Ki ne ismerné az elvarázsolt herceg és az őt szerelmével megváltó lány történetét, ha máshonnan nem, hát a Disney-változatból. Nos a legújabb, Franciaországból, a mese eredeti hazájából érkező A Szépség és a Szörnyeteg (12) lélegzetelállító látvánnyal és gyönyörű középkori jelmezekkel turbózza fel ezt az egyébként is eléggé elvarázsolt tündérmesét, aminek így legalább a szépségébe bele lehet feledkezni, ha már más téren nem igazán mozgatja meg a nézőt.

A látvány mellett a főszereplők a legnagyobb erősségei a filmnek. A környezet még éppen annyira giccses, hogy a nézőben bujkáló kislány (már ha van benne ilyen) királylánynak érezze magát már attól is, hogy a gazdagon díszített szobákra, vagy a vadregényes parkra pillant, Léa Seydoux valóban gyönyörű, Vincent Cassel pedig maszk nélkül is vadállatiasan vonzó. Papíron tehát tökéletesek a szerepre - azám, csak a filmet nem papíron játszák. És hiába taláták meg a karakterekhez legjobban passzoló két színészt, ha a köréjük írt történet olyan lyukas, mint egy ementáli sajt, és gyakran olyan buta, amit még egy tündérmesének is nehéz megbocsátani. Ettől még egész sok érdekes és értékelhető pillanat található a filmben, csak sajnos a közéjük iktatott idegesítő lépések és fordulatok olyannyira felülírják őket, hogy az ember azon kapja magát, hogy sokkal inkább arra koncentrál, hogy Belle éppen aktuális ruhájának részleteit memorizálja vagy elgondolkozzon azon, hogy vajon egyedül hogyan sikerül minden reggel különféle hajkölteményeket varázsolnia magára, mint hogy azt hallgassa, ki mit mond. Mondjuk végül is két órás mozgó festménynek zseniális a film...

Pedig a sztori nincs híján izgalmaknak. Sok száz éves meséről van szó, így nem meglepő, hogy mind írott formában, mint feldolgozásait tekintve többféle változat ismert. Ez a film az eredetihez talán legközelebb álló verzióból indul ki, vagyis a jómódú apa történetéből, aki hirtelen csődbe jut, így hat felnőtt gyermekével együtt vidékre kénytelen költözni. A városi nagyzoláshoz szokott gyerekek közül csak a legkisebb lány, Belle (Léa Seydoux) találja fel magát megváltozott körülményei között, lévén neki mindig is kisebbek voltak az anyagi világhoz kötődő igényei. Ám mikor úgy tűnik, mégis egy kis pénz áll a házhoz kapzsi nővérei mindenféle csecsebecséket követelnek apjuktól, aki üres kézzel tér vissza a városból. Ám egy rejtélyes kastélyba tévedve, miután a varázslatos terülj-terülj asztalkáról mindent magához vesz, amit lányai kértek, egy szál rózsát szakít le Belle számára. A Szörnyeteg (Vincent Cassel), a vár ura, ennek ürügyén a férfi életét követeli. Belle ezt hallva magára válalja az áldozatot, és apja helyett elmegy a Szörnyeteghez. A halál helyett viszont szebnél szebb ruhák és pompás vacsorák várják, és a Szörnyeteg, aki minden egyes nap megpróbál egyre közelebb kerülni a lányhoz - sikertelenül. Ám Belle álmaiban kibontakozik a Szörnyeteg múltja, és minél inkább megismeri az egykori herceg tragikus sorsát, annál inkább tudja, hogy csak ő mentheti meg az átoktól. Ám eközben a bátyjait szorongató uzsorások is a nyomukra akadnak, és ugyan melyik banditát ne csábítana egy végtelen gazdagságot ígérő kastély? 

