Angelina Jolie játszi könnyedséggel bújik Csipkerózsika ősellenségének bőrébe, hogy aztán kicsiknek és nagyoknak megmutassa, senki sem az, aminek látszik.  

Mindenek előtt egy dolgot szeretnék leszögezni: a Demóna (12) gyerekfilm. Nem a legkisebbeknek szól, igaz, hogy egy hollywoodi sztár vállalta a főszerepet, ám ezzel valószínűleg csak a kísérő felnőtteknek próbálták izgalmassá tenni a moziba látogatást. Ezt csak azért fontos megemlíteni, mert ha felnőtteknek szóló alkotásként próbálnánk értékelni Demóna történetét, csalódottan neveznénk egy közepesen gyenge Csipkerózsika-spinoffnak. Pedig ez a mese ennél sokkal több, és valószínűleg ezért a kettősségéért osztja meg annyira a kritikusokat.

 A történet Demónáról (Angelina Jolie), egy tiszta lelkű tündérről szól, aki szerelembe esik egy emberrel, Lipóttal (Sharlto Copley). Úgy tűnik, hogy románcuk tiszta és őszinte, ám a fiú hatalomvágya mindent tönkretesz, és a mindenkit szerető lányból egy kőszívű gonosz válik, aki csalódottságától vezérelve Lipót lányát, Aurórát (Elle Fanning) is elátkozza: 16 éves korábban egy rokkatű szúrása mély álomba fogja borítani, és csak egy "érző szív" csókja ébresztheti fel. A csavar az átokban az, hogy Demóna szerint érző szív nem létezik. Aztán persze az átok kimondásától annak idejéig sok minden megváltozik, és egy-két csavar is van a végkifejletben.

A rendezői székben ülő Robert Stromberg nehéz fába, egészen pontosan paradigmaváltásba vágta a fejszéjét. Ugyanis megszoktuk, hogy a Disney-mesékben minden fekete-fehér, vannak a jók, akik harcolnak a gonosszal, vannak a csalfa szívű köpönyegforgatók, és a rossz mivoltukat belátó, jó útra térők. Az íve pedig mindig ugyanaz minden történetnek, és a karakterek a történetek során is csak külsőt cserélnek, jellemet ritkán. Ám a Demónában valami új, és valami nagyon fontos kezdődik el, ami minden gyengesége ellenére is fontossá tesz: elkezdik árnyalni a nézőpontokat és a szereplőket. Végre a gyerekek megláthatják, hogy minden kőszívűségnek, átoknak, ugyanolyan értékes története van, mint a szivárványos, tavaszi réten ugrálós életigenlésnek. Életszerűbb, hogy néha a válaszok megelőzik a kérdéseket, hogy nem minden igaz, ami jónak látszik, és a megoldás sem mindig a szőke/barna herceg fehér lovon. Egyszerűen, ahogy a film szlogenje is hirdeti: "A mesét már ismered. Most tudd meg az igazságot!"

Az persze lehet vita tárgya, hogy mindeközben maga a film mennyire jó, milyenek a színészi alakítások, és hogy a fent említett koncepció mennyire sikerült átütőre. Mert sajnos Jolie remek alakítása mellett a többiek játéka sokszor erőtelen, Aurórát időről-időre felpofoznánk, és maga a történetmesélés is több helyen bárgyú - bár itt újra emlékeztetnünk kell magunkat, hogy gyerekfilmmel van dolgunk, és lehet, hogy nem a mi ingerküszöbünkhöz van szabva minden érzelmileg. 

Összességében elmondható, hogy a Demóna óriási közönségsiker lesz (már most az), de a kritikusok körében legalább annyian húzzák majd le, mint ahányan magasztalják, sőt. Ám ez senkit ne riasszon vissza attól, hogy megismerje Demóna történetét.

Az igazság csókja pedig előbb-utóbb úgyis mindenkit felébreszt majd Csipkerózsika-álmából.

