Stephen King. Elég csak meglátni ezt a nevet, és az olvasó/filmnéző közönség jelentős hányadán jóleső borzongás fut végig - nem is alaptalanul. Az ijesztgetés mesterének legújabb regényében azonban  még az író szokásához képest is erőteljesebben a lélek és az emlékezet, az önmagunkról írott krónikánk és az élet banalitása kerül előtérbe. De azért persze a rettegéssel sem bánik szűkmarkúan az Újjászületés...  

Anélkül, hogy bármilyen poént is lelőnék, azt hiszem néhány dolog már az Európa Kiadó gondozásában megjelent kötet kézbevételekor elég egyértelművé válik - a villámokkal tarkított fedőlap és a sokat mondó cím nem igazán hagy kétséget a könyv fő libabőr-faktora felől. Végül is ugyanennek a briliánsan beteg elmének köszönhettük a Kedvencek temetőjét is! Aztán amikor elbeszélőnk, Jamie gyerekkori emlékei között találkozunk a különös, az elektromosság iránt rögeszmésen érdeklődő Jacobs tiszteletessel már kezdenek a fejünkben a helyükre illeszkedni a társasjáték-darabok. De hiába is érezhető szinte az elejétől, hogy mire is fog kifutni a cselekmény, mégis, amikor valóban bekövetkezik úgy gyomorszájon vág, hogy az csak na. Nem azért, mert annyira ijesztő, hogy nem lehet utána aludni - mondjuk azért félősebbek ne éjszaka olvassák - hanem mert a maga monstrénak ható 400-valahány oldalával olyannyira bekebelezi az olvasót, hogy a végére már személyes történetnek érződik. Jamie életének története még akkor is közel kerül hozzánk, ha sem a 1960-as évek Amerikájával, sem az éveken keresztüli heroinfüggőséggel nincsenek közelebbi tapasztalataink. Jó barátunkká válik ez az intelligens, izgalmas, sérült de erős férfi, akit pici gyerekkorától kezdve végigkísérünk a nem éppen hétköznapi életén, bizalmasává válunk, hacsak nem egyé is olvadunk vele. Így amikor végül szembekerül azzal, amitől ő maga is kíváncsian rettegett egész életében mi is izgatottan várjuk és féljük a befejezést. Ami, szinte természetesen, nem ad megnyugvást.

A reanimáció nem újkeletű téma az irodalomban, hiszen a misztikum és a tudomány világát egyaránt végtelenül izgató elméletről van szó, ami mentén mély, zsigeri emberi tragédiákat lehet felfejteni. Mindenkinek van olyan szerette, aki számára túl korán jött el a halál, balesetek, betegségek, szörnyű véletlenek, melyek utórezgései néha súlyos teherként telepszenek az emberre. A halál felfoghatatlansága mindig is arra sarkallta az embert, hogy megpróbálja legyőzni, felülkerekedni rajta, King regénye pedig ezt az időtlen vágyat mutatja be - a szörnyűségeit csakúgy, ahogy az elkeseredett vágyat arra, hogy belessünk a halál álarca mögé, hogy visszahozzuk, akiket szerettünk. Vagy, ha mást nem, megleshessük őket remélt túlvilági magányukban. Csakhogy az ismeretlen terep éppen azért olyan kockázatos, mert sosem lehet tudni, kárhozat vagy megváltás lakozik-e a határon túl.

Stephen King a tőle megszokott, lebilincselő stílusával és mélyen emberi történetével nemcsak a halál misztériumába belevesző alakok szükségszerű tragédiáját, de az emberi remény törékenységét és a hit mibenlétének felszínét is megkarcolgatja. De, mivel nem éppen a kíméletességéről híres, addig nem hagy békén, amíg vér nem serken, amíg gondolat nem sarjad, amíg úgy nem teszi le az ember a könyvet este, hogy nem a félelemtől, hanem a 200 km/h-val száguldozó gondolatai miatt nem tud aludni. Olyan ez, mint egy rémisztően lassú, de néha vérpezsdítően nekiiramodó hullámvasút a sötétben. Hinni kell benne, hogy egyszer majd vége lesz és élvezni, amíg tart, akármennyire fél is az ember. Mert egy ilyen menethez csak ritkán van szerencsénk. Vagy szerencsétlenségünk...