Az egyértelmű, hogy nem a Disney-verzió sztorijával van dolgunk, de talán éppen az ismert mesefilmmel való összehasonlításon bukik a legnagyobbat a film. Az animációs film legnagyobb erőssége ugyanis a Belle és a Szörnyeteg közötti kapcsolat alakulásának hiteles megmutatása, ami jelen filmben nagyon nem sikerült. Igaz, a klasszikus mese is csupán annyit mond, hogy a lány végül azért szeret bele a Szörnyetegbe, mert az minden este megkérdezi, hogy szereti-e már, és az idő múlásával a "nem"-ből "igen"-lesz. Ám ez a Stockholm-szindróma-jellegű "szerelem" egyáltalán nem tudja megállni a helyét egy mai filmben, A Szépség és a Szörnyeteg pedig ezzel operál. Sőt, olyannyira érthetetlen a film idővonala, hogy (amellett, hogy a reggeli nyárból estére tél lesz) konkrétan három nap elég ennek a megmagyarázhatatlan szerelemnek a megszületéséhez úgy, hogy a két főhős csupán a vacsoráknál találkozik, a Szörnyeteg pedig akkor sem tesz semmilyen pozitív benyomást Belle-re. Egyedül az álmaiban megjelenő látomásokból ismeri meg a kevésbé szőrös lelkű és külsejű Szörnyeteget, de az ott a férfiról festett kép sem a legelőnyösebb: egy a szeretett nő kéréseit figyelmen kívül hagyó, önző és önfejű vadásznak állítja be. Nem tudom, más hogy van vele, én azért ennyibe nehezen tudnék beleszeretni, még ha Vincent Casselről is van szó. És a történet középpontját alkotó szerelmi szál hitetltelenségével a többi, önmagában véve nem rossz aspektus is veszít az értékéből.

Mert az, hogy sokkal inkább Belle van a középpontban, hogy az ő szempontjából látjuk a sztorit, ami így az ő fejlődéstörténete lesz remek ötlet, de ha már ennyit erősítünk egy karakteren akkor ne törjük mindjárt ketté ezt azzal, hogy beleszeret egy álomba, mint egy szédült kis fruska. A Szörnyeteg pedig csak csupán annyitól nem lesz szimpatikus, hogy van egy-két humoros megnyílvánulása és hogy közben tudjuk, nem volt könnyű sora, főleg ha normális interakció helyett egyébként azzal tölti az idejét, hogy ide-oda lökdösi és parancsolgat a lánynak. A varázsvíz, a kutyák, az életre kelő szobrok is mind-mind érdekes adalékok lennének, ha a nagyjukról nem feledkezne el a film a legvégén. Mert a varázslat akkor működik a legjobban, ha valamilyen apró magyarázatot azért kapunk rá, vagy ha nem, akkor az legyen konzisztens. De azt, hogy a mégis bizonyos dolgokra így, másokra meg amúgy hat, azt a felnőtt nézők nem nagyon fogják bevenni, a gyerekek meg még lehet hogy ennyire sem. Persze minden ilyen érvre egyszerű magyarázattal szolgálhat az, hogy a keretes szerkezet miatt csupán egy képzelt sztorit láttunk, de attól még, hogy egy mese egy film része, annak még ugyanúgy jó mesének kellene lennie, itt pedig ez többször megbukik.

Mindezek ellenére nem rossz film A Szépség és a Szörnyeteg, mert tényleg gyönyörű (már annak, aki nem kap azonnal cukormérgezést egy baldachinos ágytól), még ha néhol döcög is a cgi. A két főhős is leginkább a külsejével, és nem a tehetségével érvényesül, akármennyire is tudjuk, hogy egyikük sincs ez utóbbi híján, de azt hiszem senki nem fog arról panaszkodni, hogy két órán keresztül kellett Léa Seydoux-t néznie a vásznon. Tehát aki szívesen belevetné magát egy festményszerű mesevilágba, ahol ámulhat-bámulhat a jelmezek, a színészek és a díszlet gyönyörűségén, annak tökéletes A Szépség és a Szörnyeteg. De aki két kirekesztett, kívülállóként és furcsaként megbélyegzett karakter egymásra találására kíváncsi egy tündérmesébe ágyazva, az porolja le a Disney-változat videókazettáját, azzal sokkal jobban jár.