Ki ne ismerné az elvarázsolt herceg és az őt szerelmével megváltó lány történetét, ha máshonnan nem, hát a Disney-változatból. Nos a legújabb, Franciaországból, a mese eredeti hazájából érkező A Szépség és a Szörnyeteg (12) lélegzetelállító látvánnyal és gyönyörű középkori jelmezekkel turbózza fel ezt az egyébként is eléggé elvarázsolt tündérmesét, aminek így legalább a szépségébe bele lehet feledkezni, ha már más téren nem igazán mozgatja meg a nézőt.

A látvány mellett a főszereplők a legnagyobb erősségei a filmnek. A környezet még éppen annyira giccses, hogy a nézőben bujkáló kislány (már ha van benne ilyen) királylánynak érezze magát már attól is, hogy a gazdagon díszített szobákra, vagy a vadregényes parkra pillant, Léa Seydoux valóban gyönyörű, Vincent Cassel pedig maszk nélkül is vadállatiasan vonzó. Papíron tehát tökéletesek a szerepre - azám, csak a filmet nem papíron játszák. És hiába taláták meg a karakterekhez legjobban passzoló két színészt, ha a köréjük írt történet olyan lyukas, mint egy ementáli sajt, és gyakran olyan buta, amit még egy tündérmesének is nehéz megbocsátani. Ettől még egész sok érdekes és értékelhető pillanat található a filmben, csak sajnos a közéjük iktatott idegesítő lépések és fordulatok olyannyira felülírják őket, hogy az ember azon kapja magát, hogy sokkal inkább arra koncentrál, hogy Belle éppen aktuális ruhájának részleteit memorizálja vagy elgondolkozzon azon, hogy vajon egyedül hogyan sikerül minden reggel különféle hajkölteményeket varázsolnia magára, mint hogy azt hallgassa, ki mit mond. Mondjuk végül is két órás mozgó festménynek zseniális a film...

Pedig a sztori nincs híján izgalmaknak. Sok száz éves meséről van szó, így nem meglepő, hogy mind írott formában, mint feldolgozásait tekintve többféle változat ismert. Ez a film az eredetihez talán legközelebb álló verzióból indul ki, vagyis a jómódú apa történetéből, aki hirtelen csődbe jut, így hat felnőtt gyermekével együtt vidékre kénytelen költözni. A városi nagyzoláshoz szokott gyerekek közül csak a legkisebb lány, Belle (Léa Seydoux) találja fel magát megváltozott körülményei között, lévén neki mindig is kisebbek voltak az anyagi világhoz kötődő igényei. Ám mikor úgy tűnik, mégis egy kis pénz áll a házhoz kapzsi nővérei mindenféle csecsebecséket követelnek apjuktól, aki üres kézzel tér vissza a városból. Ám egy rejtélyes kastélyba tévedve, miután a varázslatos terülj-terülj asztalkáról mindent magához vesz, amit lányai kértek, egy szál rózsát szakít le Belle számára. A Szörnyeteg (Vincent Cassel), a vár ura, ennek ürügyén a férfi életét követeli. Belle ezt hallva magára válalja az áldozatot, és apja helyett elmegy a Szörnyeteghez. A halál helyett viszont szebnél szebb ruhák és pompás vacsorák várják, és a Szörnyeteg, aki minden egyes nap megpróbál egyre közelebb kerülni a lányhoz - sikertelenül. Ám Belle álmaiban kibontakozik a Szörnyeteg múltja, és minél inkább megismeri az egykori herceg tragikus sorsát, annál inkább tudja, hogy csak ő mentheti meg az átoktól. Ám eközben a bátyjait szorongató uzsorások is a nyomukra akadnak, és ugyan melyik banditát ne csábítana egy végtelen gazdagságot ígérő kastély? 

