Mindenképpen érdekes kísérlet a hazai könnyűzenei palettán a Sunbabiez bemutatkozó lemeze, amely fittyet hány a stíluskorlátokra, bátran kísérletezik, és így áll a totális művészi szabadság szolgálatába. A változatosság gyönyörködtet, csak néha nehéz benne megkapaszkodni.

A Sunbabiez elnevezés amúgy nem egy komplett zenekart takar, hanem egy projektet, mely mögött egyetlen személy áll. Eslie – merthogy róla van szó – saját bevallása szerint több együttesben is megfordult, de mindenütt nehezen viselte a kompromisszumokat, így végül úgy döntött, megy a saját feje után. Ezért hívta életre a Sunbabiezt, melynek első albuma a felettébb vidám című We Must Die Alone.

Eslie fejében tényleg rengeteg hang, hangszer és stílus kergetőzhet, ugyanis a lemezanyag nem intézhető el egyszerűen csak azzal, hogy eklektikus. Alkotónknak valóban nem lehetett könnyű beintegrálódnia egyetlen zenekarba sem, ahol általában szeretik lefektetni az irányvonalakat. Eslie-nél viszont ez a vonal girbe-gurba, és arra kanyarodik, amerre éppen ő szeretné. Azzal kapcsolatban nincsenek információim, hogy a We Must Die Alone elkészítéséhez segítségül hívott-e más hangszereseket, vagy pedig mindent maga játszott fel, de bárhogy is, a produkció minőségien szól. Egyedül a dob esetében mernék nagyobb tételben fogadni arra, hogy gépről jönnek a hangminták, de a mai világban ezen már nem szabad lamentálni.

No meg aztán eslie egyébként sem ad sok okot a fanyalgásra. Akiben van kellő nyitottság, és szereti, ha egy album nem egyetlen műfaj körül rop körtáncot, az bátran töltse le ingyen és bérmentve a teljes lemezt a Sunbabiez oldaláról. Még csak azt sem lehet egyértelműen meghatározni, hogy pontosan kiknek is szólnak a dalok, hiszen egy rockos/metalos érzelmű zenehallgató ugyanúgy találhat magának a kínálatban neki tetsző szerzeményeket, mint az elektronikus, a punkos, vagy az akusztikus muzsikák elkötelezettjei. Az elhelyezés végett azért megpróbálok néhány támpontot jelentő előadót előrángatni, ám ezek csak benyomások, eslie-t nem lehet azzal vádolni, hogy egy az egyben levenné mások munkásságát.

A We Must Die Alone-t indító Catwalk/Mulholland Drive kettősről nekem olyan indusztriális elkövetők ugrottak be, mint Marilyn Manson vagy a Deathstars, de a Retarded Nationben is akadnak az előbbi párosra emlékeztető motívumok. Az 1989-et akár a Blink 182 is nyomhatná, a Beautyful meg leginkább olyan, mintha a Cure és a Placebo azután állna neki közösen nótát írni, hogy előtte kizárólag a 80-as évek zenéit hallgatták. Van két lassabb, zongorás szerzemény is (In Your World, Killing), amelyekben Koszi Janka és Mogyoróssy Adrienn énekel, méghozzá igen jól, így ez a dalpár a lemez legerősebb pillanatait hozza. De elsőre magához édesget a Supercute is, amely egy könnyedebb hangvételű szám, akusztikus gitárral, melankolikus, fülbe tapadó refrénnel és finom billentyű díszítésekkel.

A Simply Ugly a korábban külön-külön említett Placebo-nyit-az-indrusztriális-dolgok felé érzést hozza, némi punkos attitűddel, és a 90-es évek diszkóiba kívánkozó szintihangokkal; majd a lemezt a még elvetemültebb ipari megoldásokat mutató Holywoodlondonstyle, valamint a visszafogottabb, de ettől még fájdalmas címadó zárja, hegedűvel, és leginkább olyan atmoszférával, mintha a Type O Negative-ból kivonnánk a torzított gitárokat.

Nem mondom, hogy könnyű hallgatnivaló a We Must Die Alone, neki kell futni 3-4 alkalommal, hogy minden a helyére kerüljön. De megéri, nekem például már most sokkal jobban tetszik a lemez, mint mikor épp csak ismerkedtem vele. Nem hibátlan, néhány nóta lehetne 1-2 perccel rövidebb (azt hiszem, ebbe a kelepcébe a legtöbb itthoni csapat belesétál az első albumán), és nem mindegyik szerzemény egyformán emlékezetes, de bemutatkozásnak nagyon korrekt kis anyag ez. Remélem, hogy lesz folytatása! Ja, és soha egyetlen nőtől nem hallottam még annyira dögösen kiejteni a „fuck” szót, mint a lemez két vendégénekes hölgyétől.