hangyává válni még egy olyan világban is vicces, ahol az űrlények és a más bolygókon élő skandináv istenek léte természetes dolog.

Emellett a már istenített Rudd mellé betársították Michael Douglast, aki hiába van már annyi éves, amennyi, mégis furcsán hat az idős mentor szerepében. Nem azért, mert nem jó, sőt, nagyon is az, működik a kettejük (vagy Hope-pal együtt a hármójuk) kapcsolata, viszont Douglasról valahogy nem lehet igazán elhinni, hogy tényleg letette a lantot. Hiába a nagypapás mellénykék vagy az ősz szakáll, minden második pillanatban ott van a lehetősége annak, hogy megelégeli a fiatalok bohóckodását és ő maga ölti fel újra a hangyaruhát - és egy szemernyi kétségünk sincs afelől, hogy ne tudná még mindig szétrúgni az ellen hátsóját. Ettől pedig Dr. Pym nem a megszokott idős, bölcs tanító kategóriájába esik, hanem inkább a nagyon is aktív és veszélyes Odinnal emelkedik egy szintre, ami kifejezetten frissítő. Arról nem is beszélve, hogy az, hogy ő önként, saját, józan és megfontolt döntése miatt adja tovább a stafétát ahelyett, hogy jó képregényes szokás szerint meghalna, egy sokkal izgalmasabb cselekményt eredményez. Ez a kicsit eltolt de annál hatásosabb szemlélet a romantikus szálra is igaz, mert persze ha a hős közelébe kerül egy vonzó nő ott tuti lesz valami, hát még akkor, ha az a nő a mentor lánya... klisé persze, de szépen és nyálmentesen megoldott, sőt végül viccesre is fordított szál ez. Hope karaktere pedig egy igazi belevaló, badass nő, úgyhogy ha a jövőben tényleg megkapja a film által sugallt nagyobb szerepét annak csak örülni lehet.      

A Hangya tehát összességében teljesen megérdemelten került be a Marvel-családba, apró lábaival szépen kitaposta a saját ösvényét első saját filmje alatt. Az istenek és szuperkatonák közé már igazán hiányzott egy ilyen, jó értelemben véve átlagos figura, aki nem feltétlenül akar mindig a jóért belehalni a küldetésbe és a leginkább használt izma az agya. Ha a várakozásoknak és ígéreteknek megfelelőlen ezután sem hanyagolják akkor mind a nézők, mind a képregényfilmek kánonja gazdagodott egy szimpatikus hőssel, aki még azt is bebizonyította, hogy a hangyák rém cuki háziállatok tudnak lenni. Mi ez, ha nem siker?