Az egyértelmű, hogy nem a Disney-verzió sztorijával van dolgunk, de talán éppen az ismert mesefilmmel való összehasonlításon bukik a legnagyobbat a film. Az animációs film legnagyobb erőssége ugyanis a Belle és a Szörnyeteg közötti kapcsolat alakulásának hiteles megmutatása, ami jelen filmben nagyon nem sikerült. Igaz, a klasszikus mese is csupán annyit mond, hogy a lány végül azért szeret bele a Szörnyetegbe, mert az minden este megkérdezi, hogy szereti-e már, és az idő múlásával a "nem"-ből "igen"-lesz. Ám ez a Stockholm-szindróma-jellegű "szerelem" egyáltalán nem tudja megállni a helyét egy mai filmben, A Szépség és a Szörnyeteg pedig ezzel operál. Sőt, olyannyira érthetetlen a film idővonala, hogy (amellett, hogy a reggeli nyárból estére tél lesz) konkrétan három nap elég ennek a megmagyarázhatatlan szerelemnek a megszületéséhez úgy, hogy a két főhős csupán a vacsoráknál találkozik, a Szörnyeteg pedig akkor sem tesz semmilyen pozitív benyomást Belle-re. Egyedül az álmaiban megjelenő látomásokból ismeri meg a kevésbé szőrös lelkű és külsejű Szörnyeteget, de az ott a férfiról festett kép sem a legelőnyösebb: egy a szeretett nő kéréseit figyelmen kívül hagyó, önző és önfejű vadásznak állítja be. Nem tudom, más hogy van vele, én azért ennyibe nehezen tudnék beleszeretni, még ha Vincent Casselről is van szó. És a történet középpontját alkotó szerelmi szál hitetltelenségével a többi, önmagában véve nem rossz aspektus is veszít az értékéből.

Mert az, hogy sokkal inkább Belle van a középpontban, hogy az ő szempontjából látjuk a sztorit, ami így az ő fejlődéstörténete lesz remek ötlet, de ha már ennyit erősítünk egy karakteren akkor ne törjük mindjárt ketté ezt azzal, hogy beleszeret egy álomba, mint egy szédült kis fruska. A Szörnyeteg pedig csak csupán annyitól nem lesz szimpatikus, hogy van egy-két humoros megnyílvánulása és hogy közben tudjuk, nem volt könnyű sora, főleg ha normális interakció helyett egyébként azzal tölti az idejét, hogy ide-oda lökdösi és parancsolgat a lánynak. A varázsvíz, a kutyák, az életre kelő szobrok is mind-mind érdekes adalékok lennének, ha a nagyjukról nem feledkezne el a film a legvégén. Mert a varázslat akkor működik a legjobban, ha valamilyen apró magyarázatot azért kapunk rá, vagy ha nem, akkor az legyen konzisztens. De azt, hogy a mégis bizonyos dolgokra így, másokra meg amúgy hat, azt a felnőtt nézők nem nagyon fogják bevenni, a gyerekek meg még lehet hogy ennyire sem. Persze minden ilyen érvre egyszerű magyarázattal szolgálhat az, hogy a keretes szerkezet miatt csupán egy képzelt sztorit láttunk, de attól még, hogy egy mese egy film része, annak még ugyanúgy jó mesének kellene lennie, itt pedig ez többször megbukik.

Mindezek ellenére nem rossz film A Szépség és a Szörnyeteg, mert tényleg gyönyörű (már annak, aki nem kap azonnal cukormérgezést egy baldachinos ágytól), még ha néhol döcög is a cgi. A két főhős is leginkább a külsejével, és nem a tehetségével érvényesül, akármennyire is tudjuk, hogy egyikük sincs ez utóbbi híján, de azt hiszem senki nem fog arról panaszkodni, hogy két órán keresztül kellett Léa Seydoux-t néznie a vásznon. Tehát aki szívesen belevetné magát egy festményszerű mesevilágba, ahol ámulhat-bámulhat a jelmezek, a színészek és a díszlet gyönyörűségén, annak tökéletes A Szépség és a Szörnyeteg. De aki két kirekesztett, kívülállóként és furcsaként megbélyegzett karakter egymásra találására kíváncsi egy tündérmesébe ágyazva, az porolja le a Disney-változat videókazettáját, azzal sokkal jobban jár.

