Borzasztó nehéz egy zenésznek az a burkolt kötelezettség, hogy újra és újra megfeleljen a rajongók ízlésének. Vagy mindig azt várják, hogy ismételje meg azt, amivel már sikert aratott, vagy pedig követelik tőle, hogy folyamatosan valami újjal rukkoljon elő. De az újításnak is van határa, és minden jel szerint a Muse legfrissebb albumával jutott el a falig. Úgy, hogy egy kicsit vissza is pattan róla.

Aligha kell bárkinek is bemutatni a Muse-t: a brit trió már annyira népszerű, hogy Magyarország is kénytelen volt meghajolni előtte. Erre bizonyíték, hogy amíg 2007-ben nagyjából negyedház volt kíváncsi rájuk a Budapest SportArénában, addig 2012-ben már nyugodt szívvel ki lehetett rakni a „megtelt” táblát ugyanerre a létesítményre. Nem is csoda, hiszen Matt Bellamy és társai olyan slágerekkel taglózták le még a rádióhallgatókat is, mint a Supermassive Black Hole, a Starlight, az Uprising vagy a Madness, sőt, még a 2012-es londoni olimpia hivatalos dalát (Survival) is nekik köszönhettük.

Most pedig itt az új lemez, és elvileg a földön kellene gurulnunk a gyönyörűségtől, csakhogy a Drones nem olyan lett, amilyennek vártuk. Persze, ennél a csapatnál elvárásokat támasztani felesleges, hiszen a Queen-t idéző énekdallamoktól az elektronikus kalandozásokon és a spagetti westernek világán át a nagyzenekari megalomániáig náluk tényleg minden belefér a bográcsba, de amit most a szakács idelöttyintett Matt Bellamy konyhájáról, az messziről sem nevezhető ízorgiának. Egyetlen pillanatig sem mondom, hogy rossz, csak…

…na és itt vagyok gondban, hogy mi is a baj a sorrendben hetedik Muse albummal. Aztán már a nyitó Dead Inside-nál érkezik a megvilágosodás. Mert jó ez a nóta, talán a lemez egyik legjobbja, viszont semmi újdonságot nem hoz, ami ennél a hármasnál felér egy árulással. És ugyanez a probléma a Mercy-vel is, a túlságosan elnyújtott, és ezerszer felhasznált panelekből összerakott Psycho-val, meg nagyjából az album egészével is. Mert bár igaz, hogy az utóbbi CD-ken már nem változtak annyit, mint tették azt mondjuk 10 éve, de mégis mindig tudtak meglepőt húzni. A Drones-ról ez hiányzik. De még ez is elnézhető lenne, ha a 12 nóta annyira brilliáns volna. De csak volna.

Amíg a legutóbbi anyagon helyenként a dubsteppel flörtöltek, vagy még korábban valóságos szimfóniákat írtak, addig itt jóval egyszerűbbre (gitár, dob, basszus, ének) vették a hangszerelést. És nem győzöm elégszer leírni, hogy ezzel sem lenne gond, szívük joga arra menni, amerre akarnak, ám hiányoznak azok a dalok, amik megborzongatnak, amiknél hitetlenkedve csóválnánk a fejünket, hogy húú, ilyet is lehet, amiknél térdre ereszkednénk, mind a zenei tudás, mind a piszkosul eltalált dallamok okán. Ehelyett kapunk egy lemezt, amit el lehet hallgatni, de nem ébreszti fel a „most azonnal újra lejátszom” vágyat. Arról már nem is beszélve, hogy semmi sem indokolja, hogy a nem különösebben izgalmas The Globalist például 10 perc fölé terebélyesedjen.

Freddie Mercury hatása ezúttal is érződik, és megvannak a komolyzenei kikacsintások is, ráadásul egy, a teljes lemezen végigvonuló történettel állunk szemben (a háború rossz, értem?), és az olyan dalokban, mint a The Handler, a Revolt és az Aftermath, azért megvillan valami Bellamy és két kollégája tagadhatatlan zsenialitásából. Az meg kimondottan érdekes, hogy a címadó és egyben legutolsó tétel képében megkapjuk az újdonságot is, ami nem más, mint egy kizárólag énekhangokra épülő, egyházi oratórium jellegű szerzemény.

Nem aggódom a Muse miatt, és ahogy az eladási eredményeket elnézem, hatalmas várakozás előzte meg ezt a lemezt, szóval minden bizonnyal a Hisztéria folytatódik. De a Drones akkor sem lesz az az album, amelyet a csapat legjobbjaként emlegetünk majd. Ezzel együtt nyugodtan koncertezhetnének megint felénk - hátha élőben az új dalok is ellenállhatatlanabbak.