A Titanicon láthatta először a Fekete Leves című filmet a közönség, csütörtöktől pedig moziban a végleges változat. Az alkotóknak a premier előtt érkezett a fekete leves: az összes moziban, ahol vetítették volna bombariadó volt, így elmaradtak a vetítések. Novák Erikkel, a film rendezőjével beszélgettünk.

Igen furcsára sikerült a film hivatalos bemutatója... Hogyan élted meg?
– Nagyon rosszul, sokat készültünk, nagyon sok ember várta és egy éves intenzív munka csúcspontja lett volna. Nagyon elgondolkodtató, hogy csak azokban a plázákban volt riadó, 5 perccel a vetítés előtt, ahol a premiervetítéseink voltak. Nem tudom ki lehetett, de nagyon szeretném tudni.

A filmet először a Titanicon láthatta a közönség, de utána még változtattatok rajta. Mi az, amin még változtatni kellett?
– Már a Titanic 2 vetítése között is vágtunk, az első vetítés 110 perces volt, a második 100, a moziba egy nagyon feszes 93 perces verzió kerül. A hosszú vágási folyamat során Csillag Manoval, a vágóval már minden képkockát
ismertünk, és nehéz volt kivenni belőle, de a visszajelzések sokat segítettek, hogy hol hosszú, vagy lötyögős, ott feszítettünk a tempón.

Mi az, amit a leginkább fájt kivágni belőle?
– Nem egész jeleneteket szedtünk ki, hanem tömörítettünk, egy-két kivétellel. Nekem minden kocka fájt, de megértettem, hogy nem untathatom a nézőket.

Honnan jött a film története?
– Még nagyon régről, Nagy Viktor író barátommal, aki tolószékben élő mozgássérült volt, ötleteltünk azon, hogy egy tolószéket milyen jól fel lehetne használni egy fegyveres rablásnál. Aztán, szerencsére filmötlet lett belőle, amit Perjés Zoltánnal és Baráth Gyulával csiszoltunk, de még a forgatás közben is változott néhány ponton a történet.

A filmben elhangzó párbeszédek improvizációs módon születtek? Miért döntöttél e mellett?
– A film egy 4 oldalas történetvázlat alapján készült, a színészek az összes jelenetben a saját szavaikat, reakcióikat használták. A megírt, megtanult dialógokkal szemben így egy sokkal dinamikusabb élőbb szöveget kaptunk, ami a szereplők saját karakteréből fakad.

Mennyire volt nehéz így dolgozni?
Nem nehéz volt, hanem nagyon más, mint a hagyományos módon, de meghálálta magát, tiszta élőbeszédet kaptunk. A vágásnál viszont sok nehézséget okozott, hogy adott jeleneten belül sem volt két egyforma felvétel, úgy
kellet puzzle módon összerakjuk.

Hogyan választottad ki az egyes szerepekre a színészeket, szereplőket?
– Elsősorban karakter alapon, másodsorban baráti alapon. Azaz a barátaim közül válogattam ki a szerepeknek megfelelő karaktereket, úgy, hogy többé-kevésbe mindenki magát játssza.

Mennyire hasonlít a karakterük a valódi énjükre?
– Amennyire csak lehet. Bár Szabó Simon nem focihuligán, és nem is amnéziás, Zsolti (Nagy Zsolt - a szerk.) sem mozgássérült, mégis elhisszük nekik, mert a személyiségük többi karakterjegyét hozták magukkal. A Vágvölgyi  (Vágvölgyi B. András - a szerk.) nem maffiafőnök, de ismeri a típust. A többiek szinte mind magukat hozzák.

A film különlegessége, hogy nem gázsit kaptak a színészek, hanem tulajdonrészt. Mit jelent ez pontosan? Mindenki vállalta amúgy vagy volt, olyan, aki emiatt végül nem szerepel a filmben?
– Akit felkértem, vállalta, a sztori miatt, miattam, és az újszerű filmkészítés izgalma miatt. Ha a filmet 100%-nak vesszük és forintosítjuk  és adott szakembernek x forint lett volna a normal gázsija, akkor annak megfelelő százalékban lett tulajdonosa a filmnek.

Meg sem próbáltatok támogatást kérni hozzá?
Nem, nem is tudtunk volna, forgatókönyv nélkül. Engem régóta izgat a független, közösségi filmfinanszírozás, és most létrehoztunk egy modellt, ami akkor nyeri el a létjogosultságát, ha a filmet sokan megnézik, és a bevételből ki tudjuk fizetni a stábot és a színészeket. Bár senki nem a hirtelen meggazdagodás reményében vágott bele.

Mi jön a fekete leves után?
Ez még a jövő zenéje, előbb ezen legyünk túl, tervvel teli a padlás.

A történet:

A sokmilliós póker adósságba keveredett DJ tippet kap, hogy mászhat ki a zűrből: ?csak? egy páncélautót kell megszerezni. Az akcióhoz az éppen diliházban pihenő haverját és annak ápolt barátait szervezi be. A bolondkommandó meglepő profizmussal csinálja meg a nagy balhét. A 300 milliós zsákmány örömére óriási bulit rendeznek. Csajok, drog, rock and roll, mostantól övék a világ! De jön a fekete leves, kiderül, komoly gondban vannak. A maffia rettegett főnökét rabolták ki, aki nem a rendőrségre szokott rohangálni, ha bántják. Most is saját hatáskörben indít bosszúhadjáratot. A filmben Az alvilági és a politikusi körök némiképp összeérnek, valamint korrupt rendőrökben sincs hiány. Esély a menekülésre szinte nem is létezik. Vagy mégis?

A Szépség és a Szörnyeteg kortalan története jó pár filmes feldolgozást megélt már, sőt, az elsőt még egészen az őskorban, 1899-ben kell keresnünk. A legújabb, nálunk június 5-én bemutatásra kerülő francia változat visszatér a gyökerekhez miközben Belle karakterét középpontba állítva el is tér az eredeti tündérmesétől. Christophe Gans-al, a film rendezőjével a mesékről, képzeletről és inspirációról beszélgettünk.

- Leginkább horrorokból ismerhetjük a nevét, nem volt éles váltás ezek után egy ilyen "mesefilm"?

- Nem érzem annak, mert ha visszatekintek a munkásságomra azt látom, hogy mindig ugyanazt a filmet keresem. A Szépség és a Szörnyeteg csak jobban a fény felé van tolódva, mint a korábbi, sötétebb munkáim. Ha például a Silent Hillről beszélünk az is valahol egy tündérmese, ugyanúgy egy kislány története egy ellenséges világban, sőt, még rózsák is vannak benne, szóval a kiindulópont mindig hasonló volt.

- A tündérmese?

- Nem szükségszerűen. Olyan történetek érdekelnek, melyek lehetővé teszik, hogy egy zárt világot hozzunk létre. Szeretem azt gondolni, hogy a mozi olyan, mint az Aranypolgár-beli kristálygömb, amibe belenézve egy egész új világot láthatunk, amit a film teljességében meg tud jeleníteni. A Szépség és a Szörnyetegen való munka közben például megnéztem egy húsz évvel ezelőtti filmemet a Könnyező harcost és kissé magam is meglepődtem, hogy ugyanazokat a tematikákat találtam meg benne, amelyek most is foglalkoztatnak. Abban is egy fiatal nő lesz szerelmes egy  szörnyetegbe, csupán azzal a különbséggel, hogy ott csak átvitt értelemben szörny az illető, de ott is ugyancsak egy idegen világba csöppenünk be a szereplőkkel.

- Megfejtette már, hogy miért ez az irány, ez a tematika az, ami Önt ilyen mélyen érdekli?

- Nem igazán keresem az okokat, magát a folyamatot szeretem, csinálni a filmet. Magának a készítésnek a pszichológiáját szeretem és nem keresni az okait, hogy mit miért teszek. Tudom például, hogy  Fellini előszeretettel vetette alá magát pszichoanalizisnek vagy elemezte az álmait rendezés előtt, de én nem ezt a jungi utat követem, hanem a gondolataimat szeretem vászonra vinni anélkül, hogy azt kutatnám hogy mit jelentenek a számomra. Kissé tartok tőle, hogy ha megfejteném őket, akkor elvesztené a film azt a bűvöletet, amiért szeretem.

- Tehát akkor azért vette elő éppen A Szépség és a Szörnyeteget, mert beleillik ebbe a történet-típusba?

- Igen, mert egy nagyon izgalmas pszichológiai folyamatot lehet megmutatni általa ami Belle-ben lejátszódik. Ezért is helyeztem Belle-t a középpontba. Sok más feldolgozással ellentétben nálam a hősnőn keresztül vetítödik ki a sztori, az ő lelkén keresztül, az ő szempontjából látjuk a cselekményeket. Mert ugye maga az eredeti sztori arról szól, hogy egy hercegből szörny, majd újból férfi lesz, de közben egy fiatal lány átalakulását is láthatjuk, ahogy nővé érik annak a tapasztalatnak az eredményeként, amit ezzek a szörnnyel megélt, engem pedig ez utóbbi jobban érdekelt. Szokták is kérdezni, hogy miért nem volt több jelenet a kettejük között, ha már egy romantikus filmről van szó, de én azt szerettem volna elmesélni, ahogy Belle az élete minden aspektusában nővé válik, nem csak a férfit szimbolizáló szörnnyel szemben. Meg akartam mutatni, ahogyan a saját lábára áll és áldozatot vállal a családjáért, vagy ahogy egyedül képes áttörni az erdőn.

- Mit gondol, miért tud ez a történet évszázadokkal később is ugyanolyan érdekes lenni?

- Én a benne rejlő értelmezési lehetőségekért szeretem. Adott, hogy a Szépség a nő, a Szörny pedig a férfi, de ha akarom nézhetem a természet és a civilizáció kettőseként is, a béke és az agresszió, a bátorság és s gyávaság, a tisztaság és a bűn, a szeretet és a gyűlölet meséjeként is, rengeteg réteg található benne. Illetve engem mindig elbűvölt az a véletlen hasonlóság ami A Szépség és a Szörnyeteg és a Jane Eyre között van, hiszen ahogy ott, úgy A Szépség és a Szörnyetegben is hangsúlyos a szerelem kölcsönös megváltó ereje, ahogy a szerelem bátortalan lányból nőt, magányos szörnyből férfit varázsol.

- Inspirációként szolgált a 1946-os Jean Cocteau-féle film? Mert a látványt tekintve fel lehetett fedezni hasonlóságokat...

- Valamilyen szinten igen, természetesen nem ugyanazt a filmet akartam elkészíteni, de szerintem nem is lehet elmenni a nagy előd mellett némi főhajtás nélkül. Ám miután elolvastam az eredeti, kétszáz oldalas mesét kiderült, hogy amit én szeretnék ezzel a filmmel, az körülbelül egybevág azzal, amit Cocteau anno kihagyott az ő verziójából. Cocteau filmje az egyik kedvenc francia filmem és egyfajta bensőséges párbeszédet szerettem volna megjeleníteni a két film között. Ez már abból látszik, hogy ő a szörny, ez a film pedig Belle szempontjából vezeti végig a történetet, de persze maguk a különböző korszakok is más-más témákat hívnak előtérbe, a II. világháború utáni Franciaországban magától értetődő, hogy nem is ugyanazok a tematikák voltak aktuálisak mint most. Például ő teljesen kihagyta a kereskedő csődbe jutását, ma viszont a válság miatt is fontos ez a téma, illetve pont egy olyan "ellenség", amin be lehet mutatni, hogy a szerelem és a képzelet segítségével bármit le lehet győzni. Ezeknek a tündérmeséknek éppen az a nagysága, hogy mindig, minden korban, nyelven és helyzetben lehet őket mesélni és azt az aspektust előtérbe hozva ami épp aktuális.